Az út - második fejezet: A vadász

Megremegett az ajtó, ahogy egy erősebb szélroham megrázta. Az oldalára fordult, és óvatosan addig mozgott, amíg sikerült megtalálnia a legkellemesebb távolságot a cserépkályhától – nem túl közel, hogy égessen, de nem is túl messze, hogy ne süsse a kályhából áradó kellemes meleg a hátát. Lustán félig kinyitotta a szemét, és az ablakra nézett, majd gyorsan behunyta, de hiába. Nem nyitotta ki újra a szemét, inkább elképzelte magában az ablakot, ahogy a hópelyhek megérintik, majd elolvadnak a – számukra forró – üvegen, és végül esőcseppként legördülnek a párkányra, hogy a jégcsapok orgonaszerű sorát növeljék. Kinyitotta a szemét, és az ablakra nézett. Már nem zavarta az ablakon beáradó hívás, inkább elfogadta azt, és így szabadon gyönyörködhetett az ablakon keresztül elé táruló látványban.

Kint vadul kavargott a hópelyhek sokasága, a fák bólogattak a téli vihar ereje alatt. A fenyők – bár fekve nem látta, csak elképzelni tudta – lassabban és méltóságteljesebben, a bükk, gyertyán, tölgy és hárs gyorsabban, rezgőbben. Már várta, hogy végre igazán tél legyen, hiányzott neki a hó, és a tél hangulata. Pár percet nézegette az ablakot, majd felkelt, és a szekrényhez lépett. Elővette a rácsos szemű álcázó sálát, és öltözködni kezdett. Vastag zoknikkal kezdte, majd a téliesítés végett a molinókkal folytatta, és végül a külsőbb ruházattal – vastag zubbony, bélelt nadrág, nehéz vadászpulcsi, és végül jó vastag kabát. A kabátjában nem kellett ellenőriznie a felszerelését, hiszen semmit nem vett ki, mióta levetette. Felhúzta bakancsát és megkötötte, de nem túl szorosra, fejébe nyomta a vadászkalapot, majd a nyaka köré és az arca elé tekerte az álca sálat.

Kivett a zsebéből egy vékonyabb, zöld madzagot, a sál hálószemeibe fűzte, és megkötötte az orrnyerge felett és a tarkóján keresztül. Mire végzett, kicsit katonásan, kicsit terroristásan nézett ki. Meg mint egy Jeti. Egye fene. –gondolta. Úgysem találkozok senkivel, de amúgy sem vagyok hajlandó a bajszomat és az arcomat megfagyasztani senki kedvéért. – mozdult a keze, hogy bajszos emberek szokásához híven végig simítson a bajszán, de keze félúton megállt, majd lehullt, hiszen az arcát már sál fedte. Gyorsan még egyszer végig akart futni a felszerelése listáján, de – inkább csak gondolatban – vállat vont helyette. Úgysem megyek messzire, amúgy meg felöltöztem, fázni nem fogok, fegyver és lőszer megvan, mi kell még? Mondjuk az, hogy a sok tökölésben ne melegedjen rám a ruhám, úgyhogy sipric. – morfondírozott magában. Kinyitotta a cserépkályha ajtaját, a fadarabbal kipiszkálta a rostély ajtaját is, majd gyorsan bedobott két méretes bükkfa hasábot, és becsukta az ajtót. A téliesített ruházatban kicsit pufóknak érezte magát, de tudta, ez az érzés kint hamar elmúlik, és kellemes meleggé olvad szét a ruházata és a teste között, ahogy a ruházatának rétegei elrendeződnek. Toppantott néhányat a bakancsában, hogy megbizonyosodjon, nem túl szoros, és a zoknik sem gyűrődtek meg, majd a napszemüvegét felvette az asztalról, és a helyére bökte.

Odalépett a fegyverszekrényhez, kinyitotta a fegyver és a lőszeres részt is, majd egy doboz gyöngygolyót tett a jobb alsó zsebébe, és madársörétet egy marokkal a jobb felsőbe.
Egy fácán jobb lenne, mint egy süldő disznó. Jól megspékelném, megsütném. Már két hete nem ettem fácánt. Rosseb ezeknek a tollas jószágoknak a szerencséjébe, hogy mindig ki tudnak kerülni! Talán majd ma… - mélázott el a gondolaton. Bezárta a lőszeres részt, majd kivette a 12-es sörétes puskát, és a szűkebb csőbe sörétet, a tágabba pedig gyöngygolyót csúsztatott. Azért a disznóknak is adok esélyt. Egy zsenge csemegemalac… pont olyan tepsi méret… - ábrándozott, miközben összezárta a fegyvert. Felvett az asztalról egy tekercs szigetelőszalagot, és a csövek végére keresztben ragasztott egy-egy darabot, hogy ne essen bele a hó, majd a maradékot zsebre tette, a fegyvert pedig egy hanyag mozdulattal a vállára dobta. Nyakába akasztotta kereső távcsövét, felhúzta a bélelt kesztyűjét, majd kilépett az ajtón, gondosan bezárta maga mögött, aztán elindult végigjárni a magának szabott utat. Komótosan lépdelt, nem sietett. Ruházata megóvta a hidegtől, kedve pedig a sietéstől. Szerette a havazást, még ilyen fogcsikorgató hidegben is.

