Esetfelvétel

(A középkorú, szemüveges, töltöttgalamb alkatú pszichiáter doktornő előtt rémült, fiatal nő remeg, szemmel láthatóan rettegve a vizsgálattól. Tanácstalan, ide-oda rebbenő tekintete elárulja: fogalma sincs, miért van ott, ahol.)
- Kedves Alie Neetah - micsoda hülye neve van… - néz szúrós, enyhén kancsal tekintettel az előtte állóra az orvos, miközben valamit feljegyez az előtte sárgálló kartonra, majd odaszól a fiatal nőnek, aki a számítógép klaviatúrája felett görnyed a kezdők buzgalmával és rémületével.
- Nővér, kérem bevenni az anamnézisbe, miszerint az elmúlt időszak egy ismeretlen szakaszában nevezett páciens pillanatnyi elmezavar hatására rendes polgári neve helyett leírhatatlan, kiejthetetlen, egyáltalán, teljesen iszlám terroristásan hangzó, értelmetlen nevet választott magának. Apropó, iszlám terrorista… - itt eszébe jut valami, megszakítja a diktálást és ordítani kezd, szemlátomást elfeledve a tényt, hogy az egyenruhás közvetlenül az ajtó túloldalán ácsorog.
- Biztonságiak!

Majd a hang alapján katasztrófát, világégést sejtő, berontó biztonsági őrhöz fordul, akinek 150 cm-es magassága, szódásüveg-vastagságú szemüvege sikoltó ellentétben áll (egészségügyi intézményben nélkülözhetetlen) varjúfekete kommandós szerelésével és az oldalán viselt .45-ös mordállyal:
- Kérem a nevezett páciens ruházatát átvizsgálni, és eltávolítani abból minden levélbomba, Kalasnyikov, atombomba, harci helikopter, ellenséges kémműhold formájú tárgyat! Vegyék ki a műfogsorát is, nehogy lenyelje itt nekem öngyilkossági szándékkal!
Az őr bevetve minden elszántságát, marcona arckifejezéssel lép a remegő pácienshez, akit szemlátomást vasággyal együtt is könnyedén elfújna egy kisebb szellő, és a szájához nyúl… Sikoltás hangzik.
– Á, szóval nem jön ki, úgy tűnik, valódiak… - csóválja a fejét a töltöttgalamb elégedetlenül, majd ingerülten a síró betegre néz.
- Maga meg mit ordít, Neetah??
A doktornőnek újabb briliáns ötlet fogalmazódik meg piszkosszőke loknis fejében…
- Vegyék ki a szemprotézisét is, azt a zöldet, ki tudja, mit hurcol benne.
A biztonsági őr a következő pillanatban a falra kenődik, miközben a páciens abbahagyja a sírást és kezd morcosan nézni. Tengerzöld szeme baljósan csillog.
- Rendben, egyelőre elmehet – szánja meg a döbbent fehérköpenyes a rozzant állapotban feltápászkodó porkolábot.
Miközben kifelé iszkol, egy ápoló dugja be a fejét az ajtón:
- Doktornő, az ötösben a személyiségzavaros, progériás törpék kérik a búgócsigájukat…

- Tegyék be, ha befér… Legalább lekötik magukat valamivel… - legyint az orvos, majd az órájára nézve konstatálja, hogy kicsit elszaladt az idő, lassan ebédelnie kell, ezért megsürgeti a bámész tekintettel a körmeit vizsgálgató asszisztenst.


- Akkor most folytassuk!

- Írja, kérem: jelenlegi státusz. Középmagas, vékony nőbeteg. Kora 16 és 70 között... Súlya 51 kg – ekkor megakad a tekintete a páciens „holdjáró”-nak csúfolt lábbelijén és felcsattan:

- A francba, vegye már le azt a lánctalpas vackot a lábáról!

- Kezdjük elölről. Alacsony, súlya 45 kg. Szőke. Szemszíne barna… és zöld. Fogai a vizsgálat kezdete óta többé-kevésbé épek.

- Mi a panasza? – fordul a filigrán nőhöz. – Hogy nincs panasza?? Akkor mi a jó fenének rabolja itt a drága időnket? – toporzékol a doktornő verbálisan.

- Úgy hoztak be. – közli nyugodtan és tárgyilagosan a cipőjétől fosztott, alaposan megtépázott páciens.

