Fekete fátyol - V. rész - 14.

Dia néhány percig mozdulatlanul ült a székén, aztán felállt, megtörölte a szemét, zsebre dugta a pálcáját, oldalára csatolta a kardját, és kiment a szobájából. Egyenesen a fiúk tornya felé vette az irányt. Mikor elérkezett Sanyi szobájához, ellenőrizte, nem látja-e valaki, aztán lenyomta a kilincset, és belépett Sanyi szobájába.
Dia becsukta az ajtót, megállt, és körülnézett. Három nap telt el Sanyi temetése óta. Nem járt itt senki. Minden úgy van, ahogy Sanyi hagyta. Az íróasztal ki se látszik a pergamentekercsek alól, a szőnyegre ráférne már a porszívózás. Az ablak nyitva, így beáramolhat a hűvös esti levegő. Égett szagot érezni, és a kint folyó csatából hallani lehet a dörrenéseket és ordításokat.
Az ágytakaró gyűrött. Dia Sanyi asztalához lépett, és felemelte a fiú tollát. A toll alatti pergamenre egy Varázstan házi dolgozat van írva. És még valami, egy kis rajz, a mellette levő pergamenen. De nem látszik nagyon…
Dia felemelte a pergament, és közelebb hajolt. A néma, sötét szobába csak a holdfény világít be, nem sokat látni. Dia elővette a pálcáját, és meggyújtotta az asztalon álló gyertyát. Így már látta a kis rajzocskát. Egy szivecske volt, benne pedig az ő neve. Aztán egy nyilacska az alábbi szövegre vezetett:

Szeretem!

Dia, rossz kedve ellenére elnevette magát. Sanyi nagyon rajonghatott érte…
Kezébe vette ezután a házi dolgozatát.

„Az ókori női bérgyilkosok ravaszak voltak, és szeszélyesek, akárcsak a lányok többsége (akkor). A világ számára pedig nem számítottak, ezért végeztek kitűnő munkát A férfiak voltak a harcosok. A lányok házimunkát végeztek, és senki nem tudta róluk, hogy bérgyilkosok, olyan jól titkolták…”


Dia arra eszmélt, hogy sír. Rázkódott a zokogástól. Ahogy Sanyi sajátos fogalmazását olvasta, egyszerre nagyon hiányozni kezdett neki. Valahol mélyen kis reményláng gyúlt fel benne. Scrips nem viccelhetett, hisz nem úgy nézett ki. Tehát ha elküldene egy űrhajót érte…
De várjunk csak! Ha nem halt meg… és a Földön van… akkor ki halt meg?

Dia letette Sanyi dolgozatát, és kihúzta az egyik fiókot. Egy halom pergamen feküdt benne, és egy fénykép – a szüleiről. Dia betolta a fiókot. Kinyitotta a másikat, amiben egy zöld színű notesz feküdt. Dia kivette a noteszt.

Lawren Sándor tulajdona

Nem tudom, miért van furcsa érzésem. Úgy érzem, mintha folyton követne valaki. Persze Diának ezt nem említettem meg. Kétségbe lenne esve. Aggódok érte. Lehet, hogy valaki közénk akar állni? Vagy meg akarnak ölni? Remélem, nem Dia lenne az áldozat. Ha én meg is halok egyszer, elküldöm hozzá a szellememet. És mintha éjjel is figyelne valaki! Ki az? Mit akarhat?

A bejegyzésnek ezzel végeszakadt. Dia belelapozott a noteszba, hátha talál még valamit, de csak üres lapokkal találkozott. Elgondolkozva csúsztatta vissza Sanyi noteszát a fiókba. Sanyi érezte, hogy meg fog halni? Valaki szándékosan meg akarta ölni? Ez mindent megváltoztat. Sanyi gyilkosának itt, ebben az iskolában kell lennie. De ki az? A lány már nem tudta, mit higgyen. Mégse biztos, hogy hinnie kell Scrips-nek. Ha Sanyi érezte a halálát, és holtan megtalálták, miért lenne a Földön?
Ekkor azonban hideg fémet érzett a nyakánál. Dia összerándult, és felsikoltott. Egy erős kéz tapadt a szájára.
- Csendesebben, kislány – sziszegte egy hang. – Még a végén felvered nekem az iskolát!
Diának a szíve is megállt ijedtében. Elkerekedett szemmel nézett a nyaka előtt levő hegyes, élesen csillogó késre.
A férfi lassan elvette a kezét.
Dia nyitotta a száját, hogy megszólaljon, de a férfi leintette.
- Ne most. Valaki elmondta neked, hogy Lawren Sándort meg akarják ölni? Hát igen, valóban nehéz volt egyik társunkat Lawren Sándornak álcázni. Droggal annyira lelassítottuk a szívverését, hogy alig lehet érezni. Persze az orvosok rájöttek volna, ha nem vesztegejük meg őket. Egy varázspálcával, egy késsel és egy karddal nagyon könnyen rávettük őket. Nekünk távol kell tartanunk téged Lawren Sándortól, tudod-e? Szükségünk van rád. Ezért kellett elküldenünk a Földre, és azt mondani, súlyos autóbalesetet szenvedett! Csakhogy találkoztunk a barátoddal, a mardigói Scrips-szel, aki már kapcsolatba lépett Lawren Sándorral, hogy megszervezze a visszatérését! És rád várt a nemes feladat, hogy űrhajót küldess utána, igaz?
Dia elfehéredett.
- De… de hát… akit eltemettünk…
- Igen, bizonyára meghalt – bólogatott az idegen.
- Sanyi… Sanyi… akkor… él?
- Természetesen. Csak nagyon távol van, és nem tud megvédeni. A kórházból meg nem engedik ki egyenlőre, tudod-e?

- Hova visznek? – kérdezte rémülten a lány, amikor vonszolni kezdték kifele.
- Egy emberhez, aki látni szeretne, és aki haragszik rád – felelte a férfi. – Ellenzi a Sanyival való kapcsolatodat.
- Kicsoda? Hogy hívják?
- A nevét egyenlőre nem mondhatom meg. Évek óta nem láttátok egymást. Szeretne visszakapni.
- De ki az? – faggatózott Dia. – Nem jártam senkivel…
- Nyugalom. Ha odaérünk, megláthatod.
- Hogy megyünk oda, ahova megyünk?
- Űrhajóval. A Földre megyünk, ennyit elárulhatok.
- A Földre? Sanyi is o…
- Nem, nem Lawrenhez megyünk.
A férfi, azaz Osyn intett Diának, és kitessékelte az ajtón.
- Gyerünk, amíg nem lát senki! – Osyn karon ragadta Diát, és kivonszolta a toronyból.
- De ki maga? Legalább azt mondja meg!
- Phels Osyn vagyok, ha nagyon érdekel.
- Phelps Osyn? Nincs normális neve?
- Normális? Így kereszteltek a szüleim.
Dia hallgatásba burkolózott. Fogva tartják, és oda viszik, ahol Sanyi is van. Legalábbis ugyanarra a bolygóra. Ez is valami. Ha meg tud később szökni, elmehet Budapestre, ahol tudomása szerint Sanyi kórházban van. És végre viszontlátja!

