Venezia X. rész

A három férfi lassan sétált végig a folyosón. Egyikük sem szólt semmit. Dendalio kezeit összefűzte a háta mögött és halkan fütyörészett. Fernando becsülte, hogy a férfi ilyen nyugodt, sőt, jókedvű tud lenni, de ez rajta vajmi keveset segített. Sejtette, hogy de Vega nem azért hozta ide, hogy jól szórakozzon. Dendalio szimpatikus és megnyerő embernek látszott, de a fiatal tábornok biztos volt benne, hogy el van rejtve valami a bili alatt, amit de Vega pontosan tud, és pont ezzel akarja őt félre állítani.
A termetes főúr nem mutatta semmi jelét annak, hogy örülne tervei kedvező alakulása miatt, de annak sem, hogy valami probléma lenne. Közönyös képpel sétált Fernando mellett, követve régi barátját. Szájában még mindig ott füstölgött a szivar, miközben ő kedvetlenül szemlélte a díszes folyosót.
Mi tagadás, ahhoz képest, hogy egy kaszárnyáról volt szó, elég díszesen felszerelték. Fernando biztos volt benne, hogy ez csak a tisztek kiváltsága. A közkatonák valószínűleg itt is tíz-húszfős, málladozó falu, büdös és zsúfolt szobákban vannak elhelyezve, mint bárhol máshol.

Dendalio egy kisebb irodába vezette őket. A falakat teljesen elfedték a plafonig érő könyvespolcok, melyek roskadoztak a katonai jelentésektől, térképektől, terep felmérésektől és tankönyvektől ugyanúgy, mint a legkönnyedebb stílusú regényektől és verses kötetektől. A helyiség közepén egy hatalmas tölgyfa asztal állt. Egyik szélén egy hatalmas földgömbbel, a másikon pedig egy tekintélyesebb méretű iratköteggel.
- Lépjetek be nyugodtan! - mondta Dendalio mosolyogva és belevetette magát a kényelmes bőr székbe.
Fernando lassan besétált és jobban körülnézett. Ekkor látta csak meg, hogy a helyiségnek csupán három falát borítják könyvespolcok, pusztán az ablakok rését kihagyva. A negyedik falon, melyen az ajtó is nyílt, fegyverek és trófeák egész sora lógott.
- Látom, felfedezte a drágaságaimat - kuncogott Dendalio, miközben rágyújtott egy szivarra.
- Kér? - nyújtotta az ezüstösen csillogó tárcát Fernando felé.
- Nem, köszönöm - hárította el a férfi. - Nem dohányzom.
- Ahogy gondolja - mondta Dendalio kicsit lenézően.

Fernando sokat hallott arról, hogy a tisztek, különösen a magas rangúak, mind hódolnak valamilyen szenvedélynek. Sokuk imádja a kitűnő borokat, mások szenvedélyes szerencsejátékosok, megint mások olyan értelmetlen dolgokat gyűjtenek, mint a különböző korokból származó puskatöltények, vagy rangjelzések. De egyetlen közös van bennük. Szinte mind dohányzik. Már-már le is nézték azt a tisztet, amelyik sosem gyújt rá, de Fernando úgy döntött, ő nem csatlakozik ebbe a klubba.
- Juan, gyere be te is! - kiáltott ki barátjának Dendalio. - Igyál velünk egy kis teát!
A szakállas tábornok egy díszes teakészletet vett elő, valahonnan az asztal alól és lerakta a simára csiszolt tölgyfa lapra.
- Nem, köszönöm - intett de Vega. - Sietnem kell vissza a palotába. Sok a tennivaló.
- Á igen, az esküvő! - vigyorodott el Dendalio.
- Apropó! - fordult Fernandohoz. - Gratulálok a húgához. Hallom megnősül. Biztos gyönyörű lesz a szertartás.
Fernando kissé elcsodálkozott, hogy a férfi ennyire könnyedén mond ki ilyen súlyos dolgokat. De elvégre Dendalio de Vega barátja. Nem várhatott tőle sokkal többet.
- Örültem a találkozásnak - intett végül a spanyol főúr és elsétált a folyosón.
- Remélem, hamarosan ismét beugrasz és elbeszélgetünk egy finom tea mellett - kiáltott utána Dendalio.
- Úgy lesz - hallatszott még de Vega hangja a távolból, majd lassan a léptei zaja is elhalt.
Dendalio most ismét Fernandohoz fordult.
- Üzentem a vezérkarnak, hogy megérkezett, fiam – mondta. - Hamarosan összeülnek.
Fernando csak bólintott és tovább szemlélte a csinos kis gyűjteményt a falon.
- Mindet ön ejtette el? - kérdezte végül.
Dendalio elmosolyodott. Fölállt a székéből és a fiatalabb férfi mellé lépett.
- Többségét - motyogta a szivar mögül - Fiatalabb koromban szenvedélyes vadász voltam. Amikor időm engedte, távoli tájakra utaztam egy kis kalandért. Azt a nagyot ott, például Alaszkában lőttem.
Azzal kivette a szájából a szivart és egy méretes medve fej felé bökött vele.
- Azt meg Kelet-Szibériában - bökött egy tigris felé a fal túl végén.
- Élnek még ilyen állatok a szabadban? - csodálkozott Fernando. - Én úgy tudtam már évszázadokkal ezelőtt kihaltak.
- Nem kell hinni a szóbeszédeknek, fiam! - nevetett teli torokból Dendalio. - Csak riogatnak minket, hogy vigyázzunk jobban a természetre.
Azzal hátat fordított a fiatal tábornoknak és elindult a fal mentén.

