Ha van, akiért élj

- Egy hete nem eszik. Csak fekszik, nem is mozdul. Ha így megy tovább, elveszítem. Segíts, kérlek! – hangzott egy fájdalommal telt, öreg hang a telefonban.


- Egy hete nem eszik. Nem is mozdul, csak fekszik a fal felé fordulva. Már mindent megpróbáltam. Nem akarom apu után őt is elveszíteni. Tessék nekem segíteni! – sírta a fiatal női hang a telefonba


Idős, megtört tekintetű férfi emelkedett ki nehézkesen az egyik karosszékből, és indult megnézni, vajon ki zavarhatja őt ilyenkor. A másik karosszékben – látszólag – szunyókáló, cirmos macska számára azonban ezen ingerek kevésnek bizonyultak, hogy felkeltsék benne a külvilág iránt érdeklődést – vagy inkább megtörjék fájdalmas apátiáját.
- Szervusz, Péter! – üdvözölte látogatóját a macska gazdája. – Gyere beljebb.
- Nézd! Csak fekszik, nem érdekli semmi. Nem eszik, nem iszik, pedig már az összes kedvencével kínáltam. Megszakad a szívem, itt fog elpusztulni a szemem láttára. De hát mindig is drága Jolikám volt a kedvence. – futotta el a könny az idős ember szemét, aki közben lehajolt, és óvatosan, szeretettel megsimogatta az összegömbölyödött állatot. – Pedig én is szeretlek ám, Csizmás, öregfiú – dünnyögte neki oda közben alig hallhatóan.
- Nem akar már élni. Előfordul ilyen állatoknál szeretett gazdájuk halála után.
- De én szeretem őt, és nem akarom, hogy elmenjen! Csak nyolc éves! Bármit megtennék, hogy segítsek rajta! – szakadt ki a kiáltás Feri bácsiból.
Barátja elgondolkodva nézett rá.
- Bármit? Tényleg? Akár meg is válnál tőle, hogy segíts rajta?
- Csak ne pusztuljon el…
- Van egy ötletem. De ehhez el kell vinnünk Csizmást. Lehet, hogy ez az egyetlen esélye. Tudod mit? Akár el is kísérhetsz, aztán ha sikerül, amit szeretnék, meg is látogathatod majd őt.
- De ugye nem menhelyre akarod vinni? Mert oda nem engedem.
- Nem, szó sincs róla. Van hordozód?

Az ajtócsengő éles hangja mélyen belevágott a gyásztól súlyos légkörű lakás csendjébe. Fiatal nő rezzent össze, meghallva a váratlan zajt, majd indult megnézni, ki zavarhatja vajon? A temetés óta nem sok látogatójuk akadt.
- Péter bácsi! – mosolyodott el, mikor meglátta elhunyt édesapja idős barátját. – De jó, hogy el tetszett jönni! Olyan nehéz… - buggyant ki a könny a szeméből. Kapkodva törölte le, mintha szégyellné, és csak ekkor esett tekintete az öregúr mellett álló másik alakra.
- Gabikám, engedd meg, hogy bemutassam régi barátomat, Táboros Ferencet. És ő itt Csizmás. – tett eleget az udvariassági formuláknak Péter bácsi.
A lány közben beinvitálta őket a ragyogóan tiszta nappaliba.
- Gyönyörű cicus – kukucskált be a hordozó rácsain. – Sétálni viszik? Vagy… Csak nem beteg szegény?
A két öreg összenézett, majd Péter bácsi szólalt meg.
- Egy hete nem eszik. Nem mozdul. Gyászol. Amióta elvesztette azt, aki felnevelte.
- A feleségemé volt. Egy hete meghalt. – hajtotta le a fejét Feri bácsi, és képtelen volt a könnyeit visszatartani.
A lány szeme elkerekedett a döbbenettől, majd önkéntelenül az öreghez lépett, és átölelte.
- Az én édesapám is elment. Pontosan egy hete. Úgy érzem, édesanyám elindult utána. De nem akarom elveszíteni.
Amikor a könnyek apadni látszottak, Péter bácsi halkan megszólat:
- Gabikám, Csizmást édesanyádnak hoztuk… Ez az egyetlen esélyük. Mindkettejüknek.
A lány értetlenül nézett az öregre. – De hiszen nem tud még magáról sem gondoskodni. Már kórházba akartam vitetni.
- Bízz bennem, kislányom! Legalább hadd próbáljuk ki, amire gondoltam. Egyetlen napról van csak szó. Ma itt hagyjuk a cicát, holnap visszajövünk érte.

