Haldokló szerelem

A gondolatok ölnek.
Lassan, fájdalmasan. Kételyt ébresztenek, mely kígyóként tekergőzve alattomosan vájja méregfogát védtelen szívünkbe.
Az örökös bizonytalanság, a hiába súgott- üvöltött kérdések felemésztenek.
Valami változásra lenne szükség. De a változás a szemnek láthatatlan. Tündérhálóját szaggatják szét a mindennapok, a türelmetlenség.
Gyorsan akarnám. Hogy tudjam- nem volt hiába a harc. Mert haldoklom. Érzem szívem pillangó- szárny rezdülését- a méreg hatni kezd.
A kétség csendes, lopakodó, gyilkos elegye bevégzi, amit elkezdett. Nem menekülhetek. Nincs erőm már a harchoz. Vége. Feladtam.
Múló szerelmem homályos emlékeit ölelem magamhoz utolsó mentsvárként, de a hiábavalóság pusztító tüzétől hamuvá lesz minden.. Lelkem erőtlen, tiltakozó sikolya dübörögve visszhangzik fülemben.

Várok.

Várom, hogy mentsen meg, akit szeretek. Nyújtsa felém a kezét és mondja, hogy nem lesz semmi baj. Hogy még nincs minden veszve. Hogy a fájdalom, ami szétszakítja a szívemet enyhül majd.
Még érzem illatát, ha behunyom szemem. Még érzem mennyire is szerettem. De nem annyira, hogy elfogadjam.. És ő sem szeretett eléggé ahhoz, hogy megváltozzon. Értem. De megpróbálta.
Azt akartam olyan legyen, mint én. Azt akartam, hogy lássa az én szememmel a világot. Lássa a csodákat. Élete apró csodáit, amik körülölelik védelmezőn. Azt akartam- tudja az értéküket. Hogy a jó nem adatik meg mindenkinek.
De az ő lénye nem volt fogékony a varázsra. Így csak elbeszéltünk egymás mellett. Különbözőségünk nem vitt közelebb minket egymáshoz.
Felőrölt, megölt mindent, ami szép volt.
A kétségek a szerelembe vetett hitemet temették el kacagva.

S most küzdöm a reménytelenséggel, a tudattal, a józan ésszel. Gyötrő, gyilkos gondolataimmal.
Csak várok- hátha az őrület múlik. Hátha mégse hullik darabokra, amit felépítettem.

Várok a változásra.
Várok rá és a csodára, hogy talán egyszer egy pillanatra az én szememmel látja a világot...