Szabadulás

Ujjai szorosan kulcsolódtak a rozsdás rudakra, ujjpercei kifehéredtek az erőlködéstől. Ám a vastag rácsok nem engedtek, így lassan feladta a kilátástalan küzdelmet és hátrébb húzódott, hátra, egészen az átlátszatlan sötétségbe burkolózó nyirkos cellafalig.

A folyó lágyan csobogva hullámzott lábai előtt, csacsogva, a nap fényét ezüst szikrákká szétszórva, felidézve a szabadság ősi érzését. A homokban ülve gyönyörködött a túlparton háborítatlanul növő fák zöldjében, közben arra gondolt, ha egy tündér egyetlen kívánságot ajánlana, ő időutazó lenne. Mert a folyó közelsége mindig megajándékozta azzal a semmivel sem fogható érzéssel, hogy egyedül van. Egyedül egy hatalmas planétán – egy átutazó, akinek az idő forgásában semmi szerepe nincs, csak nézelődik, csodál, meg nem változtat semmit, ám mégis része annak a hatalmas megnevezhetetlen csodának, amelyet fantáziátlanul csak világegyetemnek szokás nevezni. Vagy Univerzumnak…

Hangokat hallott, ám nem látott senkit – a sötétség egyaránt elszigetelte a halk sikolyok, kegyetlen kacajok és a zokogás forrását is. Bár elméje tudta: nincs egyedül, a sötétség az ellenkezőjéről győzködte, s bár mindennél jobban vágyott társaságra, egy idő után megadta magát és elhitte: a hangokat csak képzeli, és egyedül van. Segített ebben, hogy az övéhez hasonló cellák végtelen sorát nem láthatta.

Szomorúan búcsúzott a folyótól. Kiszakadt a csodából, és újra belekerült abba, amit mindennapi életnek hívnak. Nemsokára emberek vették körül, magányérzete mégis határtalanná duzzadt. Ott – gondolta -, a folyónál nem voltam egyedül. És szinte öntudatlanul elindult visszafelé. Lábai vakon vitték, érzékszervei számára megszűnt minden: a másik világ ellenállhatatlan erővel hívta magához.
A csobbanást senki nem hallotta a néptelen parton, testét befogadták a csacsogó, szikrázó hullámok. Eggyé vált az ősivel, az időtlennel, a csodával.

A cella zárában hirtelen kulcs nyikordult. Az ajtó szélesre tárult, és ő ott állt, szemben a szabadság kápráztató fényével.