Melegség és megkönnyebbültség öntötte el a szívét, amibe némi bűntudat keveredett. Hiszen az előbb Sanyi dolgai közt kotorászott!
- Hol az az űrhajó? – kérdezte.
- Az iskola mögött vár – felelte Osyn.
- És Sanyit mikor látom újra?
Osyn gúnyosan mosolyogva ránézett.
- Hiányzik a szerelmed, mi?
- Mikor látom újra?
Osyn tovább ment, Dia meg követte.
- Nem biztos, hogy találkozol vele többet. Ha elvittünk a helyedre, én elhúzok, és majd azt teszed, amit a főnök mond.
- Miért?
- Csak. Szóval, lehet, hogy bele fogsz halni, de nem fogsz vele többet találkozni. Kiengedik a kórházból, és visszarepül Mardigóra. Addigra nem talál itt, és senki se tudja, hol vagy, csak egy ember tudja, Scrips, de már ő semmit se tud mondani neki.
- Miért nem?
Osyn megállt, és szembefordult a lánnyal.
- Azért, mert halott – felelte egykedvűen. – És aki meghalt, annak már nem tud eljárni a szája.
Dia elsápadt, aztán hirtelen dühvel nekiesett Osyn-nak.
A férfi azonban elkapta mindkét csuklóját, és leszorította.
- Tisztázzunk pár dolgot! Először is: nem én öltem meg Scrips-szet. Másodszor: nem én ütöttem le Lawrent. Harmadszor: viszont én viszlek a főnökhöz.
Azzal kivonszolta a várból Diát.

- Ezt még megkeserüli! – sziszegte a lány, mikor már az űrhajón ültek. – Egyszer még megkeserüli ezt! Akárki is a főnöke, megölöm!
Osyn nevetett.
- Egykettőre meg fog változni a véleményed – mondta, és nagyobb sebességre kapcsolt. – El nem tudom képzelni, Lawren hogy eshetett bele egy ilyen tüzes és verekedő egyéniségbe. Mi a csillagjegyed?
- Találja ki!
- Skorpió?
- Nem.
- Bak?
- Nem!
- Bika?
- Nem!
- Szűz?
- Nem!
Osyn töprengett egy kicsit.
- Rák?
Dia erre előrehajolt, és beleüvöltött a férfi fülébe:
- IGEN!!
- Ne orddíts! Ám akkor már értem. És Sanyinak mi a csillagjegye?
- Oroszlán – hangzott a rövid válasz.
- Hm. Az Oroszlánok és a Rákok tényleg elég verekedősek… két vad marja egymást. Vagy éppen öleli és csókolja?
Dia a gúnyos megjegyzésre még dühösebb lett.
- Hagyjon már békén! – fakadt ki. – Semmi köze nincs hozzánk!
- Jól van – hagyta rá Osyn, és ismét az ablakra fordította a tekintetét.
- Nemsokára megérkezünk – jelentette be fél órával később. – Paulin! Jelentsd be a főnöknek, hogy itt vagyunk.
Paulin, Osyn társa, aki eddig meghúzódott a háttérben, beleszólt egy adóvevőbe:
- Megérkezdtünk, főnök.
- Rendben van, a leszállópályán várlak titeket. Dia ott van?
- Igen, főnök.
- Remek. Nemsokára találkozunk.
- Igen, főnök. – Paulin leeresztette az adóvevőt. Dia megütközve nézett rá.
- Kivel beszélt? Ki az, hogy tudja a nevem?
- Majd meglátod – felelte Osyn. – Ha leszálltunk, a főnök mindent elmond.
Dia nem kérdezett többet. Érezte, ahogyan az űrhajó ereszkedni kezd, aztán talajt fog.
- Megérkeztünk! – rikkantotta Osyn vidáman, és kinyitotta az ajtót.
- Na húzás. Ott a főnök, Paulin! Végre vége a bulinak, megkaphatjuk a pénzünket!

Dia, mikor a lába földet ért, egyből az ott váró alakra meredt. Az alak, vagyis a „főnök”, zömök, pocakos ember volt. Öltönyt viselt, fehér inget és fekete nyakkendőt. Ősz haja volt, pufók arca, sűrű szemöldöke. Dia odacsörtetett elé.
- Minek hozatott ide engem?!
A férfi meglepődött.
- Azt hittem, ilyen sok év után meleg fogadtatásban lesz részem. Úgy látszik, az a pernahajder elvadított, no, de sebaj. Majd kiverem belőled!
- Sanyi nem pernahajder! – fortyant föl Dia. – És nem tudom, miről beszél! Ki a fene maga?
- Ugyan, Dia! Hát nem ismersz meg? A lányom vagy!
Dia szemei elkerekedtek.
- N… Nem! Maga nem az apám!
Kindes László kihúzta magát.
- Ez sértés a számomra! Lehet, hogy meg kellett volna öletnem a barátodat, akkor talán többre mennék! Hisz a nagy hírt se voltál kegyes közölnöd velem!
- Milyen nagy hírt?
- Hogy barátod van! Azt hittem, ha már így állunk, bemutatod, és megláthatom, milyen jóvágású fiatalember. Csakhogy mikor meghallottam, hogy Lawren Sándorral van viszonyod, azt hittem, mindjárt elájulok. Az a fiú csak a beképzeltségéről és a bajkeveréséről híres! Legalább valaki normális lenne! Lehet, hogy meg kéne mondanom az orvosoknak, hogy küldjék elmegyógyintézetbe – tudod, én vagyok ott az igazgató, így könnyen irányítom az ott zajló dolgokat. A barátod a múltkor el akart szökni a mardigói barátoddal. Így hát őt is megölettem...

