A szoba

Fordult a zár. Szívem gyorsabban kezdett verni. Lenyomtam a kilincset, majd beléptem a szobába. Hideg csapott meg. Orrom pár pillanat alatt átjárta az irdatlan egérszak, ami bentről áradt. Az ajtót felig nyitva hagytam, így kevés fény szűrődött be. Az ablakot vastag poros sötétítő falazta el, nehogy egy kis fény is beszűrődhessen. Lassan lépdeltem, hogy ne ütközzem neki semminek. A dohos falon ujjaim undorral csúsztattam tovább, őrülten keresve a kapcsolót. Nem tálaltam. Más fényforrás után kutattam. Eszembe jutott, hogy mikor utoljára kislánykoromban itt jártam, volt a szoba legmesszebb eső sarkában egy hatalmas vaságy, ami mellett egy kicsiny éjjeli lámpa bóbiskolt. Féltem. Régen, mikor rosszalkodtam, mindig azzal fenyegettek, hogy itt kell töltenem az éjszakát.

Emlékeimre alapozva elindultam az ágyat keresni. Kezeim magam előtt tartva meresztgettem a szemem, de a sötét mindenen áthatolt és úgy árasztotta magából a feketeséget, mint mikor egy csepp tinta feloldódva a vízben beborítja azt és nincs visszaút. Beleivódott a bútorokba, a szőnyegbe és már-már lassan engem is fertőzött. Lassan haladtam. Lépteim zaját elnyelték a komor falak, melyek úgy vettek körül, mint a börtöncella rácsai. Magukba zártak mindent és többé sosem engedték el. Innen nincs menekvés.

Hirtelen melegség, majd szúrós fájdalom hasított lábszáramba. Pár pillanatig átkoztam az asztalt, ami utamba állt. Ez volt a hatalmas vas asztal, amit, ha gyerekkent megláttam, eltöltött a félelem. Elárasztotta valómat, és hamarosan úgy remegtem, mint egy darab kocsonya. Úgy zárta maga alá a szőnyeget irtózatos, súlyos lábaival, mintha szét akarná lapítani kemény szigorával. Egyszer mikor újabb csíntevést követtem el, anyukám bezárt ide. Bár csak fél óra volt az egész, de félelmemben a sarokba kuporogtam, és riadtan néztem az asztalra, várva, hogy mikor kel életre mozdulatlanságából, és fal fel elevenen. Ettől az emléktől kirázott a hideg, és egyre jobban vágytam már a fényre.

Folytattam utam. Mostmár próbáltam még óvatosabb lenni, mivel sajgó lábam minden lépésemnél emlékeztetett rá, hogy ez a szoba kész akadálypálya. Elővettem zsebemből egy gyújtót, mire egy kis lámpa is volt szerelve, és azzal próbáltam bevilágítani az előttem álló utat. A rideg kék fényben előbukkant egy régi fülesfotel. Ebben olvasott nekem régen apa a kandalló előtt, messzi tájakról, szépséges királylányokról és bátor királyfikról. Ősz haja, gondterhelt ráncos arca, és szürke bajusza barátságossá, élettel telivé vált a tűz fényében.

Végre megpillantottam az ágyat. Messze volt még, de mar láttam. Mostmár magabiztosan törtem előre. Elértem a lámpát. Fénye nem volt erős, de barátságos és meleg volt. Körül néztem, mostmár félelem nélkül. Meglepődve vettem észre, hogy a szoba bár megőrizte ridegségét, mostmár inkább lomtárnak tűnt az évek során felhalmozódott kacatok miatt, mintsem gyerekkorom legrémisztőbb tárgyának. A hatalmas fogas árván állt a sarokban, tetején egy megkopott poros keménykalap. Mellette egy foltos próbababa. Anyué volt. Körülötte néhány felcsavart szőnyeg, dobozok, a kétajtós szekrény a régi szobámból, fotelek, de mindenekfelett ujjnyi vastag por.
Boldog voltam a sok emléktől. Nem hittem volna, hogy ebben a szobában valaha is boldognak fogom érezni magam. Békével és mosollyal az arcomon mentem ki.