- Amúgy ez a legnagyobb büszkeségem - vett le egy tekintélyes méretű katanát, egy japán díszkardot a falról, két másik mellől. A fegyver vékony volt és kecses. Ívesen hajlított pengéje úgy másfél méter hosszú lehetett. Csontból készült markolatát fekete szövettel csavarták be. Keresztvasként egy díszesen megmunkált, ezüstös berakású, néhány helyen áttört, hullámos szélű, ovális alakú fémlap szolgált.
- A XVII. században készült - folytatta az ősz tábornok, miközben kihúzta a pengét éjfekete hüvelyéből. Az acél fényesen csillogott. Oldalán száz és száz díszes, de mégis egyszerű csík volt megfigyelhető - Érdekes fegyver ez. Állítólag egy nagy híres tartományúr, Takeda Shingen tulajdona volt. Hónapokig tartott, amíg a kovács kikalapálta az izzó vasat, majd amikor már kellően vékony lett félbe hajtotta. Utána ismét simára kalapálta és megint félbe hajtotta. Ha az anyag már nem volt elég képlékeny, ismét felhevítette. Ezt a darabot például kilencvenhétszer hajtották félbe. Innen ezek a vonalak az oldalán.
Azzal ujját végighúzta az egyik vonalon, a penge vasán.
- Ez a kard már több mint hétszáz éves - folytatta -, és még mindig olyan éles, mint a beretva.
Azzal végig húzta a kezét a kard pengéjén, óvatosan, nehogy megvágja magát. Aztán egy gyors mozdulattal visszalökte azt a hüvelyébe és Fernando felé hajította.
- Tessék! - mondta, mire a fiatal férfi ügyetlenül elkapta a fegyvert - A magáé.
- De.. - tiltakozott Fernando meglepetten. Dendalio azzal kezdte, hogy ez a kard a legnagyobb büszkesége és most csak úgy neki adja?
- A másik kettő épp olyan értékes - válaszolta Dendalio. - Bár azok nem képezték ilyen nagy ember tulajdonát, de ugyanúgy készültek és legalább olyan régiek.
- Nem fogadhatom el - hebegte a fiatal férfi.
- Ugyan már, fiam - legyintett Dendalio. - Elvégre a királynő bátyja nem akárki. Lehet, hogy egyszer még ön követi a trónon és akkor büszkeséggel fog eltölteni, hogy a király az én ajándékomat viseli. Amellett pedig Juan de Vega is szemmel láthatólag kedveli magát. És aki az ő barátja, az az enyém is. Márpedig a barátok megajándékozzák egymást, ha úgy látják szükségesnek és én most úgy látom.