- Micsoda?! – Diát az ájulás környékezte. Aztán hirtelen apjára vetette magát, de Kindes László megpofozta.
- Nyugisabban, Diána! Most azonnal hazamegyünk, és szépen tisztázunk néhány dolgot.
- Soha! Nem fogok egy gyilkossal élni!
- DIÁNA! – mennydörögte az apja vörös arccal. – Azonnal velem jössz!
Dia azonban előrántotta a pálcáját:
- Lohan! – üvöltötte, és apjára szegezte. Azonban egy másik átok eltérítette a fénycsóvát. Paulin hátulról odaugrott, és átkarolta Dia mellkasát.
- A lánya Lagerfeltbe jár! – kiáltotta, miközben a kapálózó lánnyal küszködött.
- Még mindig? Aha – dörmögte Kindes László. – Erre később lesz gondom. Ki kell verni a fejedből Lawrent és ezeket a hókuszpókokat is. Normális lányt akarok belőled nevelni!
- Soha! – ordította Dia. – Soha! Hagyjon békén! Soha nem megyek magával! Maga egy gyilkos, lelketlen… - az apja intésére Paulin betapasztotta a száját.
- Altassa el! – förmedt rá Kindes úr Paulinra, mire az gyorsan előszedett egy rongyot, és Dia szájára tapasztotta.
Dia megpróbált harcolni, de nem sikerült – pár pillanat elkeseredett kapálózás után elernyedt.

Sanyi eközben karbafont kézzel, mogorván feküdt az ágyán. Igaz, hogy levették a gipszet a kezéről, de ennek ellenére helyzete még mindig reménytelen volt. Mellette egy nővér ült, nehogy elszökjön. A fiú reménykedett benne, hogy Dia nemsokára küldi az űrhajót. És akkor végre megszabadulhat a kórháztól, és újra magához ölelheti őt!
- Mondja, nővér – fordult oda -, mikor épülök fel? Már a fejem se fáj!
- Nemsokára. Talán már holnap elengedik. Dr. Fore azonban még szeretne elvégeztetni egy agyvizsgálatot. Ha nem észlel bajt, talán holnap délelőtt…
Ekkor belépett az orvos.
- Lawren Sándor! Gyere velem.
Sanyi kimászott az ágyból, belebújt a papucsába, és elindult az orvos felé. Ákos doktor a vállára tette a kezét, és kivezette a szobából.

- Nem volt vészes, igaz? – kérdezte később. Sanyi megvakarta a fejét. – Nem. Mikor mehetek el?
- Holnap délelőtt megkapom az eredményt, és ha minden rendeben, elengedünk. Ki jön érted?
- A… - Sanyi elakadt, aztán rávágta: - Az unokabátyám.
- Értem. – az orvos kicsit gyanakodva nézett rá, de végülis nem kérdezősködött többet. Bekísérte Sanyit a szobájába. Mikor elment, Sanyi lefeküdt az ágyára, keresztbe tette a lábát, a tarkója alatt összekulcsolta a kezét, és sóhajtott.
- Miért nem hiszik el, hogy én nem vagyok Földi? – kérdezte nemsokára.
A nővér ránézett.
- Nincs más olyan bolygó a Földön kívűl, amin lenne élet – jelentette ki halkan.
- Dehogynem! Régen én se hittem benne, amíg Lagerfeltbe nem kerültem. Ott ismertem meg a barátnőmet is. Miért hallatszik annyira hihetetlennek?
- Hagyjuk ezt most, Sanyi. Inkább aludd ki magad.
Sanyi becsukta a szemét, de nem tudott elaludni. A nővér mégis azt hitte, alszik, mert rövidesen távozott.
Sanyi mégsem szökött el – tudta, hogy az agyvizsgálat jól sikerül, és holnap szabad lesz. Felesleges újból kihúznia a gyufát. Ezért hát félretette gondolatait, és rövidesen mély, csendes álomba szenderült.

Másnap reggel Dr. Fore benyitott Sanyihoz.
- Az eredmény negatív – jelentette be mosolyogva. – Valóban nincsen agysérülésed. Csak egy jókora púp a tarkódon, de úgy látom, az is kezd elmúlni.
- Szuper! – Sanyi kipattant az ágyból, és nyomban elővette a ruháit. – A nagybátyám kábé öt perc múlva itt lesz, addig el is tudok készülni. Köszönöm a gyógyítást. – azzal felkapta a ruháit. – Megyek és megvárom! – vidáman ránevetett a nővérre és Ákos doktorra. – Viszlát! – kiáltotta, és már száguldott is kifelé a kórházból. Utána kiáltottak, de nem törődött vele. Az hajtotta, hogy újraláthajta Diát. Ez járt az eszében akkor is, mikor kirohant az utcasarokra. De akkor rájött, hogyha Dia űrhajót is küldetett érte, azt se tudja, hova küldesse! És ha pedig nem küldött űrhajót, akkor meg hol keressen valakit is, aki visszajuttatja Mardigóra?
Sanyi dühösen átkozódott. Hova menjen? Itt nem ismer senkit! A szülein kívűl...
Tényleg, a szülei! Őket ismeri! Talán még az is eszébe jut, hol laknak!
Lázasan törte a fejét. Te jó ég, milyen rég lakott velük! Volt vagy négy éve!
Petőfi utca? Vagy Kossuth? De lehet, hogy Arany János utca!
Nem! Valami G betűs… Gre… Grevor… Grevor…
- Getori Dávid! – kiáltott fel, és megszaporázta lépteit. Gretori Dávid utca 5. Igen! Csakhogy merre van?
A fiú megállított egy kalapos bácsit:
- Elnézést, uram, volna egy perce?
- Sajnálom, fiacskám, de nagyon sietek – felelte az öreg, és továbbállt. Sanyi most egy fiatal lánynál próbálkozott:
- Szia, nem tudod megmondani, hol van a…
- What?
Sanyi rámeredt.
- Are you English? – kérdezett vissza.
- Yes – pislogott a lány.
- Ah. Then nothing. Exuse me. Goodbye.
- Goodbye – köszönt vissza a lány kissé meglepetten.
Sanyi a fogát vicsorgatta. Még három emberrel találkozott ezen kívűl, de hol egy külföldi turistába, hol munkába siető felnőttekkel takálkozott. A többiek meg nem tudták, hol van a Gretori Dávid utca.
Végre egy bajuszos, középkorú férfi megállt.
- No mi az?
- Elnézést, hogy így megállítom, biztos siet, de nem tudná megmondani nekem, hol van a Getori Dávid utca 5?
- Dehogynem – dörmögte a férfi. – Menj egyenesen, fordulj jobbra, aztán balra, végül megint egyenesen. Meg fogod találni, ott van a sarkon.
- Köszönöm – bólintott Sanyi. Rohanni kezdett a mondott irányba. Mire odaért, már úgy szúrt az oldala, hogy lerogyott a betonra. Persze egy néni lehajolt hozzá.
- Rosszul vagy?
- Ne-nem. – Sanyi mély levegőket vett. – Csak… az oldalam szúr.
- Jól van, akkor nincs baj. – a néni elcsoszogott, Sanyi pedig felállt, s körülnézett. Egy régi, elfeledett emlék éledt újra benne. Ott állt abban az utcában, amin gyerekként sokszor átszaladt. Kopottas tábla hirdette egy fakerítésen:

Getori Dávid utca 5.

