Rádöbbenés

Átlagosan telt a szünetem, mint mindenki másnak. Ám unalmamban nem gépeztem, nem is olvastam. Nem ültem el tévét nézni, és zabáltam tele magam mindenféle édességgel. Egyszerűen csak, lehasaltam az ágyamra, magam elé vettem egy füzetet, és írni kezdtem. Mindent, ami bennem van. Azokat a dolgokat, melyek napról napra megtörténhetnek az emberrel. Csak írtam és írtam. Pár órával később egy egész gyűjteményem keletkezett novellákból. Ezek közül is az utolsó oldalakon lévő történet döbbentett rá dolgokra.

Itt ülök, becsengetés után az iskola folyosóján a termünkkel szemben lévő padon. Csak bámulok magam elé, és közben hallgatom a barátnőim (Anett és Bogi) szópárbaját, hogy melyik buli volt a jobb. A péntek esti vagy a szombati? Én egyiken sem vettem részt, így gőzöm sincs arról, hogy melyik buli milyen lehetett. Meg kell hagyni, ők ketten remekül elvannak. Nem hiszem, hogy zavarná őket, hogy már becsengettek. Még a végén hajcibálás is lesz.
Irodalom óránk lenne, de a tanár szokásához híven, késik. Én ezt nem bánom. Hülye az, aki igen.
Bogi éppen azt ecsetelgeti, hogy a pénteki buliban többen voltak és valami sztár dj is megjelent. Ezért a pénteki buli hangulatosabb volt, valamint lényegesen jobban sikerült. Én még mindig csak itt ülök, a gondolataimba merülve a semmit nézem.

Pár perccel később, a folyosó végén felbukkan a tanárunk. Nem egyedül. Jobb oldalán, egy kicsit lemaradva, egy diák követi. Nem akárki. Úgy tudom, hogy most fog érettségizni, szóval éppen végzős. Neki most nincs órája? Valamiféle Tominak hívják. Mindössze ennyit tudok róla. Viszont a vak is látja, hogy mennyire helyes. Frissen borotvált az arca. Legalábbis annak tűnik. Míg a tanár beterelget bennünket a terembe, Tomi egy mosolyt csal az arcomra. Pedig ma egyáltalán nem vagyok jó hangulatomban. Ugye nem állt mögöttem senki? Vagy igen? Mert, akkor nem is rám kacsintott, hanem valaki másra? Azt hiszem, készíthetitek a KISKANALAT, mert menten elolvadok. Ezt nem hiszem el! Csak mellettem, van üres hely. Ezért még Dórival (padtársammal) számolok. Aztán, hogy meghálálom neki, vagy a pokolba kívánom, még nem tudom. Amúgy nagy a valószínűsége annak, hogy ha Dóri itt van, akkor is mimellénk került volna. Hiszen, a kistanárokat, diákokat általában hátra ültetik. Dóri meg én ülünk leghátul. Egy ideje. Annyira nem csíptem ezt a helyet. Most már kezdem megszeretni. Anett alig két paddal ül előttem. Nem okoz gondot, ha mi ketten levelezni szeretnénk. Ez ebben az esetben sem okozott gondot. Naiv vagyok, mert már kezdtem hinni, hogy ezen az órán nem kapok tőle levelet. Tévedtem.

Beszéltél már vele?

Nem!! Te megőrültél? Mégis mit beszélhetnék vele? Neeeem!

Figyi, ezt nem hagyhatod ki! Muszáj beszélned vele! Ha nem teszed meg, életed legnagyobb hibáját fogod elkövetni! Kérdezd meg, hogy mit keres itt?! A kövi levelet NE nekem küld, hanem neki! VÉGE!

Ezt aztán nem hiszem el! Hogy lehetett képes csak így lerázni? Mégis mit képzel? Neem!! Én aztán nem beszélek vele. Nem fogok kezdeményezni. Amúgy meg, hogyan követhetném el életem legnagyobb hibáját azzal, hogy nem írok neki? Hiszen még tizenhat éves sem vagyok. Lesz még ettől nagyobb gondom is. Például egy nem várt terhesség vagy mit tudom én. Kint milliók éheznek, nincs lakásuk, ő meg azt hiszi az lesz életem legnagyobb hibája, hogy nem kezdek egy végzős sráccal? Ezt nem hiszem el!
(Újabb levél, de nem Anettől)

Szia! Unod az órát, mi? (a melletted ülő srác xd)

Apám! Erre mit lehet mondani? Ezt már tényleg nem hiszem el. Ha ebben Anett keze van… Biztosan nem éli túl!
Annyira nem uncsi…

Aha. Te figyelj! Hogy hívnak?

Mariann! Ez miért érdekes? Hé… Neked nincs órád?

Lenne, de a tanárom lebetegedett és én erről nem tudtam, szóval bejöttem a suliba. Helyettesítő tanár meg nincs. Egy embernek? Vicces lenne. Mellesleg, szép a neved. A húgomat meg Mariannának hívják, de nekem az nem tetszik. Bizti érted mire gondolok.

Ja, aha.

Csak ennyi: „Ja, aha.”? Nem bírtam volna, valami normálisat is mondani, vagyis írni? Na, ne már! Komolyan mondom tök gáz vagyok!

Ja, bocsika! Én Tomi vagyok!

Szia Tomi!

Hello! Van valami, amit nagyon szeretsz csinálni? Ha nem veszed zaklatásnak :)!

Ööö… Ezen még nem gondolkodtam. Mindent szeretek. Úgy alapjában.

Hú, az szuper. Volna kedved egyik nap velem lógni?

Oké! Most jön az a rész, hogy felkelek, és rájövök, ezt az egészet csak álmodtam. Aztán magamhoz térek. Majd suliba megyek, mint mindenki más.
Levelet kaptam Anettől, melyben arról faggat, hogy mit mondott, mi történt? Elmagyaráztam neki a helyzetet. Leírtam mindent. Azt, hogy mit kérdezett és én mit válaszoltam rá. Egyszóval, lemásoltam a beszélgetésünket. Megkérdezte, hogy most randit akar? Csak annyit mondtam, hogy nem tudom. Mert így is van. Nem tudom. Ha kívánhatnék, azt kívánnám, bárcsak ez az egész ne történt volna meg. Most biztosan tök idétlenül hangzik. Hiszen melyik lány utasítana el egy nagyszerű lehetőséget? Melyik lánynak jutna eszébe, hogy azt kívánja, bárcsak meg sem történt volna az egész? Nekem. Nehéz ezt elmondani. Nem tudom, mit csináljak, hogyan viselkedjek, mit vegyek föl. Mellesleg, lehet nem is randizni akar. Egyszerűen csak velem lógni.

E kis történet megírása után kellett rájöjjek: Nekem ehhez nincs tehetségem. Nem leszek író, sem költő. Nem válhat belőlem, híres személyiség, aki könyvekkel árassza el az embereket, hogy szórakoztassa őket. Az, hogy valaki szeret írni, még korántsem elég ahhoz, hogy vigye is valamire. Nem lehet mindenki egy dologban, ugyanabban a dologban tehetséges. Az emberek különböznek. Tehetségük is máshoz adható. Van, kiknek az íráshoz, és vannak kiknek a versenyzéshez adatott a tehetség.