Fernando nem tartotta valószínűnek, hogy de Vega kedvelné, de nem akart kötekedni. Óvatosan kihúzta a penge egy részét a hüvelyből és közelebbről is megszemlélte. Egy igazi műalkotás volt. Mintha nem is emberkéz alkotta volna, olyan tökéletes hullámvonalak futottak végig a hajlított vas oldalán. Vagy ha mégis ember készítette volna, nem egy olyan ormótlan eszközzel, mint a kovácsok hatalmas kalapácsa.
- Köszönöm - hebegte.
- Nem tesz semmit, fiam - nevetet Dendalio és belepöckölte a szivar végéről leszóródó hamut a hamutálkájába.
Fernando leoldotta oldaláról a díszkardot, melyet de Vegától kapott az öltözékéhez. Az se volt egy utolsó fegyver. Ha bajba került volna, néhány embert biztosan elintézhetett volna vele. De azért nem volt mérhető a harcosok robosztus kardjának erejéhez. És nem csak a mérete miatt.
- Ön pedig fogadja el ezt tőlem cserébe... Eugenio! - mondta, visszafojtva magában az "uram" megszólítást és átnyújtotta a fegyvert Dendalionak - Korántsem olyan értékes, mint Shingen katanája, de nincs másom, amit adhatnék érte.
- Shingen katanája? - nevetett fel Dendalio - Érdekes. Ez nekem még sosem jutott eszembe. Én mindig is Betzinek hívtam. Nagyon köszönöm.
Ez utóbbit akkor mondta, amikor átvette a kékre festett, néhol aranyozott markolatú díszkardot.
- Betzi? - csodálkozott Fernando, miközben felkötötte a katanát a derekára.
- Igen - válaszolta Dendalio nevetve - Tudja a japánok úgy tartották, hogy a kard viselője egyetlen és leghűségesebb társa és barátja. Mindenhova elkíséri. Megvédi a csatában. És mint ilyennek, a kardnak is van lelke.
- Lelke? - nyitotta tágra a szemét Fernando.
- Pontosan, fiam. Lelke - bólogatott az ősz tábornok - Önálló személyiségnek tartották a kardot, és mint ilyennek, nevet is adtak neki.
- Nevet?
- Igen. Egy régi monda szerint, amikor egy gonosz ellenség lerohanta Japán egyik ősi királyságát, megölték a királyt, és a fiát elűzték. Az ifjú herceg az istenekhez imádkozott, hogy segítsenek neki. Az istenek egy csodás erejű kardot kovácsoltak és lehajították a földre a herceg lába elé. Amikor a herceg megszemlélte az istenek ajándékát az megszólalt. Azt mondta, hogy az istenek azért küldték, hogy őt szolgálja és ezért megkérte, hogy adjon neki nevet. A herceg Isteni fénynek nevezte el a fegyvert. Visszatért a hazájába és kiűzte az ellenséget. A japánok ezt tartják az első katanának. Ez után minden harcos, amikor egy új katanát kapott, hosszú ideig meditált felette, majd amikor meghallotta a kard hangját, új nevet adott neki. Ez azt jelentette, hogy mindketten elfogadják a másikat és szövetségüket a névvel pecsételték meg.

- A kard hangját? Ez mit jelent?
- Fogalmam sincs - nevette el magát Dendalio - Én a japán császár egyik tisztjétől kaptam ezt a kardot, amikor fiatal koromban kivezényeltek minket, hogy megvédjük Japán egyik északi kikötőjét a Kamcsatkai Kaganátus támadásától. Ő mesélte nekem ezt a történetet. Én nem igazán hittem benne, ezért egyszerűen Betzinek neveztem el, néhai feleségem után. Isten nyugosztalja!
- Értem.
- Maga hogy fogja nevezni, Fernando? - tekintett fel az ősz tábornok csillogó szemmel.
- Kanjinak fogom nevezni - válaszolta a férfi rövid gondolkodás után.
- Kanjinak?
- Igen. Ez jelet jelent japánul. Ha jól tudom.
- Én nem tudok japánul - vigyorgott Dendalio.
- Én sem - nevette el magát Fernando és megpaskolta a katana hüvelyét - Kanji. Ez jó név lesz.
Az ajtóban ekkor egy fiatal katona jelent meg és haptákba vágta magát. Egyszerű, dísztelen kék zubbonyt és sapkát viselt. Arca merev volt. Pár évvel lehetett fiatalabb Fernandonál. Talán annyi idős, mint az ikrek.
- Dendalio tábornok! - kiáltott fel zengő hangon, mire az ősz férfi felé fordult - Jelentem a vezérkar összeült, uram. Már csak önökre várnak.
- Kitűnő - mosolygott Dendalio és felhelyezte a Fernandotól kapott díszkardot a katana helyére.
- Üdvözlöm, Sonza tábornok! - tisztelgett a fiatal katona Fernando felé.
A fiatal férfi bizonytalanul viszonozta a tisztelgést.
- Én is üdvözlöm...
- Filucci, uram! - kiáltotta a férfi. - Adriano Filucci közlegény a 10. századból.
- Rendben, Filucci közlegény - mosolygott rá Dendalio. - Leléphet.
- Igenis, uram! - tisztelgett ismét a fiatal közlegény és elsietett.
- Hát akkor induljunk! - fordult ki az ősz tábornok a folyosóra és elindult az ellenkező irányba, mint amerről alig fél órája a helyiséget megközelítették. Fernando szótlanul követte.

Eva és Alexis kézen fogva sétáltak a palota kertjében. A nap derűsen sütött, de a kétembernyi magasságú sövény és a szinte égig érő fák lombja hűs árnyékot vetett rájuk. A kert nyugodt volt és csöndes. Szinte már úgy érezték, hogy nem is Velence gigantikus városának szívében, az Európai kontinens partvidékén, a világ egyik leghatalmasabb uralkodójának a kertjében sétálnának, hanem valahol messze, az ismeretlenben, az elveszett paradicsomban. Mintha ők lennének Ádám és Éva. Illetve inkább Éva és Éva. A csöndet csak a kertben kialakított, természetesnek ható folyók csörgedezése és a betelepített madarak lágy csicsergése törte meg.