Sanyi behajtotta a kiskaput, és elindult a macskaköves úton. Egy régi ketben találta magát, ahol ő régen a kutyáival játszott, tízéves korában. Előtte pedig ott magaslott a Lawren-ház.
Sanyi odafutott az ajtóhoz, és becsöngetett. Nem tudta, vajon a szülei itt laknak-e, vagy egyáltalán élnek-e? Mindenestre türelmesen várt.
Nemsokára nehéz léptek hallatszottak.
- Ki az?
- Kérem, meg tudná mondani, itt laknak Lawrenék? – kiáltott be Sanyi.
- Igen – felelte az előbbi hang. – Mit akar?
- Beengedne?
Nyílt az ajtó, és Sanyi egy kopaszodó, bajuszos férfival, az apjával találta szemben magát. Lawren András kicsit elhízhatott, amióta Sanyi utoljára látta. Pocakján megfeszült a szürke póló, papucsán szakadozott a varrás. Ezek ellenére nagyon hasonlított Sanyira.
- De hiszen maga alig tizenöt! – kiáltott fel meglepetten.
- Tizenhat vagyok – mondta nyugodtan a fiú.
- Mit akarsz?
- Maga Lawren András? – kérdezett vissza Sanyi.
- Az vagyok.
Sanyi vigyorogva kinyújtotta a kezét.
- Nagyon örülök, apa. Lawren Sanyi vagyok.

A férfi rámeredt.
- Tessék?
- Mondom, Sanyi vagyok. Tudod, a fiad! Én mentem el Mardigóra!
Lawren András elhűlve nézett rá.
- Sa… Sanyi… a fiam… Sanyi… te…?
- Igen – bólintott Sanyi.
- Sanyi! – Lawren András kitörő örömmel fogadta karjaiba rég nem látott kamaszfiát. – Istenem, ez nem lehet igaz! Soha nem hittük volna anyáddal, hogy élsz! Márta! Márta! Gyere, nézd ki van itt!
Sanyi anyja jelent meg Lawren úr háta mögött. Mikor meglátta Sanyit, egyből felismerte:
- Sanyi…?!

- … és valaki ideküldött. A kórházban azt mondták nekem, autóbalesetet szenvedtem. Valaki távol akar tartani Mardigótól!
- És mondd, fiam, rendes lány? – úgy látszott Márta nénit csakis a fia boldogsága érdekelte.
- Hogyne, Dia a leg…
- De ki akar az életedre törni? – értetlenkedett Lawren úr.
- Fogalmam sincs.
- Mit mondtál, hogy hívják a barátnődet?
- Nem veszélyes kicsit ez a Scrips vagy kicsoda? Lehet, hogy rosszat akar.
Sanyinak annyi kérdést tettek fel a szülei, hogy alig bírt rájuk válaszolni.
Először izgatott anyjához fordult:
- Nyugodt lehetsz, anya. Dia és énköztem minden oké. Legalábbis, akkor még oké volt, amikor utoljára láttam.
- Nem fog megcsalni? – aggodalmaskodott Lawrenné.
Lawren András összevonta a szemöldökét:
- Ugye nem használod ki a lányt, fiam? Nem művelsz vele semmi olyat, amit elleneznénk, igaz?
- Dehogy! Hiszen szeretem! És ő is engem! Úgy vigyázok rá, mint a szemem fényére! Már két éve járunk. Ha visszamegyek, minden a régi lesz, persze ha végére járunk ennek az egész ügynek.
- Mennyire… mennyire… komoly? – kérdezte az apja, nyugalmat erőltetve magára.
- Mi? Az ügy?
- Nem. A kapcsolat. Elég komoly szándékaid vannak ezzel a Diával?
Sanyi zavartan pislogott.
- Ezen még nem volt nagyon időm gondolkozni – válaszolt végül.

- Komoly a kapcsolat? – ismételte Lawren úr.
Sanyit felettébb zavarta a kérdezősködés.
- Hát… mondhatni… hogy igen…
Lawrenné felsikoltott.
- De nem annyira, Anya! – csattant fel Sanyi.
Lawren András a fejét ingatta.
- Nem nagyon örülök ennek, Sanyi. Egy komoly kapcsolathoz még túl fiatalok vagytok, és az se biztos, hogy Dia nem hülyít téged.
- Nem hülyít! Szeret!
Szülei a vállukat vonogatták.
- Nos, jó. De egyszer majd találkozhatunk vele, ugye?
- Igen, persze, hogyne.
- Tudod, fiam – szólalt meg pár perc hallgatás után az apja -, amikor megszülettél… elhatároztuk, hogy…
- … hogy titokban tartjátok előttem bátyám, Lawren Nándor létezését? – fejezte be Sanyi.
Lawren András felhördült, és majdhogynem legurult a kanapéről, amin ültek.
- Honnan tudsz te… - hebegte Lawrenné.
- Találkoztam vele, anya – mondta a fiú. – Még az első év végén. Csak akkor már Iboznak hívták.
- Iboz?
- Ezt a nevet találta ki, azután, hogy összeveszett veletek. A saját oldalára akart állítani, csak Dia közbelépett. Mivel gonosz volt, sajnos…
- Meghalt?
Sanyi bólintott, és a padló kopott szőnyegére meredt.
Apja a szája szélét nyalogatta – láthatólag nem tudott mit mondani.
Sanyi szólalt meg először:
- Csak egyet áruljatok el nekem. Tényleg ti űztétek el Ibozt?
- Nem Iboz a neve, fiam, hanem Nándor. Amúgy pedig nem. Úgy viselkedett, ahogyan. Meg is lett az eredménye. – Lawren úr felállt.
- Úgy látom, egyenlőre nem tudsz visszamenni az iskoládba. Itt maradsz, nem?
- De… - felelte bizonytalanul Sanyi. Úgy érezte, szülei szándékosan kerülik az Iboz-témát. – Igen, itt maradok. Ha nem baj – tette hozzá.
- Dehogy baj! Végre újra teljes a család! Márta, hoznál egy üveg pezsgőt? Azt hiszem, ez ünneplést érdemel.
- Hogyne, persze – válaszolt sietve Lawrenné, és elsietett a konyha felé, hogy szatyrot hozzon magának.

