Sam

Derűs szeptemberi nap volt. Lágy szellő lengedezett enyhítve a napsugarak forróságát. Az egész levegőben érződött még a nyár közelsége. Az ég vakító kéken ragyogott és csak itt-ott tűnt fel néhány fehér felhőpamacs. Szép idő, túl szép főleg, egy temetéshez. Vagyis kettős temetéshez. A két fényes mahagóni koporsó, amit bámultam a szüleim testét rejtette.
A pap épp most fejezte be a búcsúbeszédet. Üres, semmit mondó szavak, nem is nagyon figyeltem rá. Lassan elkezdték leereszteni a mélységbe a két koporsót. Mellettem Joanne, húgom arcát könnyek nyomai csíkozták, egyik kezével erősen szorította a kezem, a másikkal Russel öcsém karjába kapaszkodott. Russ mereven bámult maga elé, a száját összeszorította, a válla kicsit meggörnyedt. Nem sírt a mögöttünk feketéllő tömeg előtt, ahogy én sem.

Előreléptem a sírok szélére, hogy ledobjam a marék földet és a virágot, amit a kezemben tartottam. Megvártam, míg a testvéreim is megteszik és elhúzódtunk a tömeg útjából. Figyeltem, ahogy ki-ki újabb marék földet és virágot hajít a koporsókra. Kik ezek az emberek? A nagyját, még csak látásból sem ismerem, akit meg igen azok inkább otthon maradhattak volna. Sok képmutató a megjátszott gyászos arckifejezésével, sőt többen unottnak tűnnek. Megláttam néhány régi osztálytársam. Ők meg mit csinálnak itt? Már nem fordítják el a fejüket, ha meglátnak? A szüleim nem ismerték, úgyhogy biztos csak sajnálnak engem, abból meg köszönöm nem kérek, el is vettem róluk a szemem.

Megláttam apa legjobb barátját Andrew Smith-t, könnyek folytak a szakállába, mellette a fia Kyle zárkózott kifejezéssel az arcán szorította az apja vállát. Ezek legalább igazi érzelmek, nem úgy, mint a többiek kötelességtudó megjelenése. Feltűnt, hogy többen, akik már végeztek a földhajigálással, felénk igyekeznek egy utolsó részvétnyilvánításra és, hogy biztosítsanak, ha szükségünk van rá, bármiben segítenek. Páran megjegyezték micsoda szörnyűség, mintha mi nem tudtuk volna. Gyászos kifejezéssel bólintgattam nekik, mert mást nem igazán tehetek.
A fényes fát már teljesen eltakarta a sok föld és az emberek is fogyatkozni kezdtek. Megakadt a szemem két kellemetlenül ismerős alakon. Danielle Taylor és Christian Parker közeledett felénk. Fogták egymás kezét.

Danielle szőke hajú, barna szemű lány. Jó alakja van, bár kissé széles a csípője. Magas sarkú, fekete cipőt viselt, ami remekül kihangsúlyozta alig takart, hosszú lábait. A szüleim temetésére talán egy pár centivel hosszabb szoknyát is felvehetett volna, de végül is ez Danielle, ha nem feltűnősködne nem is ő lenne.
Chris fekete zakó-nadrág kombinációt viselt, sötétszürke inggel és zöld nyakkendővel. Barna haja félrefésülve a homlokáról, kisfiús arcán komor kifejezés. Ismeretségünk tizenegy éve alatt felfedeztem, hogy a szemei barnák és zöld foltok vannak benne, alapból nem látszik de, ha zöldet visel, a szeme is zöldnek látszik. Elég fura.

Ahogy a közelünkbe értek gúnyosan arra gondoltam, hogy már csak ők hiányoztak, mintha még jobban le akarnák rontani ezt az eleve borzalmas napot. Danielle elengedte Chris kezét és a nyakamba borult. Mikor megszólalt a hangja fátyolos volt és túlságosan magas.
- Jaj Samantha, annyira sajnálom. Őszinte részvétem, még most sem tudom elhinni. Mr. és Mrs. Turner olyan kedvesek voltak – hidegen álltam az ölelésében, valahogy olyan mesterkéltnek tűnt a hangja és affektálva ejtette a szavakat. Ez nagyon nem tetszett, mintha nem gondolná komolyan. Túl jól ismertem, két évig voltunk legjobb barátnők. Végre elengedett engem és láttam az arcán, hogy tudja, nem örülök neki, de nem érdekelt. Igazából semmi nem érdekelt, ami hozzájuk kapcsolódik.
Chris is odalépett mellém, adott egy puszit és a fülembe suttogott:
- Nagyon erős vagy! – hátrébb léptem. Ne puszilgasson itt nekem, meg minek sugdos a fülembe. Zavartan lehajtotta a fejét – Jól vagytok Sam? – kérdezte végül. – Hogy van Josh? Mi van a lábával? – az ő hangja legalább őszintének tűnt és szinte biztos voltam benne, hogy komolyan aggódik.
- Elvileg bármikor meglehetnek a végleges eredmények – válaszolta helyettem Russ halkan – Már megvolt az utolsó műtét is, de még nem száz százalék, hogy teljesen meggyógyul – Chris megszorította a vállát.
- Minden rendben lesz vele – szólaltam meg én is magabiztosan. – Ne aggódj!
- Menj vissza hozzá a kórházba Sam – mondta Russ felém fordulva –, még maradok Andrew-val, amíg mindenki elmegy és én is bemegyek, de te menj most.

Tiltakozni akartam, mert nem akartam Russ-t csak úgy itt hagyni, de Josh tényleg kérte, hogy nagyon siessek be hozzá. Kicsit tétováztam.
- Meglesztek egyedül?
Russ átölelt és halkan mondta a fülembe:
- Josh már biztosan hiányol, menj csak Sam, minden elrendezek, ígérem.
- Jó – sóhajtottam – gyertek be a kórházba utána, vigyázz Joanne-ra
- Én is megyek Sam – szorította meg a kezem Joanne – megígértem, hogy mesélek neki.
Az arcára néztem és bólintottam.
- Jól van, gyere – megsimogattam Russ karját –, a kórházban találkozunk – majd az álldogáló Danielle és Chris felé fordultam. – Kedves, hogy eljöttetek, sziasztok!

A hangomon biztos érezték a gúnyt, de megérdemlik. Chris-t három hónapja nem láttam és Danielle-t is csak egyszer. Nem vagyunk már barátok, erre itt jópofiznak a temetésen.
Elindultam Joanne-nal, az ellenkező irányba, csak minél távolabb a nyomasztó tömegtől. Még hallottam, ahogy Danielle utána kiált:
- Találkozunk a suliban!
Szinte vicces gondolat. A szüleim meghaltak, a testvéreim kiskorúak, majd visszamegyek tanulgatni. Én leszek a testvéreim gyámja én fogom felnevelni őket. Nehéz lesz és dolgoznom is kell, de megoldom. Ha kell, bármit megteszek értük, mert már csak ők maradtak nekem. Josh, Joanne és Russ, összetartom a családot, megesküdtem a szüleim emlékére.