Először egy vadföldre vezetett útja, amely most ugyan üres volt, de néha ki-kinézett valamilyen vad – hátha maradt valami a nyári terített asztalból. Az elején volt egy kis fenyves, amely félszigetszerűen benyúlt a terület közepe felé, remek lehetőséget kínálva, hogy takarásban közelítse meg a vadföldet. Óvatosan, ügyelve a lépteire és a hó alatt rejtőző ágakra, kisétált a fenyves szélére, de már beljebbről látta, hogy üres a vadföld. Tovább ment, majd befordult egy völgybe, amely mélyen az erdőből indult, és mint egy hatalmas folyam, a vadföldbe torkollt, a végénél deltásan kiszélesedve. Jelenleg java része üres volt, mert néhány éve kitermelték a völgyben lévő erdőrészletet.

Ahogy egyre beljebb haladt a völgyben, úgy változott meg az időjárás is. Nem lett melegebb, nem szűnt meg a havazás vagy a viharos szél, a vihar sem ért végett, csak szelídebb lett. A völgyben egy tarvágás húzódott, a két szélén, a gerinceken szálas öregerdő, így a vihar ereje nem volt képes lejutni a völgybe, csak a magasban volt úr, a völgybe csupán láthatatlan tekintetének vágyódó pillantásai jutottak le, és a hópelyhek, melyek kiszabadulva messzire űző akarata alól, lassan libegve intettek búcsút a hófelhőknek. A bejáratnál még tomboló szél, beljebb már csak csendes havazás.

Olyan volt számára megtenni azt a pár száz métert, mintha időben utazna – valószerűtlen és mégis kedves. Édes és boldog hangulat öntötte el a békés szállingózássá szelídült havazás láttán. Szerette az ilyen pillanatokat, mert ilyenkor nem lehetett elhinni, hogy rossz is létezik, sem azt, hogy van, aki haragot vagy dühöt érez, képtelenségnek tűnt minden szenvedés, és az emberek irigysége, önzése is rossz történetbe illővé fakult. Nem volt semmi, ami sürgető lett volna, időtlenné vált a táj, mintegy kiszakadva a nagy univerzum körforgásából és szabályok béklyózta valóságából, egy különálló pici világot alkotva, ahol örökké tél van, csendes, békés, amolyan karácsonyi havazással, idő nincs, sem sietés vagy rohanás.

Nem jön tavasz vagy nyár, hogy megújulást és életet hozzon, minden csupa türelmes várakozás, és az élet, amely egy élő testben és dobogó szívben lakozva bandukol ebben a világban, ő valami különös őrző csupán, akit azért teremtettek, hogy vigyázzon erre a világra egy soha el nem jövő pillanatig, és csak a teremtő akarat valami tévedése folytán nem hideg és élettelen, hanem forró és érző. Békés, nehéz csend telepedett a tájra, amelyet csak lépteinek ropogása tört meg. A völgy közepén egy kis erdőfolt volt, hagyásfaként maradt meg, magot teremni. Elment a széléig, és megállt, hogy kiélvezhesse a békés pillanatot. Mostanra a párás forróság a ruhája alatt kellemes meleggé olvadt. Megállt egy sima kérgű bükk mellett, és nekitámaszkodott.

A pillanat örökkévalónak tűnt, és ilyenkor el tudta képzelni, hogy itt marad mozdulatlanul, annyira mozdulatlanul, hogy a természet örökkévaló törvényei összetévesztik egy fával, és ezért neki is gyökeret kell eresztenie. Eltűnődött egy pillanatig, milyen lenne tavasszal megérezni az élet zsendülését, milyen lehet a napfény íze, a szél simogatása… Érteni az erdő suttogását, eggyé válni a földdel… Elhessegette magától a gondolatot, és inkább hagyta, hogy a tekintete és a szíve igya az elétáruló békét és nyugalmat, erőt merítsen elkövetkezendő harcokhoz és rossz dolgokhoz az elé táruló látványból, amelyből teljességgel hiányzott minden, ami rossz. Végtelen csend és békesség honolt benne, szívét nem űzték éhes, vak vágyak, lelkét nem sötétítette harag vagy düh. A testéből csupán a szívét érezte, ahogy dobog – az élet különös bizonyítéka – és az arcán húzódó mosolyt. Tudta, kivételes a pillanat, ahogy ő maga is kivételezett, mert láthatja, átélheti. Hirtelen különös érzés futott végig a tájon – valami megzavarta azt az érzést, ami a szívében és a lelkében volt. Tudta, hogy nem változott meg semmi, csak valamit érzett, megérzett, és emiatt kevésbé tudja látni, érezni azt a csodás pillanatot, ami elé tárul. Eltűnődött, hogy mit tegyen – maradjon vagy menjen? Aztán úgy döntött, jobb, ha megy, jobb, ha a szívére hallgat, mert különös iránytű az – megmutatja, merre visz utunk.

