Történetek

A férjem mindig is tudta rólam, hogy belőlem hiányzik az időérzék, vagy ha van is, sokkal türelmesebben jár, mint a rámváróké. Így hát igyekeztem ennek a számomra "csoda"- nak minden előnyös és előnytelen, hasznos és haszontalan részét megismerni. Sokszor maradtam fenn így éjszakákat...

Kegyetlenül éreztem magam, kegyetlennek tartottam magamat és a világot egyaránt. Nézni sem tudtam, hogy ne fájjon, milyen hamar elment...
Milyen hamar elment, én pedig ilyen egyedül maradtam. Nem volt többé senkim, nem várt rám senki, és én sem vártam többé senkit. Szabadság ez, de valahol lehúzott, hogy többé nincs kihez, mihez húzzak...

- Amnéziád van, Lawren? – dörmögte. – Nem szerencsés állapot, bár nem csodálom. Igencsak beverhetted a fejed, mikor becsapódtál a hegybe.
- Hegybe? M... Miféle hegyről beszél? – dadogta Sanyi. – És miért fehér a haja?
Lednar felsóhajtott.
- Tényleg amnéziás – morogta oda Diának, aztán ismét magával foglalatoskodott.
- Sanyi, mire emlékszel akkor? – faggatta Dia. – Azt mondtad, béna voltál a csajozásban.
- Igen, erre emlékszem. Meg a szüleimre, bár azt...

A tükör vörösen felizzott, és mintha folyékonnyá vált volna a feszíne. Megjelent benne Kathrina. A lány egy sziklánál volt megkötözve, és szája betömve. De a szeme haragtól csillogott, keskeny szemöldökét összevonta, vörös haja függönyként terült rá. Az egyik ra’zac felkapta. Hirtelen felhangzott az másik ra’zac beszéde...

Itt az örök búcsú pillanata. Lassan elbúcsúznak a régi barátok, akik most részvétet nyilvánítva, fehér arccal, és kipirosodott kezekkel elballagnak Mindenki elment már. A pap is éppen most sétál el. Talán egy kicsit megolvasztotta a szívét, az a részvét, amit ő érez, mert mintha az a meleg kéz, ami az előbb hozzá ért, egy megbízható támaszt nyújtott volna a lánynak...

Vágtázott már, láttam, ahogy rohant. Nem, kiáltottam! Nem még nem, nem lehet! És elmúlt az árny, nevetve szaladt a hegyek ormán a keleti ég messzi sarkába, ahová a Nap meleg sugara már nem jutott el. Gyengült ő is, egyre gyengült, nem ragyoghatott már annyira. S az éjszaka árnya egyre csak jött előre, nyomulva, mint a hóförgeteg, mindent elsöpört mi fény volt, mi meleg volt, mi szerelem volt. Kacagva nézte a Hold, s tudta már, másra néz aki a nappal hál, s mást suttog az éjszaka ura is,...

Egymással szemben álltunk, fogtuk egymás kezét, és… és esett az eső… Ugyanilyen nagy, nehéz cseppeket sírtak a felhők, s én be akartam futni egy eresz alá, hogy nehogy megázzak, mert fejemben már esőcseppek nélkül is túl sok minden zsongott. Szükségem is volt akkor a nyugalomra, miután dühtől és gyűlölettől izzó lélekkel lemészároltam Félix családjának minden egyes tagját. A délutáni eső egyre jobban ontotta magából a nyugalmat, nekem pedig, aki frissen született gyilkos voltam, szükségem...

Sanyi összeszorította a fogát. Mély levegőt vett. Egyetlen vágya volt csak: eltűnni a férfi közeléből. Azonban az úgy tűnt, lehetetlen; amikor feltápászkodott, a férfi újra lelökte.
- Szedd össze!
Sanyi érezte, ahogy a revolver a bordái közé fúródik, így hát zsibbadt tagokkal szedegetni kezdte az üvegdarabokat, ám ekkor Gellért lenyomta őt a földre, úgy, hogy egyenest ráfeküdt a padlóra...

Új korszak kezdődött, az istenek már csak a templomokban élnek, és minden faj emlékezetében. Tehát már rájuk sem igazán számíthatunk. Meg küldtük a levelet minden faj vezérének, hogy segítsenek titeket, de mindezidáig nem érkezett válasz, sem a hegyekből, a törpöktől, sem a havasokból, az ork hordáktól, az erdők is némán hallgatnak, kerestük a gyíkokat a barlangokban. Jóformán mind eltűntek, tehát ránk, emberekre hárul a feladat...

Jó szokása szerint éjfélkor ment haza. Időérzéke, mint mindig, átgázolt rajta. Nagyon bele tudott merülni a világrengetésbe és váltásba. Az utca teljesen kihalt volt. Csak félcipőjének kopogása visszhangzott. Soha nem félt egyedül a kísérteties órában...