András fiához fordult:
- Sosem hittük volna, hogy viszontlátunk téged, Sanyi. – átkarolta Sanyi vállát, és elindultak az ajtó felé. – Gyere, nézd meg, milyen szép a hátsó kertünk. Emlékszel, amikor kiskorodban ott gyomláltál?
- Emlékszem.
- Nos, mikor elmentél, átvettem a munkát. A szomszéd fia, Valter is segít, nagyon szorgos fiatalember. Veled egyidős lehet, tele energiával, és rettentően jólelkű. Ötösöket szerez az iskolában, bomlanak utána a lányok, mégsincs barátnője. – András kiselőadást tartott Sanyinak Valter életéről, miközben végigvezette a kert pompázó virágai közötti ösvényeken. – Egyszer át is hívhatnám, hogy megismerjétek egymást. Ne zavarjon meg, hogy Valter azt hiszi, külföldön tanulsz. Egyébként minek készülsz?
- Lovagnak – felelte Sanyi kurtán.
- Nahát! Ez nagyszerű, Sanyi! Nagyszerű! – apja ettől jókedvre derült. Közben Lawrenné elköszönt tőlük, és elment a boltba.
- Vegyél valami finomat vacsorára, Sanyi tiszteletére! – kiáltott utána a férje. Sanyira nézett. – Nagyon megváltoztál, Sanyi. Alig ismerek rád. Egy kicsit úgy érzem, végre visszakaptunk. A régi szobád még megvan, de kicsit át van alakítva. A régi ruháidat és az ágyadat eladtuk valaki másnak, kifestettük, és a játékaidnak a szomszéd gyerekek vették hasznát.
- Nem baj – felelte a fiú.
- Ja, és új ágyat is kaptál. Néha unokaöcséd, Gergő aludt ott.
- Remek, legalább elférek.
- Sajnos azonban egyvalami változott. Nem tudom, emlékszel-e még arra a nénire, aki az utca végén lakott, és akit imádtál. Ha jól tudom, Jolán volt a neve.
- Jolán…? Ó, igen, emlékszem. Mindig megkínált sütivel, amikor délután beugrottam hozzá.
- Igen, igen. Tavaly nyáron meghalt.
- Meghalt? – Sanyi elsápadt. – Viccelsz?
- Nem, nem viccelek. De hát tudod, mennyire öreg volt már. Senki se törődött vele. Azóta a fia lakik ott, Péter, aki külföldről sietett haza. Ott élt Amerikában.
- Értem. – Sanyi hallgatott, aztán halkan megszólalt:
- Apa… ha… kijártam Lagerfeltet, akkor… akkor… ugye nem kell Mardigón is élnem?
- Miért kellene? Nyugodtan hazajöhetsz, ha akarsz, találsz itt is munkát.
- Kösz, apa – mosolyodott el Sanyi.
Annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy végül azt se vették észre, hogy megérkezett Lawrenné.
- Hoztál pezsgőt? – kérdezte nyomban András.
- Igen, de nem tudom, a kalács jó lesz-e vacsorára?
András és fia összenéztek.
- Hát persze – válaszolták szinte egyszerre.

Nem mondhatni, hogy Sanyi otthon érezte magát. Ő Lagerfeltet szokta meg, ezért este, vacsora előtt még ismerkedett kicsit az öreg Lawren-házzal. Újra hozzá kellett szoknia ahhoz, hol van a fürdőszoba, hol a WC, hol van a szobája, hol van a konyha.
- Alul a konyha meg a nappali, fölül a fürdőszoba, a WC és a hálószobák – mondta az apja, mikor felfele mentek a lépcsőn. – Itt – nyitott be az első ajtón -, van a fürdőszoba, mellette meg a WC. A mi hálószobánk következik utána, aztán a tied.
Sanyi belépett a szobájába. „Földi szobája” hasonlított a Lagerfelteshez, de másképp volt berendezve, más tárgyakkal. Sanyi leült az ágya szélére, és kipróbálta, milyen rugalmas.
- Na milyen? – kérdezte Lawren András, mikor Sanyi visszament a nappaliba hozzájuk.
- Klassz. Kicsit fura, de jó itthon lenni.
Ezzel sikerült megkönnyebbült mosoly csalnia szülei arcára. Aztán mind a hárman bevonultak az étkezőbe.
Sanyi és apja leült, Lawrenné meg egy nagy tál kalácsot tett eléjük, hozzá vajat, és az asztalra tette a pezsgőt is.
Lawren András nyakon ragadta az üveget, és kinyitotta.
Mikor felesége kitette a poharakat, Lawren úr mindenkinek töltött az italból. Aztán felemelte poharát:
- Sanyi visszatérésére!
Sanyi vigyorgott. Koccintottak, aztán mindnyájan kihörpintették a poharukat, és nekiláttak a kalácsnak.

Dia kinyitotta a szemét. Borzalmasan émelygett, és amikor felállt, úgy szédült, hogy vissza is zuhant a padlóra. Egy nyirkos, hideg pincében találta magát. A sarokban egy nagy patkány kocorgott, a mennyezeten pók fonogatta a hálóját. A pinceablak nyitva volt, és besüvített a szél.
A lánynak fogalma sem volt, hova vihették, és hogy egyáltalán minek hozták ide. Megpróbálkozott újra a felállással. Szerencsére sikerült megállnia a lábán. Nagyon fázott, ezért odament a pinceablakhoz, és becsukta.
Aztán körülnézett. Egy létra vezetett fölfelé. Reménykedve ráállt az első lépcsőfokra, aztán elkezdett felfelé mászni. Már majdnem elérte a pince lecsukható tetejét, amikor valaki váratlanul felnyitotta azt.

