Történetek

Sosem volt még szűz lánnyal, és azt akarta, hogy ez az élmény mindennél fontosabb és szebb legyen Angélának. A szemébe nézett és lassan simogatni kezdte. Először csak a hasát, majd ujjai lassan a szeméremdombjára csúsztak. Angéla a könyökére támaszkodva felemelkedett, és elnyíló szájjal nézte Tamás kezét...

Csókol itt. Csókol ott. Mintha mindent birtokolni akarna. Végigcsókolja a fülcimpádat. Meg is harapja. De nem fáj. Hogy is fájhatna?! Halad lefelé a kulcscsontodon át. A szíved felett megáll – ez sosem lesz az enyém, gondolja. Végigsimítja felette a bőrt. Megcsókol. Rád néz tengerkék szemével, pupillája hatalmas. Majd megcsókol a szíved felett...

- Dehogy lenne. Úgyse tudnád végigcsinálni. Még soha semmit nem csináltál végig. Csak bántanád, ahogy eddig is. Sosem értené meg félelmeid. Azt hinné, szégyelled őt.
- Nem, én nem szégyellem! Csak félek. Nem tudom mitől, talán az emberektől. Mindent tönkre tehetnek. Gonoszak.
- Te nem az emberektől félsz, inkább a saját démonjaidtól.
- Tévedsz. A rosszalló pillantásoktól félek. Ezért is riadtam vissza már annyiszor...

Vincent tudta mi következik. Elkerülhetetlen volt hogy a klán tagjai ne vegyék észre tervét, és ne állítsák meg. Mégis valahol titkon reménykedett benne, hogy most másképp sül el a dolog… Tévedett. Kegyvesztetten térdelt sebekkel a testén, amit az első felvonás okozott...

A kétségbeesés közepén, furcsa érzésre emelte fel a tekintetét a fiatal lány. Egy megtermett és félelmetes kinézetű alak közeledett. Mivel guggolt, termete még nagyobbnak tűnt - az ijedt lány szemében így óriássá nőtt – szilárd és kimért léptei pedig ellentmondást nem tűrő agresszivitást tükröztek, akárcsak nagyméretű fegyvere, amely az oldalát verdeste...

Körülöttem minden tompa. Már gondolataim is csak egyet súgnak... Pokol. Érzem! A forróság körülrágja testem, érzem a bűzt, az égett hús szagát. A jajveszékelő emberek búgása, hisztérikus zokogása megsüketít. Látom a fényt, azt a bizonyos fényt az alagút végén, de zuhanok. A pontocska egyre zsugorodik, s lassan-lassan eltűnik szemem elől végleg. Forróság ölel körül. Szorít erősen, el nem engedne... bár én próbálkozom ...

. A lemenő Nap fénye átsütött ugyan a rozoga faház résein, de én dideregtem. Belülről fojtogatott a hideg. A magány sivataga volt ez, amely mindig is életem sajátja volt. Kivéve talán azt a hét csodálatos évet, amelyet a Roxfortban tölthettem...

Mintha az éjfekete eget eddig hófehér puha vászon takarta volna... Mintha a csillagok már nem lettek volna szerelmesek az Egyetlen Holdba. Azt hittem, már nem szeretlek én sem...

A dohos falon ujjaim undorral csúsztattam tovább, őrülten keresve a kapcsolót. Nem tálaltam. Más fényforrás után kutattam. Eszembe jutott, hogy mikor utoljára kislánykoromban itt jártam, volt a szoba legmesszebb eső sarkában egy hatalmas vaságy, ami mellett egy kicsiny éjjeli lámpa bóbiskolt. Féltem. Régen, mikor rosszalkodtam, mindig azzal fenyegettek, hogy itt kell töltenem az éjszakát...

Pár hét múlva viccből vett egy fogadószelvényt. Három mérkőzésre tippelt, ezek közül egyik a kedvenc csapata és egy, a ranglista utolsó előtti helyét elfoglaló vidéki gárda előre lefutott meccse volt. Valamiért, egy meg nem fogalmazható, tudat alól előtörő érzésért, az esélytelenre tett egy csekély összeget. Nyert...