Elindult a völgy vége felé, hogy egy dombgerincen átvágva a befogókat és az irtásokat bejárja. Az erdő szélétől nem messze volt, amikor észrevette az erdőben a madarat. Egy megtermett fácánkakas keresgélt táplálék után az erdő szélén. Megállt, és megnézte a távcsövön keresztül. Hmm… tényleg kakas. – gondolta. Leeresztette a távcsövet, szabad szemmel nézegette az állatot, és közben azon tűnődött, hogy mit tegyen. Ha lövök, a maradék békés hangulatot is szétrúgja bennem a fegyver. Ha kiszóróm azt a marék zabot, ami a zsebemben van, ez itt lesz még holnap is. – mosolyodott el a bajsza alatt. Aztán visszaemelte a távcsövet a szeméhez, és nézegette egy darabig a jószágot, majd szépen komótosan tovább indult. A fácán lelapult, amikor észrevette a közeledő alakot, majd egy vastagabb fatörzs mögé húzódott. A vadász amikor az erdő széléhez ért, lehúzta a kesztyűjét, belemarkolt a nadrágzsebében lapuló magvakba, összekotorta egy halomba, és széles ívben kihintette a hóra. Kényelmesen tovább sétált, közben visszahúzta a bélelt kesztyűt, mert – bár csak egy röpke pillanatra volt csupasz a keze – megérezte a tájon uralkodó fagyos hideg „kézfogását”.

A kis emelkedő, mire felért a gerincre, olyan kellemes meleget teremtett a ruházata alatt, és a testében, hogy úgy érezte, ha ennél jobban élvezné az egészet, akkor menten macskává változna, és dorombolni kezdene. Tovább haladt az úton. Elhaladt egy befogó mellett, amely most üres volt, bár a kihelyezett élelem egy része eltűnt. Tovább haladt a kedvenc része felé – ezt szerette a legjobban ebben az erdőrészletben. Egy érdekes, „X” alakú, hatalmas nyiladék volt, a közepén egy lessel. Egy része ennek a nyiladékrendszernek út volt, azonban egy része nem. Az volt benne a legérdekesebb, hogy a lesre felülve és körülnézve tűnt csak fel igazán az, hogy itt két – igen széles – út találkozik, még a földről is csak akkor lehetett észre venni, ha kereste, figyelte az ember. Egyébként simán el lehetett menni benne télen éppúgy, mint nyáron. Ami azt illeti, párszor el is ment, amikor erre volt dolga, és bizony nem tűnt fel neki, hogy itt keresztnyiladék van, és nem tűnt fel az sem, hogy milyen szép nyáron itt. Mivel az utakat mindegyik oldalon öregerdő szegélyezte, így bármennyire is széles volt a kitermelések miatt a nyiladék, a több tíz méter magas fák koronája fent a magasban összeborult, mintegy boltozatot alkotva felette. A lesre felülve úgy érezte magát az ember, mintha elszakadt volna a földtől, és egy hatalmas, kereszt alakú tér közepén ült volna. Amikor először felült a lesre korán hajnalban, sűrű, párás őszi köd volt, az egész világból csak a les által határolt teret hagyva meg.

Minden más eltűnt, még a közelben álló fákat sem lehetett látni, de még lámpával sem. Ahogy ott ült, egyszer csak elöntötte az érzés, hogy a szürke, opálos semmi közepén lebeg. Bármerre nézett, csupán az elvonuló ködpamacsokat látta néha a les oldalain kívül. Eltűnt a világ. Eltűnt minden és mindenki. Az ott és akkor a semmi volt, ha csak pár percre is. Érdekes érzés volt. És még érdekesebb volt, amikor a hajnal meghozta a fényt, és ez a világ elkezdett nőni, tágulni. Ahogy a „láthatár” távolodni kezdett, elkezdett kibontakozni a világ úgy, ahogy még előtte sohasem, úgy tűnt, az egész köd közepe a les, és a köd attól távolodik minden irányba. Levelek „rajzolódtak” ki lassan a semmiben, egymás után bukkantak elő a kontúrjaik a sűrű tejfölben – színeik nem voltak, csak kontúrjaik. Aztán a láthatatlan kéz ágakat rajzolt a levelek „mögé”.

Ahogy tovább távolodott a sejtelmes láthatár, fák bontakoztak ki a ködből született láthatatlan rajzmester keze nyomán. Nem emlékezett, mikor lett színe is a világnak – talán azért nem, mert azt figyelte éppen, hogyan hull a távolodó opálos semmi az egyik irányban lévő szakadékszerű vízmosásba. Nem folyt, nem hömpölygött, hanem belehullt a világnak egy feneketlen és végtelen szakadékába. Persze az eszével tudta, hogy nem végtelen, hanem csak egy vízmosás, de olyan valószerűtlen volt az egész, hogy minden erőlködés nélkül bármit oda tudott képzelni a mélyére, amit csak akart: szakadékot, amely végtelen, vagy üresen ásító űrt, esetleg térkaput, vagy egy ködfolyót.

Végül csak ritkás, kóborló pamacsok maradtak a tejszerű ködből, és esett egy kis eső. Még akkor sem vette észre, hogy az egyszerű útnak gondolt nyiladék valójában egy hatalmas „X”-et ad ki, azt csak később, egy másik hajnalon látta meg. Most, a hóviharban ez nem tűnt fel annyira, de azért kellemes érzéseket keltett benne a terület, amit – mióta észrevette a fák boltozatszerű összehajlását a magasban – csak az „Élet katedrálisá”-nak” hívott. Visszakanyarodott az úton az irtás felé, és kicsit behúzott az erdőbe, hogy takarásból léphessen ki. Kióvatoskodott az irtásra, disznókat sejtett kint. Amikor kilépett végül, nem látott állatot, csak egy nagyobb gödröt a hóban, ami élesebb széleiből ítélve nem természetes mélyedést takart. Amikor közelebb ért, gyanú kezdett ébredezni benne. Ezt nem disznó csinálta. – hökkent meg. Étkezési tanácsadó legyek kannibáloknál, ha itt disznó feküdt. – morgott magában.