Dia ijedtében felsikoltott, a lába alól kiszaladt a lépcső, és gurulni kezdett lefelé. Végül a falnak ütközött. Fejét beverte a falba, amitől egy pillanatra elsötétült előtte a világ.
Két láb jelent meg a lépcsőn, és indult el lefelé.
Dia a fejét tapogatva megpróbált felállni, de a bokája valószínűleg kibicsaklott – feljajdult, és egy pillanat alatt ismét a földön ült.
Közben az alak megállt előtte – Dia nem látta az arcát, mert az alak csuklyát viselt.
- Megütötted magad? – kérdezte.
Dia hunyorogva felnézett.
- Igen… azt hiszem, kibicsaklott a bokám…
- Ó. Akkor bizonyára felállni se tudsz.
- Valóban nem.
- Várj, segítek. – az alak Dia hóna alá nyúlt, és talpra állította. Dia sérült bokájába belehísított a fájdalom – a lány már zuhant is volna vissza, de az alak elkapta, és átvetette a nyakán Dia karját.
- Menjünk föl, jó? – dörmögte a csuklyás.
- Jó… kösz.
Elindultak felfelé szépen lassan. Elég nehéz volt, és Dia nem tudott fél lábon felugrálni egyik lépcsőfokról a másikra. A csuklyás hirtelen fogta, az ölébe kapta, és már sietett is felfelé.
Dia sehogy se értette a dolgot.
- Ki maga? – kérdezte.
- Majd később – felelte az alak. Egyik kezével felnyitotta a tetőt, körülkémlelt, aztán felsegítette a lányt.
Dia összeszorította a fogát. Az alak lehajtotta a csuklyáját.
A lány döbbenten konstanálta, hogy megmentője egy helyes fiatalember – persze – tette hozzá magában -, Sanyit nem tudja felülmúlni. Hosszú orra, vékony arca, és sűrű szemöldöke volt.
- Ki vagy te?
- A nevem Tiondar. De ne most ismerkedjünk. Ki kell jutnunk innen. – Tiondar láthatólag nagyon ideges volt. Letette Diát:
- Tudsz gyorsan ugrálni?
- Igen – motyogta a lány, és fél lábon ugrálva követte Tiondart, aki egy romos házon keresztül haladt át.

- Hol vagyunk? – kérdezte Dia.
- Az apád választotta ki ezt a helyet a „börtönödnek”. Az emberei lehoztak téged ide.
- Honnan tudod mindezt?
- Onnan, hogy én is az embere voltam. De azóta én átálltam hozzátok, és most elviszlek Mardigóra.
- Ne! Sanyi is itt van! A budapesti kórházban!
- Onnan már kiengedték – morogta Tiondar. – Mielőtt idejöttem, megkérdeztem.
- De nem tud visszamenni Mardigóra! Nem küldtem érte űrhajót!
Tiondar megállt, és megfordult. Dia is megállt, és megpróbált egyensúlyozni a lábán.
- Azt mondod, nem küldtél érte űrhajót?
- Nem.
- És ha itt van, mégis hol tartózkodik jelenleg, ha kérdezhetném? Merthogy a kórházban nincs, az is biztos.
Dia gondolkodott egy percig. Hova mehetett Sanyi?
- Itt nincsenek rokonai – mondta Tiondar.
- Dehogynem – kapta fel a fejét a lány. – A szülei itt élnek. Hátha megkereste őket!
- Remek, de hol laknak?
Dia nyelt egyet.
- Soha nem mondta – motyogta.
- Bravo. Akkor most mi lesz? Nekem nincs időm kinyomozni a dolgot.
- Nálad van a pálcám? – kérdezte Dia izgatottan.
- Hát… nincs.
- Nem baj. Talán pálca nélkül is sikerülhet. Hoznál egy széket?
Tiondar körülnézett a házban.
- Nincs sehol.
Dia legyintett, és megkérte a fiút, hogy fektesse le a padlóra.

Tiondar engedelmeskedett. Dia előrehajolt, egyik kezét sérült bokája fölé helyezte, és monoton hangon megszólalt:
- Hif…
Azonban ekkor egy csapódás hallatszott. Tiondar rémülten odaugrott Diához.
- Gyorsan, itt vannak!
Dia kinyújtotta a karját, és Tiondar nyaka köré fonta. A fiú gyorsan visszaszaladt a pincéhez, és sietve lerohant a lépcsőn. Leültette Diát a falnál, ő maga pedig egy nagy hordó mögé bújt.
Nehéz léptek hallatszottak, aztán megjelent Kindes László.
- Nos, látom, felébredtél. Épp most kaptam hírt róla, hogy hazaengedték azt az ostobát. Nem tudom, hova ment, de már kerestetem. Meg kell halnia. Még a végén eljön érted, és megpróbáljátok megállítani a kis lényeimet, amik eddig tökéletes munkát végeztek. Nemsokára felrobban Mardigo, én pedig visszakaplak téged!
- Soha! – sziszegte Dia. – Engem felejtsen el!
- Meg fog változni a véleményed, ezt biztosra veszem. Ha elkaptam Lawrent, feldaraboltatom, és elhozom neked. Így nem lesz semmiféle Lawren Sándor, aki elvenné tőlem a lányomat!
- Soha nem fogja megtalálni Sanyit! És kötve hiszem, hogy hagyná magát, nem olyan fajta! Inkább az embereit fogja feldarabolni, és aztán levágja a maga fejét! – Dia megvetően odarúgott apja felé. Kindes Lászlónak se kellett több. Odaugrott Diához, megragadta a hajánál fogva, és hátraszorította. Fokozatosan emelte fel a lányt a földről, aki nyöszörgött fájdalmában.
- Ne merészeld még egyszer megtenni! – suttogta fenyegetően. – Mire innen kijutsz, addigra a barátod halott lesz! És ezt neked köszönheti majd. Már így is minden zugot felkutatunk utána. Ha így folytatod, még te is követheted… a halálba.
Elengedte Diát, aki baba módjára visszaroskadt.
Kindes László sarkon fordult, vetett egy pillantást a nagy hordóra, aztán felment.

Dia a tenyerébe temette az arcát. Tiondar előmászott, és odaguggolt hozzá.
- Gyógyítsd meg a lábad, aztán menjünk innét! Nem járnál jól, ha ittmaradnál.
Dia leeresztette a kezét, és bólintott.
- Jó… jó, rendben van. Megint odatartotta a kezét a bokája fölé:
- Hifel!
A fájdalom rögtön elmúlt. Dia feltápászkodott, megvizsgálta a lábát, és Tiondahoz fordult:
- Sikerült! Indulhatunk!
- Remek. Menjünk! – indítványozta Tiondar.
Felkapaszkodtak a létrán. Dia alig várta, hogy elinduljanak.
- Tiondar, én elmegyek, és megkeresem Sanyi szüleit. Majd vele megyek vissza Mardigóra. Köszönöm, hogy kimentettél.
- Még nincs vége – suttogta Tiondar. – Ki kell vinnelek apád területéről. Csak azután engedhetlek el!
- Oké, rendben van. Siessünk!