A két lány nevetgélve sétált egymás mellet. Néha leültek a fűbe, egymás vállára hajtották a fejüket, és csak élvezték a pillanatot. Nehéz volt lerázni a kaliforniai követség mindig tettre kész, néha már túlbuzgó testőreit, de végül csak sikerült. De most se lehettek teljesen nyugodtak. Mindig figyelniük kellett a palota őrségét, amint a park egyes pontjain és a kapuknál strázsálnak, valamint néha őrjáratoznak az árnyas utakon.
Titokban kellett találkozniuk. Elvégre nagy botrány lenne belőle, ha kitudódna, hogy a kaliforniai király lánya, aki hivatalos követségben jár a világ egyik vezető nagyhatalmánál, összeszűri a levet az egyik tartományúr lányával. Ezt, ha lehet, el akarták kerülni. Külön hagyták el a palotát, negyed órás különbséggel, hogy még a palota kapujánál őrt álló katonáknak se tűnjenek fel. Végül a park egy eldugott szegletében találkoztak.

Az egész délelőttöt együtt töltötték. Sétáltak, beszélgettek és néha, a fűben elheveredve, vagy egy fának dőlve csókolóztak. Úgy érezték az övék a világ. Azonban az egész idillre árnyékot vetett a tény, hogy Alexisnek hamarosan haza kell utaznia Amerikába. Arról még sikerült meggyőznie a követség többi tagját, hogy az esküvőig maradjanak itt. Elvére ritka alkalom, hogy a veneziai uralkodó regnálása idején házasodik meg. Az is nagy eseménynek számított, ha egy rokona lépett frigyre ez alatt a rövidke egy év alatt. Olyankor is özönlöttek a különböző monarchiák követei, sokszor maguk a királyok, császárok, cárok, vagy valamely közeli rokonuk érkezett Velencébe, hogy gratuláljon az ifjú párnak és természetesen az uralkodónak. Ez egy ügyes diplomáciai húzás volt, hogy megnyerjék a világ tengereinek urát saját esetleges konfliktusaikban. Elképzelhetetlen volt, hogy milyen lehetőségeket rejthet magában, ha az ember magának az uralkodónak az esküvőjén csinálja végig ugyanezt.

Alexist természetesen ez az egész hidegen hagyta. Mindig is irtózott a politikától. Ezt a kiküldetést is csak azért nem utasította vissza, hogy végre megint együtt lehessen Evával. És minden lehetőséget megragadott, hogy ezeket az édes napokat minél hosszabbra nyújthassa.
Mindkettőjük emlékezetében tisztán élt még az az idő, amikor először találkoztak. Az is egy hasonló esemény alkalmával történt. Öt éve, amikor még II. Ricardo Gonzalvo, III. Gavrilo Gonzalvo fiatalabbik bátyja, volt a király, a Kaliforniai Királyságnak súlyos konfliktusa támadt a Japán Császársággal. Japán és Kína már évszázadok óta, egészen a III. világháború kezdetétől harcoltak egymással. A két ázsiai nagyhatalom felosztotta egymás között a keleti félgömb jelentős részét. Mindkettő igyekezett előnyös helyzetet teremteni magának a másikkal szemben. Kína megszállta Ázsia teljes keleti partvidékét Kamcsatkától az indonéz szigetvilágig. Csupán a Kamcsatkai Kaganátust nem tudta látszat autonómiájú tartományává süllyeszteni, de Belső-Ázsia legtöbb államához és Szibéria valamint India számtalan apró államához hasonlóan, Kamcsatkát is szövetségesévé és alárendeltjévé, vazallusává tette. Japán igyekezett ezzel szemben hathatós tengeri hatalmat kiépíteni. Megszállta Tajvant és Hajnant, a Kína partjainál fekvő két szigetet, Szahalint, a Fülöp-szigeteket, Indonézia egyes szigeteit és a javarészt független, vagy kínai uralom alatt álló ausztráliai államokkal szemben elhelyezkedő Új-Zélandot, valamint a csendes-óceáni szigetvilág nagy részét.

Nem titkolt célja az volt, hogy a térség összes nagyobb szigetét megszállva az uralma alá hajtsa az Indiai- és a Csendes-óceánt, így blokád alá véve Kínát. Így jutott el a Japán flotta végül a Hawaii-szigetekhez, melyek majdnem hogy az utolsó, nem japán kézben lévő földdarabok voltak a Csendes-óceánban. Hawaii azonban a Kaliforniai Királyság autonóm területeként a szárazföldi nagyhatalomtól kért segítséget. A helyzet kritikus volt. A nagyhatalmak nem nézhették tétlenül, hogy Japán kisajátítsa a világ óceánjainak nagy részét, de közvetlenül beleavatkozni sem akartak. Ha hagyják, hogy Japán megszállja Hawaii-t, akkor más nagyhatalmaknak nem marad támaszpontja az óceánon. És ha Japán esetleg úgy dönt, hogy a Kína elleni harcok finanszírozása érdekében elkezdi megszállni az amerikai kontinens nyugati partvidékét, a nyugati nagyhatalmak nem fognak tudni visszavágni, ha nincs Hawaii, amely segítségével áthidalhatnák a hatalmas Csendes-óceán végeláthatatlan víztömegét, egészen a japán partokig. Akkor csak védekezni tudnának, miközben a saját területükön harcolnak. Ezt nem engedhették meg. Viszont ha Venezia, mint a világ szinte teljes flotta állományának az ura, beavatkozik, és felszólítja a Japánnak szolgáló hajórajait, hogy tagadják meg a parancsok teljesítését, akkor Kína kihasználja a helyzetet, elsöpri Japánt, és egyeduralkodóvá válik az Urál-hegységtől egészen Amerika nyugati partjaiig, illetve az Északi-sarktól a Déli-ig. Akkor pedig már senki nem állíthatja meg.

