Állatmese

Valamikor réges-régen, az idők kezdetén, amikor az állatok és az ember épphogy csak megjelentek a Földön, a Teremtő úgy döntött, felruházza őket tulajdonságokkal. Fogta hát az összetevőket, megalkotta belőlük a szükséges adottságokat, majd összehívta teremtményeit. Az állatok rendben összegyűltek, ám az ember nem jelent meg.

- Különös – gondolta a Teremtő - még nem lehetne engedetlen, hisz nem kapott ebből a tulajdonságból. – Sebaj – döntötte el – elkezdjük nélküle, aztán kapja, ami marad. Vessen magára.

Az állatok egymás után járultak eléje, és sorban elmondták, milyen tulajdonságokat szeretnének. A macskák családja büszkeséget, szépséget, szabadságot, intelligenciát és függetlenséget kért, meg is kapta, volt még bőven készleten mind az ötből. A madarak a szabadság és szépség mellett csodás énekhangot kaptak, a hüllőknek a változékonyság és a környezetbe való beolvadás képessége jutott, az elefánt és a juh a végtelen türelmen osztoztak és így folyt az adományozás, míg végül szinte az összes tulajdonság elfogyott, kivéve egyet, amelyből egyik faj sem kért: mire a kutyára és a lóra került a sor, már csak a hűség maradt.

- Nekem nem kell! – makacsolta meg magát a ló. Én szabad akarok lenni és szép.

- Hát, szépség még van itt egy morzsányi, legyen a tiéd. De csak akkor kapod meg, ha mellé a hűségből is elfogadsz egy adagot.

- Legyen… - hajtotta le fejét a ló, és eloldalgott.

- Nekem sem kell! – méltatlankodott a kutya – én inkább szép, szabad és okos akarok lenni.

- Hát, szépségem és szabadságom már nincs, egy kis intelligencia viszont még maradt, de csak akkor kapod meg, ha mellé elfogadsz egy kis hűséget. – Grrrrrrrrr – elégedetlenkedett a kutya, ám végül belement az alkuba.

Az osztozkodás lezárult, az állatok szétszéledtek, boldog vagy kevésbé boldog birtokosaiként új tulajdonságaiknak, a Teremtő pedig ott áll egyedül egy csomó, senkinek sem kellő hűséggel. – Most mit csináljak ezzel? – töprengett, amikor finom érintést érzett a lábszárán. Lepillantva meglepődve vette észre a macskák családjának legkisebb képviselőjét, a házi macskát.

- Miben segíthetek neked? – érdeklődött az Atya barátságosan, majd megsimogatta a cicát.

- Hát, nem is tudom, hogy mondjam el a kérésemet. Kicsit furcsának fogod találni, de míg a kutya itt volt, nem mertem említeni. Tudod, a mi családjaink nem igazán jönnek ki egymással… Nem akartam, hogy kinevessen, tartanom kell a képet magunkról… Szóval… Maradt még abból a hűségből? Ha igen, kérnék belőle egy keveset. Tudod, szép dolog a szabadság, de ha nem tudsz kötődni, ragaszkodni valakihez, aki fontos számodra, mit sem ér… - magyarázta a cirmos.

A Teremtő mosolyogva konstatálta, hogy az intelligencia ez esetben jó helyre került, és örömmel teljesítette a macska kérését, majd meglepődve észlelte, hogy bizony ebből a senkinek sem kellő tulajdonságból is csak egy adag maradt.

A hálás macska eltűnt, ekkor futott be az ember, akiről kiderült: nem engedetlenég, csupán egy kidöntött fatörzs miatt nem érkezett meg idejében.

- Miért nem kerülted meg? – kérdezte a Teremtő, és az ember arca felderült. – Tényleg! Miért is nem! Pedig annyira logikus! Legközelebb így teszek.

Az Atya felsóhajtott. A baj nagyobb, mint gondolta… Na mindegy, valamit majd összekapar ennek a szerencsétlen embernek, hogy életben tudjon maradni…

- Intelligenciát nem tudok adni – nem maradt. Szépséget sem, azt is gyorsan elkapkodták… De van itt egy adag hűség, az a tiéd lehet. Hű leszel azokhoz az állatokhoz, akik segítenek neked életben maradni. A fejlődés képessége adott minden fajnál, így képes leszel tanulni az intelligens állatoktól, a természettől, ha megfigyeled őket – persze mivel nem kaptál intelligenciát, ez igen hosszadalmas és megerőltető lesz. És van itt még valami… Hogy ezt eddig hogy nem találtam meg… - dörmögött magában az Atya – ezzel talán jobban jársz, mint az összes többi adottsággal együttvéve. És zsákja legmélyéből előkotorta a maradékot…

- Megkapod a képességet, hogy szépnek láthass bármit, amit megpillantasz. Ezekkel talán már életképes lehetsz. – bocsátotta útjára az embert.

Így esett, hogy az ember kezdetben gyönyörűnek találta a természetet; az állatoktól tanult, gyűjtött bölcsességet, néha általuk maradt életben. Még ma is képes szépnek látni bármit, ami a szívéhez közel áll. Van, ki a macskát, van, ki a kutyát, és olyan is akad számos, aki a hüllőket, pókokat rajongja. Így mindenki megkapta, amit akart. Minden állat szépnek érezheti magát, az ember pedig – igaz, évezredeken átnyúló tanulás eredményeképp - megkapta az intelligenciát. A macska pedig hűséges, bár ezt – intelligenciájánál fogva – amíg világ a világ, titkolni fogja…