- Nos, itt is volnánk – sóhajtotta Tiondar egy fakerítésnél. – Innen már mehetsz, amerre látsz. – elgondolkozva nézte a csillagos eget. – Későre járhat. Jobb, ha vigyázol magadra. Nekem mennem kell.
- Vigyázok, és köszönök mindent, Tiondar – hálálkodott Dia.
Tiondar rámosolygott, átugrott a kerítésen, és pillanatok alatt elnyelte a sötétség.
Dia is átmászott, és halk léptekkel futásnak eredt.
Nemsokára elért egy utat. Megpróbált autót stoppolni, de a száguldó kocsisok észre se vették.
Végre egy szürke autó megállt.
A vezető letekerte az ablakot:
- Mit keresel ilyenkor kint, te lány? Tudod, mennyi az idő?
- Nem, de nem is fontos. Uram, el tudna vinni engem Lawrenékhez?
- Lawren? – ráncolta a homlokát a férfi. – Nem, sajnálom, nem tudom, kik azok. – már visszafordult a kormányhoz.
- Várjon! Akkor csak… csak beljebb tudna vinni?
- Beljebb? Hova beljebb?
- Hát… a városba!
- Ja… persze, szállj be.
- Köszönöm! – Dia bemászott a hátsó ülésre. A vezető a visszapillantó tükörben meglátta a lány sápadt, beesett arcát, de nem tette szóvá a dolgot. – Amúgy miért nem vagy otthon?
- Ö… Diszkóba voltam – hazudta Dia.
- Hogy hívnak?
- Ö… - Diának eszébe jutott, hogy Lawrenékat keresi, így hát rávágta:
- Lawren Diána.
- És nem tudod, hol laksz?
- Deee…
- De mi?
- … csak sötétben nem tudok tájékozódni.
- Melyik utcában laksz?
Uh – gondolta a lány. Ez egy fogas kérdés!
- Inkább mondja meg, hol vagyunk éppen.
- A főúton, Budapest közepe felé.
- Van telefonkönyve?
- Itt? A kocsiban?
- Igen.
A vezető lehajolt, és hátranyújtotta. Dia sietve fellapozta az „L” betűt. Labóc, Lakatos, Laher, Lawert, Lawren…
Lawren András, 324-274.
- Van mobilja?
- Van.
- Telefonálhatnék?
A vezető kelletlenül átnyújtotta.
- Köszönöm.

Dia tárcsázta a 324-274-et, és várt. Kicsöng. Senki nem veszi fel.
- Na mi az? Nem veszik fel?
- Nem. – Dia csalódottan lerakta volna, amikor beleszólt egy álmos hang.
- Halló?
- Ö… kivel beszélek?
- Lawren lakás, Lawren András vagyok.
- Ó, istenem! – Dia felnevetett, annyira megkönnyebbült. – Ott van Sanyi?
- Kivel beszélek? Ki az?
- Sanyi ismerőse. Sanyi ott van?
- Alszik. Ki maga?
Dia most már bátran mondta:
- Kindes Diána.
A vezető összerezzent, és hátrakapta a fejét, aztán vissza.
- Kindes Diána? – dörmögte Sanyi apja. – Nem te vagy Sanyi barátnője?
- De, igen!
- Nagyszerű, már mesélt rólad. Hol vagy most?
- Most? Hát… Budapest belseje felé megyek kocsival, csak nem tudom, hol laknak.
- Getori Dávid utca 5. Körülbelül mikor érsz ide?
- Hamar!
- Akkor jó. Várunk. Szervusz.
- Csókolom! – Dia lerakta, és boldogan odanyújtotta a telefont a vezetőnek:
- Getori Dávid utca 5!
- Jó. De most mi az igazi neved? Lawren vagy Kindes?
- Kindes, a Lawren a barátom neve.
- Barátod? Van már barátod?
- Már két éve… tudja, hol van a Getori utca?
- Igen, majdnem a szomszádságomban van.
- Hát ez fantasztikus! És nem hallott Sanyiról?
- Az anyám lehet hogy ismerte, de én nem ismerek a Lawrenék közül senkit. Az én nevem Péter.
- Nagyszerű! – lelkendezett a lány.

Péter befordult a sarkon, és lefékezett a Getori utcában. Dia kipattant, megköszönte a fuvart, és máris sietett a köntösben álldogáló sötét alakhoz.
- Szia, Dia. Én Sanyi apja vagyok. – mondta Lawren úr.
- Jó estét! Bocsánat, hogy…
- Majd bent – tolta befelé a lányt szelíden Lawren András. – Megfagyok, és te se nézel ki jól. Még a feleségem is alszik, kérlek, próbálj meg csendbe lenni!
Bementek a házba. Lawren András feloltotta a villanyt. Dia körülnézett a nappaliban.
- Ülj le nyugodtan – intett Lawren úr. – Kérsz valamit enni?
- Igen, köszönöm.
Lawren András megvajazott egy szelet kalácsot, öntött egy bögre kakaót, és lerakta az asztalra. – Gyere, itt van.
Dia óvatosan leült.
- Amíg eszel, én főzök magamnak egy kávét – mondta Sanyi apja. Dia nekilátott az evésnek, és pillanatok alatt elfogyasztotta. Az utóbbi napokban alaposan megéhezett.
Lawren András a kávé fölött Diát méregette.
- Nem kérsz még? – bökött rá fejével a tányérra.
- Köszönöm, nem.
Sanyi apja letette a csészét, és betette a tányért a mosogatóba.
- Sanyi épp ma délután érkezett hozzánk – mondta. – Sokat mesélt rólad is. Azt hitte, Mardigón vagy.
- Már nem – felelte a lány mosolyogva, de egy pillanat múlva komorrá vált az arca – Az apám egy gyilkos, ő a felelős azért is, mert Sanyi idekerült. Uram! – Dia még halkabbra vette a hangját, és közelebb hajolt: - Sanyit meg akarja az apám öletni! Már keresteti az embereivel! Sanyi veszélyben van!
- Nyugodj meg – csitította a férfi. – Be van zárva az ajtó, és mi is Lagerfeltbe jártunk. Nem lesz baj.
- Jó, de ezek sokan vannak!
Lawren András megitta a kávéját.
- Majd varázslattal is bezárkózunk – mondta ásítva. – Mindjárt jövök, maradj itt. – azzal az ajtóhoz ment, elővette a pálcáját, és megbűvölte a zárat. – Na, ezzel is megvolnánk. Azt még nem tudom, hol aludj, de azt hiszem, nem kínozhatom Sanyit holnap reggelig. Lehet, hogy el se tudott aludni. Nagyon hiányoztál neki. Gyere, felkísérlek hozzá. – lekapcsolta a villanyt, és felmentek a lépcsőn, Sanyi szobája felé véve az irányt.