Ricardo Gonzalvonak azonban sikerült kieszközölnie egy kompromisszumot Japán és a Kaliforniai Királyság között. Ennek értelmében Japán korlátlanul használhatja Hawaii katonai kikötőit, de csak a Kaliforniai Királyság Haditengerészetének felügyelete alatt. Viszont Hawaii státusa változatlan marad, így ha bármely japán kilép a katonai kikötőből, az olyan mintha országhatárt lépne át. Ennek megfelelően Hawaii területén a japán hadsereg katonái nem viselhetnek egyenruhát és fegyvert. Ha mégis, az nyílt agressziónak minősül és Kalifornia, valamint a szerződés letéteményeseként megjelölt Venezia szankciókkal lép fel. A feltételeket mindkét fél elfogadta. A szerződés megkötésére a japán követség és III. Ricardo Gonzalvo személyesen érkezett Los Angelesbe.

Venezia királyát a hatalmas létszámú testőrségen kívül öccse, a fiatal Gavrilo Gonzalvo és idősebbik húga Esmeralda Gonzalvo, valamint Juan de Vega és Anne Genscher tartományurak kísérték el. A spanyol főúr pedig magával vitte fiát, Pedrót és középső lányát, Evát is. Senki sem értette igazán, hogy miért kellett az akkor tizenkilenc éves Eva de Vegának az apjával tartania. Az idősödő főúr, nem titkoltan, régóta arra készítette fel a fiát, hogy hamarosan átvegye a helyét. Így magától éretődő volt, hogy minél több tapasztalathoz akarja juttatni. Eva azonban gyűlölte a politikát. Sosem érdekelték apja intrikái és cselszövései. Ha de Vega mindenképpen két gyermekét akarta volna magával vinni, mindenki a legidősebb lányára, Juanitára számított volna másodikként. De Juan de Vega másképp döntött. Eva eleinte duzzogott a helyzet miatt. Még nem tudta mi vár rá az angyalok városában.
Alexisszel nagyokat nevettek, ahogy felidézték azt a napot. Evához hasonlóan Alexisnek is részt kellett vennie a ceremóniákon. I. George kaliforniai királynak nem volt fia, így négy lánya közül a legidősebb, Alexis lett a trón örököse. És mint ilyen, minden politikai eseményen részt kellett vennie, hogy bármikor átvehesse apja helyét. A lány épp úgy duzzogott, mint Eva, amikor a küldöttségek ünnepélyes keretek között bevonultak a tárgyalásokra. Ezek a megbeszélések már csak formálisak voltak. Ricardo Gonzalvo előre egyeztetett mindent a két féllel, viszont azok szükségét látták, hogy minden részletet megvitassanak a szerződés aláírása előtt.

Eva és Alexis hamar egymásra találtak. A két tinédzser lány volt az egyedüli, akiket abszolút hidegen hagyott a krízis és annak megoldása, így igyekeztek mással mulatni az időt.
Amikor csak ki tudtak szabadulni a tárgyalóteremből, együtt lófráltak a hatalmas los angelesi királyi palotában, vagy kiruccantak a városba. A tárgyalások elhúzódtak és ők ketten időközben nagyon jól összebarátkoztak. Mindent megbeszéltek egymással. Apáik kiállhatatlan viselkedését és őrült szerelmét a politika iránt, a kaliforniai és a veneziai udvar pletykáit és természetesen a fiúkat is.
Már mindketten a hasukat fogták a röhögéstől, amint visszagondoltak azokra a napokra. Mindketten igyekeztek a másik előtt igazi férfifalónak mutatni magát, csak hogy elfedhessék azt a tényt, hogy egyáltalán nem érdekli őket a másik nem.
Így teltek a napok. Egyik este azonban minden megváltozott. Alexis sétálni hívta Evát a palota közelében elnyúló homokos tengerpartra. Mindketten bikinit vettek és a forró homokban sétáltak végig a kihalt parton. Aztán leültek és nézték a naplementét. A beszélgetés akadozott. Nem találták a megfelelő témát. Aztán amikor egymásra néztek, a hercegnő hirtelen felindulásból szájon csókolta Evát.