Péter bácsi közben óvatosan kiemelte az ernyedt, puha rongycsomóként heverő macskát a hordozóból, és a hálószoba felé indult vele. A besötétített helyiség félhomályában tompán sejlettek az ágy körvonalai, arrafelé indult terhével. Odaérve óvatos mozdulattal a fekvő alak mellé helyezte a macskát, miközben fennhangon elbúcsúzott tőle.
- Szervusz, Csizmás, kiscicám. Meglátod, nagyon fognak itt szeretni téged, jó dolgod lesz.
A nappaliba visszatérve két erősen kétkedő ember fogadta. – Biztosan jó ötlet ez? – kérdezték szinte egyszerre.
- Szerintem igen. – válaszolt határozottan, ám belül már korántsem volt ennyire biztos terve sikerében. Viszont ha mégis jól ismeri a lelket… Az asztalra tett egy dobozos macskakonzervet, majd az ajtó felé kezdte terelgetni két társát.
- Mennünk kell.

Az állat reagált előbb. Igaz, öntudatlanul. Álmában a mellette fekvő, élő, lélegző, ám mozdulatlan testhez simult.
Az idős, gyásztól megtört asszony karja álmában öntudatlanul átölelte a hozzá simuló, puha, selymes testet.
Reggel az asszony ébredt előbb. Először nem értette a finom, meleg érzést a könyökhajlatában, ám nemsokára derengeni kezdtek az előző este emlékei. És lassan más gondolatok követték a felismerést…
- Biztosan éhes szegény. Előző este óta nem evett. Szomjas is lehet, elég meleg van itt bent – vette észre napok óta először. – Meg kellene etetni, itatni. De mit adjak neki? A hűtőben biztosan akad egy kis étel.
A gondoskodó gondolatokat tett követte: egy hét fekvéstől zsibbadt testét lassan, nehezen mozdítva óvatosan felkelt.

A macska érzékelte a mozgást, és napok óta először kinyitotta a szemét. Amelyben kicsiny fény villant – az élet fénye. Előbb csak a tekintetével követte a konyha felé bizonytalanul botorkáló idős hölgyet, majd gondolt egyet, leugrott az ágyról, és bársony talpain utána sétálva a nyomába eredt – ki tudja, miért.
Az asszony közben meglepődve vette észre az asztalon álló konzerves dobozt. - Biztosan Péter, a férje barátja hagyta itt tegnap este a cicával együtt. – Csizmás! – jutott hirtelen eszébe a név – így szólította az öregúr az állatot.
- Cic, cic, Csizmás, gyere csak, kiscicám. Remélem, szereted ezt – kanalazott ki egy adagot a konzervből egy kis tányérkába. – Gyere, egyél. A tévéreklámok szerint ezt a márkát minden macska szívesen eszi, remélem, nem vagy éppen te kivétel, mert akkor bajban vagyunk – mosolygott rá az állatra az idős asszony. Az egyszerű érzés, hogy gondoskodhat valakiről, elviselhetővé tompította fájdalmát.

A gazdája elvesztésétől apátiába esett, megtört lelkű állat előbb csak kóstolgatott, ám fájdalmasan üres gyomra egyre gyorsabb evésre sarkallta. Az idegen illatú tányéron, ám szeretetteljes szavakkal kínált étel megtörte a gyászt, és visszaadta az élet esélyét az állatnak.
- Cicus, mit gondolsz, találunk neked egy kis tejet is? Hiszen most már szomjas is lehetsz – az idős asszony észre sem vette, hogy fennhangon gondolkodik, úgy beszélve új társához, mintha mindig is együtt lettek volna.
- Igen, itt van. - emelte ki a dobozt Juli néni a hűtőből, és elmosva az ételes tálkát, tejet löttyintett bele, amit Csizmás immár minden vonakodás nélkül kezdett lefetyelni.
- Ízlik, látom – simogatta meg az asszony a bársonyos tigrismintás bundát, és a macska kedveskedve felgörbítette hátát a tenyeréhez.
- Mit szólnál hozzá, ha bekapcsolnánk kicsit a tévét? – kérdezte nem sokkal később Juli néni az őt immár árnyékként követő macskától.

A készülék elé telepedve kezdte eszegetni a felmelegített töltött káposztát – a kedvencét -, amelyből természetesen új társa is kapott, hiszen Csizmás a kanapén, mellette elheveredve, dorombolva, félreérthetetlen mancsmozdulatokkal és halk miákolással adta tudtára: ő is szívesen megkóstolná az ínycsiklandó illatú falatokat.
Így talált rájuk az érkező trió.
- Édesanyám! – borult az idős asszony nyakába Gabi, a lánya, és potyogtak a könnyei.
- Csizmás, kiscicám – sírta el magát Feri bácsi, és felkapta a macskát.
Péter bácsi a háttérben csendesen, könnybe lábadt szemmel mosolygott, és elkezdte kirakni a konyhaasztalra a további Whiskas konzerveket.