Amikor közel ért, meglátta a nyomokat is, és megsejtette a hó alatt lapuló faágat is – alig lepte még be a hó. Értetlenül állt a helyzet előtt. Kérdések tüntető menete vonult át előtte a havas tájon. Ki a fene járhat erre ilyenkor? Orvvadász ennyire nem hülye, hogy ilyen közel merjen jönni hozzám, amúgy ő sem itt jönne ki. No meg, aki az erdőt járja, az nem esik hasra, mert az irtás szélén megy. De akkor mit keres kint ebben a cudar időben? Ráadásul az erdő közepén? És miért csak eddig jött erre? Miért fordult vissza itt? Ezt meg kell néznem. Úgyis útba esik. Talán ezért éreztem a hívást? Már azt hittem, hogy csak a havas táj, vagy a vadászat hív, de úgy tűnik, többről van szó. – döntött rövid gondolkodás után. Gyorsan elindult a nyomokon, amelyek csak a farakás szélárnyékában maradtak meg, arrébb már láthatatlanná lepte a hó. Ez nem okozott nagy gondot, mert az a pár lépés mintegy irányjelzőként mutatta, hogy merre menjen.

Sebes léptekkel indult a különös ismeretlen után, saccolgatva a helyes irányt. Szélvészként haladt az erdőben – ahogy az eddigi kényelmes tempóval a mozdulatlan, türelmes erdővel érezte magát egynek, úgy a mostani gyors haladással inkább a hópehelykergető szélnek volt a testvére. A kereszteződésnél azonban megállásra kényszerült. Megvakarta a fejét. Merre tovább? Merre mehetett az ismeretlen…vándor vagy tévelygő? – sóhajtott. Logikája mindkét irányba húzta. Ránézett mindkét útra, azonban felismerhető nyom nem maradt az ismeretlen után. Várt egy kicsit, majd lazítani kezdett. Sejtette, hogy az érzés, ami elvezette idáig, az utat mutat neki most is. Megint ránézett mindkét irányra, az egyik oldalinál nem látott semmit, csupán egy havas darabja volt a világnak, azonban a másik irányba tekintve látta, hogy az Út. Nem értette a különbséget, megmagyarázni sem tudta.

Korábban már többször érzett ilyet véletlenszerűen, hogy ránézett egy útra, és látott Valamit. Nem tárgyat, nem élőlényt. Nem volt magyarázat rá, de később mindig Járt azon az Úton, valahogy az életének, sorsának fontos része lett. Összesen két lehetősége volt: vagy tagadja, vagy elfogadja azt – az elfogadás mellett döntött. Isten bizonyára nem ok nélkül mutat irányt, utat nekem. Ha azt szeretné, hogy megnézzek valamit, hát én megnézem. – szokta mondani magának. Így tett most is, tovább haladt a helyesnek érzett irányba. Legfeljebb átvágok majd a másik felé, ha elnéztem volna… - fintorgott egyet. Azonban rövid idő múlva tudta, most sem hagyta cserben az, ami valaha az erdőbe vezette az élete fonalát, mert halvány nyomokat fedezett fel. Tovább akarta fokozni iramát, aztán meggondolta magát, nehogy kimelegedjen és megizzadjon. Ahogy haladt, érezte, látta, aki előtte ment, koránt sem volt olyan gyors, mint ő, így hamarosan beéri.

A következő kanyarban egy fekete foltot látott egy fa mellett a hóban, először azt hitte, hogy vaddisznó vakarózik, de a távcső más mutatott. Leeresztette az optikát, és odament a guggoló alakhoz – amikor az az arcát felé emelte, annyira meglepődött, hogy megszólalni is elfelejtett. Ez lehetetlen! Ez nem lehet ő! Mit keresne az erdő közepén? – nézett döbbenten az ismerős alakra. Egy fiatal lelkész kuporgott a fa oldalához támaszkodva, akit a templomban látott korábban, amikor egy régi ismerősét kereste, egy idősebb lelkészt.