Most ismét röhögni kezdtek, amint felidézték azt a meglepett arcot, amit Eva vágott akkor és azt az ijedt kifejezést, ami Alexisére ült ki, amikor ráeszmélt mit is tett. Bocsánatot kért, hirtelen felpattant és elrohant. Eva megpróbálta visszatartani, de a lány csak rohant, vissza a palota felé. Órákba telt, mire Eva megtalálta a visszavezető utat. Addigra már teljesen besötétedett. A los angelesi palota kész útvesztőnek tűnt a szemében. Úgy döntött megszólít egy őrt és megkérdezi, hogy merre kell mennie a szobájához. Azonban, maga sem tudta miért, Alexis szobájára kérdezett rá.

Az őr megismerte és ellenvetés nélkül útba igazította. Eva remegő lábakkal haladt a hercegnő lakosztálya felé. Nem tudta mit csinál. Nem tudta miért akar oda menni, de a lába vitte előre. Aztán benyitott Alexis lakosztályába. A lány éppen akkor öltözött át és teljesen meztelen volt. Amikor meghallotta az ajtó nyílását, gyorsan felkapott egy törülközőt, hogy eltakarja vele a testét. Amint meglátta az ijedt Evát, magából kikelve ráförmedt. Nem is tudta miért volt olyan dühös, de szabályosan neki esett és ki akarta tuszkolni a szobából. A törülközőt azonban idő közben elejtette. Megdermedt ijedtségében, hogy ott áll meztelenül Eva előtt. A lány azonban csak elmosolyodott. Néhány percig mozdulatlanul álltak és nézték egymást, aztán Eva közelebb lépett és megcsókolta Alexist. A lány nem ellenkezett és rövid idő múlva ő is visszacsókolta Evát. A de Vega lány még egy pillanatra hátra lépett és elfordította a kulcsot a zárban, majd ismét visszatért a meztelenül ácsorgó Alexishez és a karjaiba zárta.

A két lány teljesen felizgult, ahogy felidézték azt a forró éjszakát. Eva bedugta a kezét lovaglónadrágjába és elkezdte simogatni a punciját, amely már kellőképpen nedves volt. Alexis idegesen összeharapta a száját. Ő is szívesen követte volna barátnője példáját, de hatalmas szoknyája megakadályozta, hogy lüktető lábközéhez férjen.
Amikor Eva észrevette a lány szorult helyzetét felnevetett és megcsókolta őt. Szabad kezét bedugta a lány szoknyája alá, és mint a kísértés kígyója, lassan tekergőzött fel Alexis lábai között, míg végül elérte már teljesen átnedvesedett bugyiját. Ujjaival gyengéden izgatta a lüktető lukat, miközben nyelveik vad csatát vívtak.
Már épp arra készült, hogy lehúzza a terebélyes szoknyát a barátnőjéről, majd alaposan kinyalja, amikor lépések zaja ütötte meg a fülüket. Gyorsan bebújtak a közeli bokor alá és füleltek.

Két őr sétált el mellettük az úton. Az egyik őrjárat volt. Bár Veneziában az uralkodó személye évről évre változott, nem akarták megkockáztatni, hogy bármelyik királyuk, vagy királynőjük merénylet áldozata legyen. Sok hatalom nézte rossz szemmel a kis itáliai ország tengeri monopóliumát. Különösen az olyan történelmi flotta-nagyhatalmak, mint Anglia, vagy Japán. Sose lehetett tudni mikor akarnak anarchiát kirobbantani az uralkodó megölésével.
Az őrök szerencsére nem vették észre a bokor alatt rejtőző két lányt és lassan tovahaladtak. Eva az órájára pillantott. Pont dél volt. Az ebédet fél óra múlva szolgálják fel. Bármennyire is szeretett volna buja játszadozást folytatni Alexisszel, ott a bokor alatt, tudta, hogy ha elmulasztják az ebédet, akkor keresni fogják őket. És még gyanúba is keveredhetnek.
Lehelt még egy csókot Alexis szájára és elsietett. A másik lány várt még tíz percet majd egy másik úton elindult a palota egy másik kapuja felé.
A kaliforniai követség testőrei zaklatottan fogadták.

