Az egyetlen és igaz végső jövőm

Lassan hajnalodott, szívem nem nyugodott. Tudtam van még Élő, nem lelek rá félő... Tíz ezer évek teltek el, kietlen szél tombol, csak egy, csak egy ember kel fel, csak egyetlen haj lobog. Véremet már csak az akarat égeti, ám örömöt mindig lelek, a nap fényesen ragyog, dolgát még teszi, de a végtelen köd gátat szab neki. A világ fájdalmából meleget gyújtok, ez kellemes élményként ér, a barlang szájából tűzkígyókat fújok, előttem a végtelen tér. Már nem a szememmel hunyorítok képet, tökéletes érzékemmel látni vélek. Szertenézek, de a valóság felébreszt. Egy újabb nap, amin egyedül keringek. De nehéz, de nehéz utolsónak lenni, utolsóként látni fajomat elveszni. Mily szép jövő várt volna ránk, ha nem lett volna bűn a hibánk...

A levegő elfogyott, a szeretet megfagyott, már csak én Élek, vagy csak létezek? Egy hasadék szája előttem tátong, megetetni nem fogom, nem bánom! Valahol a távolban egy szikla hever, leesnem nem szabad, lebegnem kell. Könnyeden átsiklok a sziklára, onnan nézek széjjel a világba. A zöld is kiveszett ebből a világból, nincs több fa, növénytelen fátyol. Elmémben kutatok, s meglelém a „tollam”, azzal vések egy újabb napot a „falra”. Felidézem a mindennapi képet, édesanyám vár haza az iskolából, lopva lesi minden léptem, akkor rossz volt, most mégis édes. Jó atyám szava is hiányzik: „Gyerekek, a csúszda odakinn ázik!” Az esőcseppek lágyan ütötték arcomat, napfény simogatott valóban. Régi emlékeim lyukas hálóként védik elmém és mégis, nyugalmat áraszt elém. Most megkaptam, amit akartam: Békén hagynak, mégsem tudok mit kezdeni, még sincs nyugalmam... Egy keresett hang, egy zengő muzsika, lassan elfeledem mi is az. A gyermek egyetlen pillantásáért, ha kéne a poklok poklát átÉlném. E

gy érzéki érintés kedvesemtől, megszabadított minden félelmemtől. Korokon át szajkóztam a magamét, de nem érdekelte őket a lét. Karriert építettek, vagyont teremtettek, de mit értek vele, ha mind odavesztek... Egyszer szeretném még újra látni hazám, s végre rendre elfeledni a magányt. Bennem Él még a fájdalom, mikor kinevettek s rágalom érte szegény vidám fejem, csak azért, mert szeretem Életem. Már nem tudok haragudni rájuk, ennyi telt tőlük. Én mindig úgy vártam a májust, mentették a bőrük. Mentették, ami menthető, de beomlott a tető, a bolygót széjjelverték, a büntetés itt van, tessék! Miért nem állt elém egy ember: Hogy igen, én vagyok te veled! Én is megleltem az Életet, együtt lehetsz én velem... Mert csak én találtam rá, ó hitetlenség, jutalma: halál. Küldetésem célja: Megváltani a holtakat, lelkük nem nyugodhat, míg gondjaik rabjai. Valakit a szerelme hagyott el, valakinek gyermeke ment el. Ha megtalálom társa lelkét: Békében nyugodjék!

Segíteni akartam a világon, de mégis csak én maradtam immáron. Legalább a lelküket megváltom, mert mégis csak én maradtam immáron. Lehetett volna minden jobb, rám nem hallgattatok, mégse vigyáztunk egymásra, a környezet halott. Tiszta víz mosta lábam, emberekkel jártam, nem így kellett volna végződnie, nem pusztultunk volna ki, még nem... És újból felzendül egyszerű, régi nótám: „Hová lettél Életem? Hová lettél világ? Egyszer még megtalállak, mert repül még sirály.”

A folytatás eszembe jut, de csak nagyon ritkán. Levetem magam a szikláról, kecsesen lépek angyalszárnyról, tudom: még létezek. Egy kiszáradt gyopár gyökér akad száraz kezembe, lehet, hogy közel van ki Él! Indulok a végtelenbe. Valahol még messze tőlem sárgán virít a kikirics, közelségét mégis érzem, az egy Élő, mese nincs. Letépem a virágot, elfújom a magokat, így képződik a semmiből új Élet és gondolat. Egy rossz tábla az útszélén, valaha egy várost jelzett, éjre vált a szép kék ég, gyárak füstölnek, feketelnek. Szaporán tovább indulok, szívem nincs ezt nézni, nincs itt sem Élő, ki a munkákat végzi. Messze a várostól, valahol vidéken, egy takaros kunyhó áll, a viskó ősi lehet, fala mint Földünk: Mál. Érzem végső szomorúságom, nincs mi már örömmel töltene, csak én hordozom nyomorúságom, foggal, körömmel... jöjjetek! Gyertek fáradt gondolatok, vígan vágyok rátok, elmúlás, megnyugvás, nincs itt semmi átok. A ház belsejében csontváz aluszik, ahogy belépek, feje félre csuklik. Lassan megnyugodtam, tudtam mindent: Nincs több Élő ember, nem lesz többé december... És újra szól a nótám: „Hová lettél Életem, hová lettél világ? Nem talállak édesem, nem nő többé fűszál.” Így múlt el az emberek dicsősége, hívogat a szellemek szeretet bősége, arra minden teljes, megnyugodott, végre kitisztíthatom lelkem majd ott. Térdre borultam, a porladó hulla elé, megköszöntem neki, hogy megtanulhattam leckém.

Már mindent tudok, ennek fejében: Nem csalódhatok, nem Élhetek reményben. Az utolsó ember megtanulta a hibát: Nincs értelme a létnek, ha keserű a világ. Eddig ragaszkodtam földi Életemhez, most, hogy egyedül vagyok, mennék a lelkekhez. Méltán hagyom itt szeretett hazám, a legjobb ember mondja végső szavát: Végre az én lelkem is megtanulta a leckét: Utódaink nélkül mit ér az öröklét? Végre megértettem, az egyértelmű jelzést: Az örökÉlet sem tarthat mindörökké! Megsimítom arcom, hogy még érezhessem utoljára titkon, kezemnek melegét.

Felnéztem az égre, testem ernyed végre, érzem, megnyugodok, nincs mitől tarthatok. Kiszállok önmagamból, otthagyom a testem, olyan érzés volt ez, mint örvényleni a végtelenben. Lassan alkonyodott, szívem megnyugodott, tudtam nincs több Élő, nincs itt semmi félő. Ezen időtájt mindent elvesztettünk, miért, mondd miért nem Élhettünk? Az ajtó nyitva áll előttünk, hogy egy új időben mindent, ó mindent újra kezdjünk . . .