Aznap, amikor elment a misére, nem az idős lelkész hirdette az igét, hanem egy fiatal lány. Még hónapok távlatából is felrémlett, hogy mennyire meglepődött. Valahogy mindig az a kép élt benne, hogy a lelkészek idősek. És férfiak. Hiába, a reformáció, az reformáció. Amúgy meg senki nem öregen születik. – emlékeztette magát többször is az eset után. Rendszeresen látogatni kezdte az igehirdetését, kíváncsi volt, mit tud mondani egy fiatal lány, aki lelkész. Kicsit érezni lehetett a tapasztalatlanságát, de ezt bőven pótolta, hogy ilyen kedves és szelíd tekintetet még nem látott soha. Mekkorát változott a világ! Régen a nők jártak templomba a fiatal és jóképű pap miatt, ma meg? Én megyek, egy csinos lelkészlány miatt. Na jó, alapvetően nem miatta, de akkor is. – rázta a fejét minden alkalommal. Nem szívesen vallotta be még magának sem, de tetszett neki a lány, még inkább a tekintetében honoló szelídség és kedvesség, amelyhez foghatót még nem látott és úgy érezte, nem is fog – egészen addig, amíg ki nem derült, hogy házas. Onnantól kezdve nem tudott nőként is tekinteni rá, bár továbbra is látogatta az ő igehirdetéseit is, és elgyönyörködött a tekintetében. Azonban az, hogy itt találja az erdő és a vihar közepén… sokkoló volt. Sok mindenre számított egy ilyen kellemes napon, de erre nem. Még mindig szótlanul, közelebb lépett, levette a válláról a fegyverét, hogy le tudjon guggolni, majd fél térdre ereszkedett inkább, hogy ne veszítse egyensúlyát. Meglepetten látta meg a lány tekintetében villanó félelmet.

A kétségbeesés közepén, furcsa érzésre emelte fel a tekintetét a fiatal lány. Egy megtermett és félelmetes kinézetű alak közeledett. Mivel guggolt, termete még nagyobbnak tűnt - az ijedt lány szemében így óriássá nőtt – szilárd és kimért léptei pedig ellentmondást nem tűrő agresszivitást tükröztek, akárcsak nagyméretű fegyvere, amely az oldalát verdeste. Arcvonásainak teljes hiánya tovább árnyalta a képet: valami zöld-barna szövet fedte arcát, napszemüveg takarta szemét, és mélyen a szemébe húzott kalap rejtette homlokát – vagyis mindazokat, amiről valamit le tudunk olvasni földi tekintetünkkel: érzelmet vagy szándékot. Egy pillanatra megállt, és rezzenéstelenül szegeződtek a fekete lencsék és a zöld-barna szövet a lelkészre. Nem volt semmi hasonlatosság a megjelent alak és az emberek között – hacsak annyi nem, hogy láthatóan két lába, két keze, és egy feje volt. Azon túl azonban annyi emberi sem volt benne a kétségbeejtő helyzetű lány előtt, hogy inkább tűnt a vihar megtestesítőjének, aki előlépett, hogy elvegye immár biztosan kezébe került áldozatától testének maradék melegét és szívének még hátralévő dobbanásait. Előre lépett, fegyverét kezébe vette, majd fél térdre ereszkedve közelebb hajolt. Mintha tényleg maga a vihar jött volna el, hirtelen egy pillanatra elcsendesedett a szél, és amikor meghallotta a templomi köszöntést, túlfeszült idegrendszere először fel sem fogta.

Hirtelen tovatűnt a meglepetés okozta „sokk”, érezte, tennie kell valamit. Sejtette, hogy mi az oka a félelemnek – nem számított rá, hogy találkozik valakivel, és az arcát, szemét védő ruházata furcsábbá tette az alakját, kinézetét, ami egy erdőben váratlanul felbukkanó idegen esetén – akinél még fegyver is van – tényleg ad némi aggodalomra okot. Köszönni kéne. – villant a fejébe a gondolat. Mintha Isten is hallani akarta volna a szent köszöntést, a vihar egy múló pillanatra alábbhagyott.
- Áldás és békesség! – zendült fel mélyen, és kicsit dübörgően a hangja, hogy túlkiabálja a vihart és az arca elé kötött sálat.
- Jól van? – tette fel az első kérdést, ami eszébe jutott. Amikor nem kapott választ, megismételte, meg hozzátette, ami még eszébe jutott.
- Jól van? Tudok segíteni? A terület hivatásos vadásza vagyok – jól megnyomta a vadász szót – ellenőrző terület bejáráson, amikor észrevettem a nyomait. Jól van? Megsérült?
- Nem…nem nagyon. Eltévedtem. – jött a határozatlan, didergős válasz.
- Egyáltalán, hogy került az erdőbe?
- Eltévedtünk... Én elindultam… - próbált kidideregni magából néhány választ.
- Ezek szerint többen voltak? Ők hol vannak? Szétszóródtak?
- Csak ketten. Ő az autóban vár. Beragadtunk, én segítségért indultam…és eltévedtem.

A vadász eltűnődött egy pillanatra. Fázik, nem is kicsit, ami ebben a cuccban nem is csoda. Melegre kellene vinnem. De a vadászház messze van, a legrövidebb úton még nekem is legalább másfél óra. Ehh… most mi a rossebet csináljak? Az autó! Az talán közelebb van! – villant az eszébe.
- Hol akadtak el az autóval?
- Egy vékony úton, ahol kiszélesedik. Megpróbáltam megfordulni, de…nem ment.
Pompás! – dörzsölte gondolatban a kezeit a vadász. Az nincs 2 kilométer sem! Fél óra alatt magunk mögé dobhatjuk az utat! Vele esetleg több… Aztán majd kihúzom őket valahogy. Vagy… ehh! Majd ha melegben lesz, akkor agyalok. Most menni kell. – zárta le a belső monológot.
- Tud járni?
- Igen, azt hiszem.
- Mutassa a kezét.