- Hol járt, fenség?! - csattant fel az egyik tiszt. Ha Alexis nem lett volna annyira ideges és megilletődött, alaposan leteremti a katonát a tiszteletlenségéért, de most csak hallgatott.
- Sétáltam a parkban - bökte ki végül. Aztán összeszedte minden erejét, és pökhendien hozzátette - Talán baj?
A férfi megijedt egy pillanatra.
- Nem, fenség - húzta ki magát. - Az ebédet negyed óra múlva szolgálják fel.
- Rendben - válaszolta a hercegnő flegmán. - Megigazítom a sminkem és megyek.
Azzal faképnél hagyta az őröket és bement a lakosztályába.
Első dolga volt, hogy átvegye teljesen átnedvesedett bugyiját. Nem akarta, hogy ez bármiféle problémát okozzon. Aztán beállt a tükör elé és elkezdte korrigálni a sminkjén keletkezett apróbb károkat, amelyeket az Evával való hancúrozás okozott.
A mechanikusan végzett mozdulatok közben a gondolatai ismét elkalandoztak. Csak Evára tudott gondolni. Eva de Vega. Eva de Vega. â013 mondogatta magában. Aztán végül kicsúszott képzeletbeli száján, Eva Sanders.

Egy pillanatra megdermedt, de aztán folytatta tovább a szépítkezést. A szíve hevesebben kezdett verni. Már az óta a saját neméhez vonzódik, amióta az eszét tudja. A szülei megpróbálták már összehozni számtalan gazdag és előkelő fiúval, aki lehetőleg jó parti lesz Kalifornia következő uralkodójának. De valahogy mindig a kiszemelt fiú húgának, nővérének, unokatestvérének, unokahúgának, nagynénjének az ágyában kötött ki. De ezek mind csak kalandok voltak. Sosem volt tartósabb kapcsolata. Néhány hétig, esetleg egy-két hónapig jártak egy-egy lánnyal, de aztán Alexis nem bírta ki, hogy ne bújjon ágyba mással. Azonban ez nem volt ugyanaz. Mióta megismerte Evát, másra rá se tudott nézni. Három hetet töltöttek együtt akkor Los Angelesben. Aztán a veneziai küldöttség hazautazott. Majdnem két év múlva látták egymást újra, amikor Alexis huszonegyedik életévét betöltve, nagykorúként, először járt hazája képviselőjeként Velencében, Ricardo Gonzalvo unokatestvérének, I. Francesco Gonzalvonak a kivégzésén és utána öccsének I. Donaldo Gonzalvonak a megkoronázásán. Az eltelt közel két év alatt egyszerűen nem érezte magát ugyan annak az embernek. Teljesen üres volt. Nem tudott ránézni senkire. Az előtt minden héten mással feküdt ágyba. Ha más nem volt valamelyik szolgálólánnyal. De azóta, hogy Evát megismerte azon az ominózus tárgyaláson, azóta nem tudott senkivel lefeküdni. De amikor ismét meglátta Eva de Vegát, az arca ismét felderült. Aznap éjszaka addig szeretkeztek, amíg már mozdulni sem bírtak. Következő évben, amikor Donaldo Gonzalvot végezték ki és unokatestvérét, III. Gavrilo Gonzalvo nővérét, I. Esmeralda Gonzalvot koronázták meg, ismét együtt töltötték az éjszakát. Majd újabb egy év múlva, Esmeralda kivégzése és III. Gavrilo Gonzalvo megkoronázása idején ismét. Időközben egyikük sem tudott mással ágyba bújni.

Alexis bármit is csinált, bármerre járt, mindig azt a bizonyos egy hetet várta, az évnek azt az egy hetét, amikor Veneziában királyváltás van, és ő oda utazhat, hogy néhány unalmas ceremónia között ismét ágyba bújhasson örök szerelmével, Eva de Vegával.
A szülei már megnyugodtak, hogy a lányuk kinőtte fiatal kori leszbikus kicsapongásait. Alexis azonban már rájött, hogy egészen más történt. Eddig csak kalandozott. Élte az életét. Most azonban megtalálta az igaz szerelmet.
Felegyenesedett a tükör előtt és összecsomagolta a sminkkészletét. Ott helyben elhatározta, hogy Beatriz Sonza és Adriana Gonzalvo esküvője után a következő, amin részt vesz a sajátja lesz. A saját esküvője, ahol, bárki bármit is mondjon, bárki bárhogy is ellenkezzen, a jövendőbelije nem lesz más, mint Eva de Vega.

Fernando lassú léptekkel követte a hátrakulcsolt kezekkel, halkan fütyörészve haladó Dendaliot. A folyosók egyre sötétebbek lettek. Mintha egy barlangban haladt volna befelé. Az oroszlán barlangjában. Pedig csak egyszerűen arról volt szó, hogy a Keleti Hadsereg katonai vezérkarának az ülésterme a hatalmas épület középpontjában helyezkedett el, ahol az ablakokat beárnyékolta az épület többi szárnya.

