Tapmancs lelke 15. fejezet

15. fejezet – Egyedül a Szellemszálláson



Elindultam hát az alagútban az egyik legnyomorultabb hely felé, amit valaha láttam. Bár el kell ismernem, pontosan illeszkedik a hangulatomhoz. Már szinte teljesen elfelejtkeztem arról, milyen keskeny ez a hely. Jól be is vertem a fejem az átjáró repedezett mennyezetébe. Néhol egy-egy kósza törmelék rám esett, de nem törődtem vele, hanem határozottan haladtam tovább. Minden szegletét ismertem ennek a kis átjárónak, s a lábam automatikusan vitt előre.

Mikor a Szellemszállásra értem rögtön elözönlöttek az emlékek. Szinte hallottam, ahogy a düledező ház megtelik nevetéssel, viháncolással. Hallani véltem a cipők koppanását, a talárok suhogását, és szinte láttam, ahogy négy „ördögfióka” végigtrappol a rozoga, szúette falépcsőkön. Négy örök vidám srác. Egyike voltam e vidám társaságnak. Együtt terveztük az aktuális csínyeket sokszor ideszökve a kastélyból. Az egész rozoga fatákolmányból áradt az emlékük visszacsepegtetve belém valamit az életből, elhessegetve ezzel az örökké kísértő halált.

Az örvénylő emlékek ködén át egyszer csak észre vettem, hogy a hideg fapadlón térdelek, és teljes erejéből ráz a zokogás. Újra a torkomba kúszott a maró kétségbe esés, és csak facsart és facsart. Úgy zokogtam, mint azon az éjszakán, amikor minden megváltozott. A lemenő Nap fénye átsütött ugyan a rozoga faház résein, de én dideregtem. Belülről fojtogatott a hideg. A magány sivataga volt ez, amely mindig is életem sajátja volt. Kivéve talán azt a hét csodálatos évet, amelyet a Roxfortban tölthettem.

Az egyik barátunk, legalábbis akiről mind azt hittük, hogy az, elárult minket. Addig nem hittem volna, hogy pont ő fogja ezt megtenni, de most már más a véleményem. Elkeseredett kínomban átváltoztam, de ez sem csillapította lelkem háborgását, így hangosan felvonítottam, és közben lelkem a következőt kiáltotta.

- Miért kellett ennek megtörténnie? Peter, miért tetted ezt velünk? – kérdeztem magamtól, kétségbeesetten.

De az elmémben csak az üresség visszhangzott ugyanúgy, mint e ház falai. Nem tudtam megnyugodni, így csak járkáltam fel-alá céltalanul.

Egy idő után megálltam, és lekuporodtam az egyik sarokban. Nem akartam élni tovább. Tulajdonképpen már nem is élek. Azóta halott vagyok, mióta James a legjobb barátom és testvérem meghalt. Bármi bajom volt ő mindig segített. A családja befogadott, mikor megszöktem otthonról, és nem volt hová mennem. Ott volt mindig, ha szükségem volt rá, akár csak Remus.

Remus. Mikor rá gondolok, mindig elönt a fájdalom. Hogyan gondolhattam azt, hogy ez a szelíd, jóakaró ember, aki mindig kihúzott minket Jamesszel a pácból - ha valami csínyt követünk el - elárulhat minket. Most már tudom, hogy hibáztam, és mind megfizetünk érte. El kellett volna vállalnom a titokgazda szerepét, és akkor még talán a barátaim is életben lennének. Ha vissza tudnám fordítani az idő kerekét, nem haboznék, de ez mind csak hiú ábránd. Most itt vagyok, és kesergek, mint egy megszeppent gyerek, akit mindenki elhagyott.

Egy darabig még keseregtem a dohos sarokban kucorogva, majd feltápászkodtam, és körül néztem. A házban semmi sem változott. Egyedül az idő hagyta rajta vasfogát. A faszerkezet irtózatosan recsegett, mint amelyik bármelyik pillanatban összeomlik. Az egész kísértetiesen hatott. Korhadt és aszott volt, mint a lelkem belül. Ezt a helyet is ugyanúgy megbélyegezték, mint engem annak idején. Hasonlóak vagyunk ez a ház és én. Mindketten magányosak és kirekesztettek.

Lassan beesteledett. Az éhség nagy erőkkel tört rám összeszorítva a gyomromat. A ház egyik résén kimentem a szabadba valami táplálék után nézni. Nem kellett sokáig mennem, és találtam egy pocsolyát. Az egészet kiittam, amitől kezdtem jobban érezni magam. Hirtelen megéreztem a vacsorám szagát. Egy patkány volt az. Hamarosan megláttam, ahogy a fűben oson. Utána lopóztam, de észrevett. Futni kezdett én meg utána. Nagy szerencsémre az újdonsült lakhelyem felé vettem az irányt. Utána mentem, és hamarosan már nem tudott hová menekülni. Elkaptam és széttéptem, mint egy másik patkányt is, aki elővigyázatlanul az utamba került.

Fáradt voltam. Elindultam felfelé a lépcsőn afelé a szoba felé, amely egykor Remus lakhelye volt az átváltozásai idején. Beléptem a dohos, megviselt szobába, amelyben egy korhadt ágy volt egy szakadt takaróval letakarva. Nem tétováztam. Leheveredtem rá, és szinte azonnal elnyomott az álom.


Hamar megszoktam az új életemet. Új napi ritmust vettem fel, és terveket szövögettem az ártatlanságom bebizonyítására, bár nem fűztem sok reményt az egészhez. A tavasz kiteljesedett. A fák immár teljes pompájukban díszelegtek, majd hamarosan lombot hajtottak. Egyre melegebb lett, s az időjárás nyáriasba fordult. A nyár volt a kedvenc évszakom. Eszembe jutottak a vakációk, amiket Jamesszel töltöttem el. Ezek az emlékek új erőt adtak. Éreztem, hogy hamarosan történi fog valami, ami mindent megváltoztat, és ez bizakodással töltött el. Éltem hát tovább a bujdosók életét, és vártam, amíg eljön az én időm.

---------------------------

Következő: Egy váratlan találkozás