Történetek

„ Tömeges öngyilkosság a Genfi tó partján.
Három férfit találtak vízbe fulladva. A rendőrség még nyomoz az ügyben. Az indíték egyenlőre ismeretlen. Talán egy szekta tagjai lehettek, akik rituális öngyilkossággal vetettek véget az életüknek. Ezt a tényt látszik alátámasztani az is, hogy tegnap volt a hónap utolsó teliholdas éjszakája, mely remek alkalmat szolgáltathat az efféle rituáléknak...

Már mindent tudok, ennek fejében: Nem csalódhatok, nem Élhetek reményben. Az utolsó ember megtanulta a hibát: Nincs értelme a létnek, ha keserű a világ. Eddig ragaszkodtam földi Életemhez, most, hogy egyedül vagyok, mennék a lelkekhez. Méltán hagyom itt szeretett hazám, a legjobb ember mondja végső szavát: Végre az én lelkem is megtanulta a leckét: Utódaink nélkül mit ér az öröklét? Végre megértettem, az egyértelmű jelzést: Az örökÉlet sem tarthat mindörökké! ...

Parázslott szemében a tűz, mikor megláttam. Sokan mentek el mellette aznap. Senki nem figyelt őreá. Az emberek csak átléptek rajta. Senkit sem érdekelt, hogy mi lesz a sorsa. De benne a tűz, csak égett, és égett, mikor két szép szemem reá tévedt...

Péter bácsi közben óvatosan kiemelte az ernyedt, puha rongycsomóként heverő macskát a hordozóból, és a hálószoba felé indult vele. A besötétített helyiség félhomályában tompán sejlettek az ágy körvonalai, arrafelé indult terhével. Odaérve óvatos mozdulattal a fekvő alak mellé helyezte a macskát, miközben fennhangon elbúcsúzott tőle.
- Szervusz, Csizmás, kiscicám. Meglátod, nagyon fognak itt szeretni téged, jó dolgod lesz...

Hosszan elnyúlt tekintete a horizonton, egy galamb röptét követve egészen egy párkányig, ahol két lelógó lábat lát meg hirtelen. A láb láttán izgatottság fogta el. A járdáról kiváltott az utcára, hogy lássa. És látta. Egy alak ül a párkányon a lábát lógatva komor arccal erősen töprengve...

Hirtelen minden szétesett. Fekete körbenézett, szerelmét viszont sehol sem látta. Ráébredt az igazságra. Ő egy kéjgyilkos. Tudta, hogy szerelme örökké benne él. Irtózatos fájdalom hasított a szívébe. Egy nászéjszaka után sem érzett ilyet. Szemeiben könny csillogott...

A Teremtő mosolyogva konstatálta, hogy az intelligencia ez esetben jó helyre került, és örömmel teljesítette a macska kérését, majd meglepődve észlelte, hogy bizony ebből a senkinek sem kellő tulajdonságból is csak egy adag maradt...

Ő szerencsésebb volt, mint Norbi, mert nem terült el, csupán a falnak tántorodott, de aki nekiesett, megfordult, és ökölbe szorított kézzel arcon vágta a meghökkent srácot. Norbi ekkor – kissé meglepődve hirtelen jött bátorságától-, odaugrott, és a nyakánál fogva elrántotta onnan a nála véznább fiút. Az a lendülettől nem tudott védekezni, és pont úgy pördült, hogy arccal Norbert felé fordult, aki egy villámgyors jobbegyenest vitt be az amúgy is részeg balhézónak...

- Agytumor - szólt gyászos hangon az orvos.
A fiú megbabonázva lépett ki a rendelőből. Langyos szellő kapott barna hajába, de ő jéghidegnek érezte. Zöld szeme könnytől csillogott. Megnyalta száját. Kiszáradt. Gondolataiba temetkezve vágott neki a hazaútnak...

Ujjai szorosan kulcsolódtak a rozsdás rudakra, ujjpercei kifehéredtek az erőlködéstől. Ám a vastag rácsok nem engedtek, így lassan feladta a kilátástalan küzdelmet és hátrébb húzódott, hátra, egészen az átlátszatlan sötétségbe burkolózó nyirkos cellafalig...