- Az más – legyint a doktornő némileg meghunyászkodva. – Nézzük, mit ír a háziorvos…

- „Nevezett beteg azt állítja, hogy hozzá a Zéta Reticuli rendszerből gyakran ellátogatnak az ismerősei, akik speciel földönkívüliek…” – a doktornő feje lassan lilulni kezd, miközben epés megjegyzésével kiegészíti az olvasottakat – csak úgy magának…
- Bezzeg hozzám a Karakószörcsögön élő anyám sem tud eljönni, pedig csak öt kilométer…

- Na mindegy, ilyen az élet… - ezt természetesen ne írja be! – szól oda a nővérnek, aki a sűrű megszakításoknak köszönhetően kezdi végleg elveszíteni a fonalat, és egy ideje öntudatlanul már a szerelmének szánt szakítólevelet pötyögteti perc/10 leütés sebességgel.

- Szóval ott tartottunk, hogy „néha elviszik a csillaghajójukon saját bolygójukra, ahol orvosi kezeléseknek vetik alá.”

- A miniszternek Amerika, a képviselőknek a magánklinikák, ezt itt a Zéta akárhová taxizzák kezelésre, hát ebbe a rohadt SZTK-ba már csak én járok?! –dúl-fúl, majd az asszisztensnő bátortalan kérdésére felcsattan:

- Nem, természetesen ezt se írja le!

- Tulajdonképpen ki a fenének képzeli magát? – méri végig lenézően az előtte szobrozó jelentéktelen beteget.

- Még hogy földönkívüliek, meg csillagközi ellátás! Biztosan az itthoni csillagászati árakkal keveri össze – vigyorog kajánul.

- Írja kérem! – a nővér felriad a bóbiskolásból, és félálomban elkezdi beírni a barátnőjének szánt holtbiztos fogyókúra receptet…

- A beteg erős személyiségtorzulást mutat, magát földönkívüli kapcsolatokkal rendelkező egyénnek beállítva. – Mindegy, legalább nem Napóleon, azokat már úgyis kezdem unni… - Térben és időben erősen dezorientált, agresszív.

- Mindenesetre az a kék sugár tetszett, amivel a falhoz vágta Jenőkét – utal a pórul járt biztonságira – megtanítaná nekem is? Tuti, hogy a Copperfieldtől tanulta, de sajnos én ezt a részt nem láttam. – majd visszakanyarodik a diktáláshoz. (Az asszisztensnő a billentyűzetre borulva mélyen alszik)

- Téveszméi vannak – még hogy az „övéi” majd megmentik! Na persze! – majd hangosan töprengeni kezd…

- Most mi a fenét kezdjek magával? Hova fektessem? – fordul a beteghez, aki azonban némán áll.

- A Napóleonok, Cleopátrák közé nem jó… Tehetném az Einsteinek vagy az időutazók közé, de félő, nincs otthon az asztrofizikában és a relativitáselméletben, csak kiközösítenék…

A következő pillanatban a telefonkagylóhoz kap, majd berendel a vizsgálóba egy markos ápolót, aki egy percen belül meg is érkezik.

- Vigye az ötösbe a személyiségzavarosok közé! – utasítja, rámutatva a betegre.


Tíz perc múlva a telefon megcsörren, a doktornő összevont szemöldökkel hallgatja a vonal túlvégén hadaró hangot, amelynek gazdája az új betegről számol be.

- Hogy lelkesen üdvözölték egymást és már együtt játszanak a búgócsigában? De hiszen ez nagyszerű! Általában az ötöskék nehezebben fogadják be az újakat… sóhajt fel megnyugodva, majd gondolatban vállon veregeti magát zseniális döntéséért.


Másnap hajnalban a telefon csörgése veri fel álmából.

- Micsodaaaa? Mi történt az éjszaka? Kiszakadt a tető? Ráesett valami? Szóval belülről… És eltűnt az egész ötös részleg a személyiségzavarosokkal együtt?

- Á, szóval hagytak üzenetet… - majd észbe kap és felordít:

- Miféle üzenetet?

„A nevemet úgy ejtik: Alienita. Most hazatérünk. Találkozunk a Zé-zé-zé-zé-zé………… Neeeeeeeeeeem!!!