Történetek

Hirtelen szétröppentek gondolataim, nem volt testem, mi tartana egyben? Elvesztem majdnem, és utolsó érzésként, hisz ez lapult legmélyebben, az Élet utáni vágyam magammal vihettem. Szép lassan a sok fontosságot magamba sűrítettem, az elvakult hátráltatókat (a sok egyéb, nem szükséges gondolatot) gyorsan elvetettem...

Ekkor nekirepítettem a sziklának, de vigyáztam arra, hogy ne essen nagyon nagy baja, mert kellet Nina és Colin visszahozásához. Ránézésből úgy ítéltem, hogy tetszett neki a képesség így hát belement! Megegyeztünk, hogy előbb feltámassza Colin- t majd adom az erőt és Ninát is feléleszti...

A rohanó Világban nem értékeljük a kicsit. Mégis van, aki megáll az "értéktelent" megismerni...

- „Nevezett beteg azt állítja, hogy hozzá a Zéta Reticuli rendszerből gyakran ellátogatnak az ismerősei, akik speciel földönkívüliek…” – a doktornő feje lassan lilulni kezd, miközben epés megjegyzésével kiegészíti az olvasottakat – csak úgy magának…
- Bezzeg hozzám a Karakószörcsögön élő anyám sem tud eljönni, pedig csak öt kilométer…

„ Tömeges öngyilkosság a Genfi tó partján.
Három férfit találtak vízbe fulladva. A rendőrség még nyomoz az ügyben. Az indíték egyenlőre ismeretlen. Talán egy szekta tagjai lehettek, akik rituális öngyilkossággal vetettek véget az életüknek. Ezt a tényt látszik alátámasztani az is, hogy tegnap volt a hónap utolsó teliholdas éjszakája, mely remek alkalmat szolgáltathat az efféle rituáléknak...

Már mindent tudok, ennek fejében: Nem csalódhatok, nem Élhetek reményben. Az utolsó ember megtanulta a hibát: Nincs értelme a létnek, ha keserű a világ. Eddig ragaszkodtam földi Életemhez, most, hogy egyedül vagyok, mennék a lelkekhez. Méltán hagyom itt szeretett hazám, a legjobb ember mondja végső szavát: Végre az én lelkem is megtanulta a leckét: Utódaink nélkül mit ér az öröklét? Végre megértettem, az egyértelmű jelzést: Az örökÉlet sem tarthat mindörökké! ...

Parázslott szemében a tűz, mikor megláttam. Sokan mentek el mellette aznap. Senki nem figyelt őreá. Az emberek csak átléptek rajta. Senkit sem érdekelt, hogy mi lesz a sorsa. De benne a tűz, csak égett, és égett, mikor két szép szemem reá tévedt...

Péter bácsi közben óvatosan kiemelte az ernyedt, puha rongycsomóként heverő macskát a hordozóból, és a hálószoba felé indult vele. A besötétített helyiség félhomályában tompán sejlettek az ágy körvonalai, arrafelé indult terhével. Odaérve óvatos mozdulattal a fekvő alak mellé helyezte a macskát, miközben fennhangon elbúcsúzott tőle.
- Szervusz, Csizmás, kiscicám. Meglátod, nagyon fognak itt szeretni téged, jó dolgod lesz...

Hosszan elnyúlt tekintete a horizonton, egy galamb röptét követve egészen egy párkányig, ahol két lelógó lábat lát meg hirtelen. A láb láttán izgatottság fogta el. A járdáról kiváltott az utcára, hogy lássa. És látta. Egy alak ül a párkányon a lábát lógatva komor arccal erősen töprengve...

Hirtelen minden szétesett. Fekete körbenézett, szerelmét viszont sehol sem látta. Ráébredt az igazságra. Ő egy kéjgyilkos. Tudta, hogy szerelme örökké benne él. Irtózatos fájdalom hasított a szívébe. Egy nászéjszaka után sem érzett ilyet. Szemeiben könny csillogott...