Először nem mozdult, nem értette, hogy miért kérik tőle azt, hogy mutassa a kezét. A vadász azonban nem volt túl türelmes, nyakához támasztotta a fegyverét, levette a kesztyűit, majd kihúzta a lány kezeit, és végigtapogatta egészen a könyökig.
Milyen meleg! – villant a lelkészbe a gondolat. Aztán egy hirtelen mozdulattal az arcát fogta a két kezébe, egy pillanat után mély, mérges morranás hallatszott arcát takaró szövet alól.
Remélem, még nem fagyott meg sehol. Lássuk a kezét… - mozdult a vadász. Megfogta a kézfejét, majd feljebb csúsztatta a kezét, hogy tudja, meddig és mennyire hűlt ki.
A keze jó. Szerencsére azt megvédte. És az arca? Tartok tőle, azt nem. – emelkedett fel a két meleg kéz. Amikor megérintette az arcát, rögtön tudta, baj van, mert nagyon hideg volt – mintha a vihar arcát simogatta volna meg. Mérgesen felmorrant dühében.
Ez bizony baj. Most mit csináljak? Ha várok még Isten tudja, mennyit, akkor baj lesz belőle, az egyszer biztos. Ráadásul ha melegbe kerül fagyott arccal... Talán… ha hóval megdörzsölöm? Úgyis sokat olvastam erről, és mindig kíváncsi voltam, tényleg igaz-e. Hát, most kiderül, ott egye meg a fene! – mérgelődött.
- Van egy kis gond. Az arca… szóval az arca… érezte, amikor megérintettem az arcát?
- Nem nagyon.
- Mert kezd megfagyni. Meg kell dörzsölnöm hóval, az talán segít. Fájni fog, de talán segít. Rendben?
Didergős bólintás volt csak a válasz.
- Tegye el a kezét, és ne mozogjon. – emelkedett fel, hogy a fegyvert a fának támassza. Visszahúzta a kesztyűjét, és felmarkolt egy kis havat.
- Nem szívesen okozok fájdalmat, de muszáj. Essünk túl rajta! –Odalépett egészen közel, megint fél térdre ereszkedett, majd üres kezével megfogta az állát, könyökével pedig kitámasztotta a mellkasánál, és elkezdte dörzsölni a lány arcának egyik felét. Amikor megrándulni érezte a vékony testet, felkészült rá, hogy a könyökével beszúr a szegycsontnál, el ne ugorjon az „áldozata” – de elégedetten vette tudomásul, hogy csupán megfeszült a test, menekülni nem akar. Okos lány! Tudja, mi a szükség. – gondolta. Újabb marék havat vett fel, és durván szétdörzsölte azt is, majd egy harmadik marékkal is. A homlokot és a fület sem hagyta ki. Elővett egy marék papír zsebkendőt, és meglengette az orra előtt.

- Az egyik oldal kész. Megtörlöm, mert ha vizes marad, az csak ront a helyzeten. A végén fájt, ugye? Ugye? – kérdezte reménykedve. Rebbenő igenlés volt a válasz a könnyes szemek mélyén.
- Ha újra érez, elértük a célt! – kezdte törölgetni a lány arcát. Pár mozdulattal gondosan szárazra törölte, a szemekből is kitörölte a könnycseppeket, majd nekikészült az arc másik felének is.
- Most jön az arca másik fele. – újra megfogta és kitámasztotta a – most már élénkebben mozgó – lányt. Belemarkolt a friss porhóba, és keményen dörzsölni kezdte. Ezúttal kisebb volt a rándulás, csak megfeszült és úgy maradt a tortúra végéig. Amikor végzett, szó nélkül törölgetni kezdte megint.

