Történetek

- Jól táncolsz – suttogta a fülébe halkan a férfi – tökéletes az összhang, mit gondolsz, minden helyzetben ugyanilyen összeszokott párt alkotnánk?
Elállt a lélegzete.
- Nem igazán tudom, mire gondolsz... – kezdte, de a férfi a szavába vágott.
- Ó, dehogy nem, nagyon is jól tudod, Királylány – azzal arcát a lány hajába temette és belecsókolt a fülébe.
Egyszerre sóhajtottak föl. A lánynak egy pillanatra fogalma sem volt, hol is van éppen. Elhallgatott a zene, és...

Szerelem. Mi is a szerelem valójában? Sokunkat foglalkoztat ez a kérdés. Létezik-e egyáltalán, nem csak egy hatalmas erővel rendelkező érzés, ami arra próbálja felhívni a figyelmünket, hogy a bizonyos illetőt a hódításaink között akarjuk tudni? Erre a kérdésre sajnos valószínű, hogy soha nem fogjuk megtalálni a választ...

Előreléptem a sírok szélére, hogy ledobjam a marék földet és a virágot, amit a kezemben tartottam. Megvártam, míg a testvéreim is megteszik és elhúzódtunk a tömeg útjából. Figyeltem, ahogy ki-ki újabb marék földet és virágot hajít a koporsókra. Kik ezek az emberek? A nagyját, még csak látásból sem ismerem, akit meg igen azok inkább otthon maradhattak volna. Sok képmutató a megjátszott gyászos arckifejezésével, sőt többen unottnak tűnnek...

Én nem mondom, hogy az irodalom óra egy kibírhatatlan szenvedés, megsemmisülés mellyel elkezdem a hétfői napjaimat, de mikor a tanárnő tízszer szólít fel egy nap (mivel két irodalom óránk van hétfőn) pedig tudja, hogy az anyagból az ég adta világon egy kukkot se tanultam akkor néha megfordul a fejemben, hogy nem kedvel engem sem a hétfő, sem a tanítónő. Mondok is egy példát egy ilyen napomra...

- Azt hiszem, szeretlek, drágám. Muszáj megtudnom rólad mindent. Egyszerűen mindent tudni akarok rólad. Ismerni akarlak, úgy, mint saját magamat. Érzéseket, vágyakat, gondolatokat… Ezek a dolgok érdekelnek engem - a férfi hangja megremegett. Sóvárogva, kitágult pupillával leste a nőt, aki még mindig nem reagált a szavakra, s mi több, arca valamiféle hideg merevséget tükrözött...

Az idős Mr. Gordon hajnali négy órakor épp kint sétáltatta a kutyáját, ahogy mindig, amikor egy ismerős arcot vélt látni a még sötét tavaszi éjszakában. Az illető olyan gyorsan futott mintha az élete függne tőle – gondolta magában a nyugdíjas öregember, s nem is tudta mennyire ráhibázott...

Még csak egy hete történt… de olyan mintha már egy évei itt hagytál volna, ahol a lelkeket temetik, de én még most sem vagyok képes felfogni… vagy csak nem akarom… hogy holnap már nem lesz aki csókkal ébreszt, és ágyba hozza a reggelit. Holnap délbe nem lesz marhasült ebédre, mert eddig csak a te kedvedért volt…

Visszaemlékezett, hogy ott a konyhában milyen vadul estek neki. Vajon a szer tette velük, vagy végre engedték feltörni magukból az ősi ösztönöket? Aztán elindult benne a kéj, és már csak az élvezettel foglalkozott, mindegy volt, hogy az apa vagy a fia adja. Távolról hallotta, hogy a férfi zihálni kezd, aztán robbant minden, és őt elöntötte a forró láva...

Vajon milyen lehet az élet, amikor az ember egyszerű nőként él, és nem skizofrén egyházfők meg közveszélyes, kötekedő nemesek között létezik. De neki nem volt választása. Gyermeke nem lehet. Az apja ilyen állatnak nevelte, míg meg nem ölték. Bosszút akart állni azokon, akik a király állítólagos parancsára tönkretették az életét - a muskétásokon...

Végül is már beletörődtem az életembe, az anyámról nagyobb részt nem vettem tudomást, de most, hogy egy pasit hoz a házhoz gyerekekkel együtt, az már sok. Ezt nem csinálhatja, még apa is megjegyezte, hogy ez őrültség, aztán persze jött is a szövegével, hogy anyám egy felelőtlen, szélütött tyúk. Majdnem megkérdeztem, hogy akkor miért engedte, hogy ő neveljen fel, de aztán mégsem tettem...