Lawren András megállt Sanyi ajtaja előtt, és kinyitotta az ajtót. Sanyi az ágyán feküdt, és mélyen aludt. Dia mikor meglátta, öröm és megkönnyebbülés áradt szét a testében. Mielőtt azonban odarohant volna hozzá, kérdő pillantást vetett a családfőre, aki bólintott:
- Ébreszd fel nyugodtan. Szerintem rögtön kimegy az álom a szeméből, ha meglát. Egész délután rólad áradozott.
Dia letérdelt Sanyi mellé, és kicsit megbökte a vállát. Sanyi felhorkant álmában, és résnyire nyitotta a szemét. Mikor meglátta Diát, rögtön megdörzsölte a szemét, és felült. Azt hitte, álmodik.
- Dia…?! – hüledezett. – Te vagy az? Mit keresel itt? Ébren vagyok egyáltalán?
- Igen, ébren vagy – suttogta Dia mosolyogva. – Most jöttem hozzátok.
Sanyi még mindig nem tért magához:
- Biztos, hogy nem álmodom? Csípjen meg valaki!
Dia nevetett.
- Nem kell megcsípni téged, Sanyi, nem álmodsz.
- De hát te Mardigón…
- Hosszú történet. Majd elmesélem.
Sanyi pislogott, aztán kiugrott az ágyból, amire Dia felállt, apja pedig hátrahőkölt.

Sanyi örömében felkapta Diát a derekánál fogva, felemelte, és megpörgette, aztán magához szorította.
- Hé, Sanyi, ne olyan hevesen! – nevetett Dia, és szelíden kibontakozott Sanyi karjai közül. – Még a végén kinyomod belőlem a szuszt!
Sanyi a kezébe fogta az arcát, és hitetlenkedve nézett rá.
- Tényleg te vagy az? Istenem, Dia! Hogy a csudába kerültél ide?!
- Majd később elmondja – szólt közbe Lawren András.
Sanyi apjához fordult:
- Jé, apa...! Hát te is itt vagy? Mindenki fent van, vagy mi?
- Nem, csak mi. Anyád még alszik. Én megyek vissza aludni. Sanyi, megágyazhatnál valahol Diának, biztosan elfáradt már. Hajnali három van! – azzal kiment, és becsukta az ajtót.
Sanyi kábán nevetett.
- Hát ez csodálatos! Hogy mik vannak!
Dia fáradtan mosolygott – valahogy egyszerre ólmos fáradság tört rá.
- Úgy látom, álmos vagy. Hát, én is. Várjunk, hol ágyazzak meg neked? Én is csak ma érkeztem, így nem ismerem annyira a házat…
- Nekem a földön is jó – motyogta a lány, elfojtva egy ásítást.
- Van egy ötletem! Te alszol itt, én meg a földön. – azzal Sanyi előszedett egy pokrócot, és jókedvűen megágyazott magának. – Na, készen is vagyok. Jó éjszakát!
Azzal beburkolózott a pokrócába. De mikor látta, hogy Dia még mindig áll, felemelte a fejét:
- No mi az?
Dia sóhajtott, és leült Sanyi ágya szélére.
- Beszélnünk kell.
- Dia! – nyögött fel a fiú. – Álmos vagyok! Nem lehetne később?
- Sajnos nem.
Sanyi bosszankodva ciccegett, de azért kimászott a takarók közül, és leült mellé.
- Hallgatlak.
- Én is álmos vagyok, de egyvalamit tudnod kell. Apám, Kindes László küldött téged ide.
- Az apád?!
- Tudom, hogy hihetetlen. De nem vagyok teljesen biztos benne, hogy ő az. Sanyi, ez egy gyilkos! Elmegyógyintézetbe akart küldeni téged! És mikor megtudta, hogy nem vagy már kórházban, kiadta a parancsot az embereinek, hogy keressenek fel és öljenek meg! Sürgősen el kell menekülnöd innen!
Sanyi meredten bámult rá.
- Az apád? –kérdezte végül. – Ő felelős mindenért? És hol van Scrips?
- Őt is megölette.
- És az üzenetemet átadta neked?
- Igen, de nem nagyon hittem el. Apám emberei elkaptak, és ide hurcoltak, erre a bolygóra. Csak elszöktem Tiondar segítségével.
- Tiondar?
- Régen apám embere volt, de már átállt – magyarázta a lány.
- Aha. És Gábor mit beszélt veled? Scrips azt mondta, valaki megitatott veled egy bájitalt, hogy mással járjál!
- Így is volt. Csakhogy felbukkant Scrips, és észhez térített. Amúgy pedig Gábor egyáltalán nem akart beszélni velem. Csapda volt. Józsit sem hibáztathatjuk, mert neki Gábor ezt mondta. Gáborral csak el akartak csalni a közeledből. Amikor odaérkeztem, elaltattak.
- És az a férfi meg az a nő? Ott álltak a szobám ajtaja előtt!
- Őrködtek. Nem akarták, hogy utánam gyere. Azt a parancsot kapták, hogy üssenek le, ha kimész a szobádból. Engem elcsalogattak, de Gábor helyett két idegen várt rám. Apám remekül kitervelte az egészet.

- Mi volt a célja egyáltalán?
- Egyszerű: ellenzi, hogy veled járjak. Bosszúból megölette Eleshart, és mindenféle szörnyeket küldött Mardigóra. Éppen csatázni készültem, amikor Scrips átadta az üzenetedet.
Sanyi sóhajtott, a fejét csóválta.
- Most akkor menjek vissza Mardigóra, hogy megöljem a szörnyeket?
- Nincs nagyon sok választásod.
- De Dia! A szüleimmel megbeszéltem, hogy maradok egy kis ideig, amíg vissza nem jutok Mardigóra. Úgy készültek, hogy max egy hétig maradok!
- Meg akarsz halni?
- Nem, de úgyis meghalnék a csatában! Teljesen értelmetlen lenne…
Dia a fejét rázta:
- Ne beszélj butaságokat! Te vagy az egyik legjobb lovag! Nem tudnának téged csak úgy megölni!
- Dehogynem. – Sanyi már egyáltalán nem volt vidám. Mogorván lecsúszott az ágyról, és jól betemetkezett a takarói közé. – Holnap találkozunk – hallotta meg Dia a hangját.
A lány pár percig még ült, és nézte, aztán ő is lefeküdt.
- Jó éjszakát.

Folyt. köv.