- Remélem, most is fájt? – Határozott rebbenő igenlés.
- A füle is?
- Igen. – jött meg a hangja.
- Akkor mennünk kell. Tud járni?
- Azt hiszem.
- Menjünk. Én majd töröm az utat. Kövessen! Ha gyors a tempó, jelezzen ezzel. – vette le a puskájáról a fegyverszíjat. Egy pillanatig elgondolkodott, hogy a felszereléséből mit tudna ráhúzni a másikra, de elvetette az ötletet, mert ha egyszer megbontja a felszerelését itt kint, ő is kihűl, amúgy meg talán előbb az autóhoz érnek, mint fel tudna melegedni a kihűlt lánytest. Sietni jobb lesz! – zárta le a vitát önmagával.
- Fogja meg és húzza rá a pulcsiját a kezére! – nyújtotta a szíj végét. Amikor látta, hogy a hideg ujjak milyen határozatlanul fogják meg a szíjat, meggondolta magát, és rácsatolta a csuklójára. Bal kézre fogta a szíj másik végét, jobb kezébe a fegyvert. Latolgatta pár pillanatig a súlyát, majd amikor megtalálta a súlypontját, megrántotta a szíjat, és elindult. Illetve csak elindult volna, mert a szíj vissza rántotta. Megfordult, és kérdő mozdulatlanságba merevedett.
- Az erdőn keresztül akar menni?
- A legrövidebb út.
- De… nem fogunk eltévedni?
- Ez a föld és én, egyek vagyunk. Számomra az erdő utat mutat. – Mivel szövet takarta az arcát, az ajka mozgása nem látszott, még csak a szeme sem beszélt, mert az is takarásban volt, ezért úgy tűnt, mintha tényleg az erdő szólalt volna meg, nem is az előtte álló ember. - Amúgy meg van nálam iránytű! – tette hozzá jó hangosan, amikor látta, hogy a habozás nem múlik. Amit úgysem használok soha. – fűzte hozzá magában, de óvakodott ezt hangosan is kimondani. Újra megfordult, és elindult. Nehéz volt így a járás még számára is, mert a fegyver súlyos volt egy kézzel tartva, ráadásul a hóban mély vályút törni a mögötte haladónak – nehéz feladat. Nem diktált kemény tempót, mert tudta, a kimerült és fáradt lánynak mögötte még így is nehéz tortúra ez a séta, és ő sem akart nagyon megizzadni. Időnként hátra-hátranézett, látta, hogy fárad ki minél jobban, de nem lassított, mert muszáj volt egy bizonyos tempót tartani. A táv közel felét eseménytelenül tették meg, amikor megérezte a szíjat rángatózni. Hátra fordult, és közelebb lépett.
- Messze… vagyunk…még? Pihenhetnénk…egy…kicsit? – próbálta túlkiabálni lihegve a vihart a lány. Közönyös zöld-barna szövet és két érzéktelen, fekete lencse nézett vissza rá rezzenéstelenül.
- Csak egy percet. Nem többet! Hideg van. – robajlott elő a válasz a sál alól.
- Húzódjon ennek a fának a szélárnyékába. – mutatott egy vastag bükkre. – Én is megpróbálom takarni. – kormányozta védencét a fa mellé. Leguggoltak mindketten, a vadász próbált úgy helyezkedni a fához dőlve, hogy minél többet felfogjon a jeges szélből. Behunyta a szemét, és számolni kezdte a szívdobbanásait. Tudta, a megerőltetéstől majd duplája a pulzusa. Mennyit adjon neki? 20-szor 10 dobbanás elég lesz. – döntött. Ellazította az izmait, hagyta, hadd járja át őt is a mozdulatlanság kellemes érzése. Amikor kitelt az önmaga által kiszabott idő, felemelkedett, és megfordult.
- Menjünk. – fogta meg a szíj végét, és elindult. Igyekezett ugyanazt a tempót tartani, de nem értek el az út háromnegyedét, amikor megint megrándult a szíj. Megfordult, és megint a kíváncsiság mozdulatlanságába merevedett.

- Pihen?…Kicsit? – bukott ki ragozás nélkül a lány ajkain a kérés. Odatámolygott egy fához, nekidőlt, majd lecsúszott guggoló helyzetbe, anélkül, hogy megvárta volna a választ.
- Nem lehet. Már nincs sok vissza! Néhány száz méter! Mennünk kell. – a válasz csak lihegés volt, pici ziháló felhangokkal. Közelebb lépett, és ő is leguggolt, hogy meggyőződjön arról, amit sejtett: nyitott szájjal lélegzett, vesztegetve az értékes meleget, belülről is hűtve az arcát.
- Az orrán keresztül lélegezzen! – dörrent rá keményen. –Kérem! – tette hozzá kicsit finomabban, amikor látta, hogy ártatlan ijedt tekintettel becsukja a száját, és az orrán keresztül kezd kicsit kapkodva lélegezni.
- És jó mélyeket lélegezzen! Lassan és mélyeket! – leoldotta közben a szíjat, és elkezdte visszafűzni a fegyverre. Néhány gyors mozdulattal készen volt, majd átvetette a hátán keresztbe, hogy ne tudjon lecsúszni. Egy pillanatra eltűnődött, majd mellmagasságig kinyitotta kabátját, aztán kérdés nélkül lehajolt, felnyalábolta az erősen szuszogó lányt, aki nem tiltakozott – nem sok ereje volt már rá. Hmm… - méregette a karjaiban lévő súlyt. Remek! Könnyebb, mint gondoltam. – állapította meg elégedetten. Közelről nézett a szelíd szemekbe, amelyek még most is, a kimerültség és a nehézségek ellenére is megőriztek valamennyit szelídségükből.
- Mennünk kell. A kezét dugja a kabátom alá, az arcát meg szorítsa a kabátomhoz.

A lány fészkelődött egy kicsit, majd a kabát alá nyúlt. Kellemes, párás meleget érzett, amikor benyúlt. Mint egy párás, meleg istálló, amit beszuszogtak az állatok. Az lehet ilyen talán. –villant eszébe a gondolat. Jó érzés volt a kezének a meleg, az arca azonban továbbra is fázott. Jó ütemben haladtak, amennyire érezte, gyorsabb ütemben, mint amíg ő is gyalogolt. És igaza volt, mert könnyebb volt emelt lábbal lépni még súllyal is, mint törni az utat. A maradék távot kevesebb, mint negyed óra alatt tették meg, nem kis meglepetésére egyetlen pihenő nélkül. Egy enyhe kanyar után feltűnt a kocsi. Kimért léptekkel odamentek. Ildikó döbbent tekintettel nézett a közeledő párosra. Először örült, amikor valakit közeledni látott az úton, ám amikor meglátta, hogy a közeledő alak a karjaiban hoz valakit, az öröm helyét aggodalom foglalta el. Letette az autó mellé a lányt, és szép komótosan, de annál alaposabban leporolta róla a havat. Az autóban kellemes meleg volt, a kinyíló ajtón harapós hideg áramlott be, meg egy didergő lány. A kezdeti megdöbbenés elmúltával megjött Ildikónak is a hangja.
- Te jó ég Mariann, mi történd veled? Jól vagy? – tekintete átsiklott a különös alakra, aki ismerősét hozta, ám mielőtt megszólalhatott volna, amaz szólalt meg.
- Maradjanak az autóban. Visszajövök terepjáróval! 2 óra!– dübörgött elő valahonnan a zöld-barna szövet alól.
- Ezt meg egye meg! Segít. – nyomott volna egy szelet csokit valakinek a kezébe, de mivel senki nem nyúlt utána, így egyszerűen a fiatalabb nő ölébe pottyantotta. Ildikót, az idősebb asszonyt is meglepte a kinézet, a hang még inkább, így megszólalni sem tudott, mielőtt az ajtó egy hangos csattanással bevágódott. Az ismeretlen elindult, anélkül, hogy választ várt volna.

Különös látvány volt. A kinti világ ellenségesnek tűnt és vadnak, ezért az idegen komótos sétálása nem tűnt odaillőnek, egy olyan világba, ahol sietve menekülni kell a vihar nyers ereje elől, vagy biztos helyen kivárni, amíg enyhül az idő. Isten – vagy a természet, ha úgy tetszik – számos fogással meg tudja győzni az embert végességéről, mégpedig nagyon egyszerűen. Mondhatni, kegyetlen egyszerűséggel. Megmutatja, hogy amilyen csodás, éppoly véges és törékeny az élet, és az a fonál, amely a testhez béklyózza a lelket, nem több mint egy vékonyka cérnaszál – és ezt elszakítani neki csak egy gyenge fuvallat csupán, vagy még annyi sem. Nekünk? Nekünk orkán, mely leírhatatlan dühvel őrjöngő víztömeggé korbácsolja a tengert, vagy tomboló fagyos hóvihar, amely a hópelyhek között rejlő láthatatlan, zúzmarás pengével metszi el azt, amit elszakíthatatlannak képzelünk.

Ebben a világban, a tomboló elemek között, az idegen mit sem törődve ezekkel a dolgokkal, kényelmesen haladt, mintha nyár lenne, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, és nem az előbb tett volna a meleg autóba egy majdnem megfagyott lányt. A zöld ruhás alak látszólag nem törődött semmivel, komótosan emelgette a lábát, hátra sem fordult, még csak nem is intett, csak ment. Láthatóan egy volt a viharral. Oly természetességgel mozgott benne, hogy a tétlen szemlélőnek azt kellett hinnie, vagy csupán nyári szellő kergeti a nyárfa pelyheit – ezt azonban az autóba hatoló hideg fájdalmas élessége és a didergő lány minden szónál ékesebben cáfolta – vagy pedig ő és a vihar: egyek. A szelek a testvérei, ám neki testet kellett ölteni valamiért, hogy ne csak szabadon járjon a fák között, hanem teljesítse Isten akaratát, amely előtt mindennek meg kell hajolnia. A hideg sem érinti meg, mert a része az, ő is ugyan olyan hideg, mint körülötte minden. A hópelyhek pedig díszletek csupán, melyek az ő szórakoztatására vannak. Vagy talán csúfolni akarják a testté lett szelet? Megmutatni, hogy ők a szabadokkal járnak az erdőben és az erdő felett, míg ő a földre van kényszerítve? Vagy talán emlékeztetni akarják, hogy az anyagtalan szabadság az anyag börtönébe van zárva? A két nő egymásra nézett, és mindketten ugyan azt olvasták ki egymás szeméből, de egyikük sem tudta szavakba önteni.

A rémült vagy csodás pillanatot a lecsúszó csoki papírjának zörrenése törte meg. A padlón koppanva mintegy pontot tett a történtek végére, kiragadva a fent leírt hangulatból a két embert. Mariann álmatag módon a csoki után nyúlt, felemelte, kinyitotta, és majszolni kezdte. Kellemes érzés öntötte el, ahogy megérezte a csokoládé ízét a nyelvén szétolvadni. Hagyta, hogy egyetlen érzékszerve, a nyelve vegye birtokba figyelmét. A bevonó tejcsoki ízét élvezte legjobban, aztán talált még mást is: mogyoró darabkákat, karamellt, és még ki tudja mit. Amikor már változatlan intenzitású volt a tejcsoki íze a nyelvén, akkor elkezdte rágni. Minden falattal így eljátszott, és a végére szinte észre sem vette, de tényleg megnyugodott egy kicsit, és ami még fontosabb, nagy energia tartalmú táplálékot vett magához. Az üres papírt hálás pillantással gyömöszölte az autó szemetesébe, majd hátradőlt.
- Mi történt veled? –jött meg Ildikó hangja.
-B etévedtem valahogy az erdőbe, és ott eltévedtem. Nem tudom, hogyan. De szerencsém volt, Isten megsegített, különben már félig megfagytam volna. Aztán teljesen.
- Te jó ég! De most már jól érzed magad? Jobban vagy? Rendben van minden? – árasztotta el kérdéseivel a fiatalabb nőt.
- Igen, hála Istennek.
- Akkor most nincs más hátra, mint hogy várjunk. – oldalra sandított. -A segítségszerzésnek kissé szokatlan módja, de nem rossz. – mosolygott az olvadozó fiatal lelkészre.