A fiatal férfi keze akaratlanul is a frissen szerzett kardjának a markolatára csúszott, miközben gyanakodva szemlélte a folyosón sorba állított mellszobrokat és festményeket. Híres tisztek, ismert ezredesek és tábornokok képmásai és méghíresebb csaták ábrázolásai. Ott voltak azok a nagy alakok, akik háromszáz éve bábáskodtak Venezia megszületésekor, azok, akik megvívták a nagy csatákat a németek ellen a kis állam elfogadásáért. Ott voltak Venezia legnagyobb tengernagyai, akik messzi földeken irányították az idegen legénységgel felszerelt hajókat, amelyeket Venezia készítetett távoli gyárakban és adott bérbe más nagyhatalmaknak, mint például a Francia Császárság, a IV. Német Birodalom, a Magyar Királyság, az Orosz Cárság, a Kaliforniai Királyság, a Brazil, a Japán és a Kínai Császárság. Helyet kaptak olyan flottaparancsnokok is, akik bár olyan kis államok hajóit irányították, mint az éppen újraszülető Bizánci Birodalom, a Ciprusi Királyság, az Izraeli zsidó királyság, a Kaliforniai és a Québeci Királyság vazallusai, a Floridai Hercegség, a Georgiai Grófság, a New Jersey Hercegség és még sokan mások. De helyet kaptak régi idők nagy hadvezérei is. Sir Athur Wellesly, a híres Wellington herceg tekintett le a falról Hunyadi János, a magyarok nagy hadvezére és a II. világháborúban a szövetségesek nagy vezetője, Dwight Eisenhover társaságában. És ez a rengeteg arc mintha mind őt nézte volna.
Fernando szíve szerint előrántotta volna a kardját és lekaszabolja a festményeket és összezúzza a szobrokat, de tudta, hogy ennek semmi értelme nem lenne és csak magának ártana vele. Dendalio szemmel láthatólag nem izgatta magát. Halkan fütyörészve lépdelt előre.
Aztán néhány forduló után végre élő emberek jelentek meg a folyosókon. Néhány közkatona állt nekik díszsorfalat a tanácsterem bejáratához vezető úton.
Az egyik betorkolló folyosón egy másik, díszes, fehér egyenruhába öltözött férfi lépett eléjük. Nem lehetett túl sokkal idősebb Fernandonál, de fekete hajában már megjelent néhány ősz hajszál. Vastag pofaszakállán kívül egész arca és az álla is simára volt borotválva. Kék szeme csillogott a lámpák fényében.
- Üdvözlöm Eugenio! - rázta meg a férfi Dendalio kezét. - Ön pedig bizonyára Fernando Sonza tábornok.
Azzal kezét a megilletődött tiszt felé nyújtotta.
- Nagyon örvendek. Valentino Donati ezredes vagyok. A gyalogság főparancsnoka.
- Örvendek, Donati ezredes - szorította meg a férfi kezét Fernando.
A férfi rámosolygott, majd ismét Dendaliohoz fordult.
- Már várják magukat, barátom - mondta és előre sietett.
Dendalio egy kicsit lemaradt Fernando mögött és halkan a fülébe súgott.
- Ugyan már, fiam! Ne legyen ennyire merev! Maga az egyik legnagyobb rangú tiszt a Keleti Hadseregnél. Sőt, ami azt illeti az egész hadállományban az egyik legmagasabb rangú. Nyugodtan szólítsa az embereket a keresztnevükön. Az alacsonyabb rangúakat még bátran le is tegezheti. Az egyetlen ember, aki iránt komolyan tiszteletet kéne tanúsítania, az egyetlen igazi felettese egyedül az uralkodó, aki történetesen a húga.
Dendalio elmosolyodott.
- Úgyhogy csak nyugodtan, fiam!
Azzal megpaskolta Fernando vállát és ismét előre ment és fütyörészni kezdett.

A tanácsterem egy nagy kör alakú helyiség volt. A falak mentén hatalmas márvány dór oszlopok álltak, amelyeket a fáklyaszerű lámpák világítottak meg. A falon csak elvétve volt néhány festmény, amelyek megfeketedett vászna a hadsereg legnagyobb tábornokait ábrázolták és azokat az uralkodókat, akik ezen hadsereg vezetésével tüntették ki magukat.
Fernando egy pillanatra megtorpant. A legnagyobb és egyben a legújabb képről, amely pont vele szemben függött a falon, egy ismerős arc nézett le rá. Nem tudta mikor festhették le Beatrizt tábornoki egyenruhában, de elég szokatlanul és ebből adódóan meglehetősen röhejesen is nézett ki a fiatal lány a kissé bő kék kabátban.
A fiatal tábornok visszafojtotta a mosolygását és körbenézett. Dendalio tőle pár méterre egy fekete egyenruhába öltözött férfival beszélgetett.
- Jöjjön ide, Fernando! - intett neki Dendalio hevesen.
Fernando oda lépett az ősz tiszt mellé.
- Ő itt Otto Weber tábornok, a tüzérség főparancsnoka - mutatta be a fekete ruhás tisztet.
- Nagyon örvendek - nyújtott kezet Fernando a német nevű tábornoknak.
Alaposan megnézte magának a férfit. Weber egy díszes széken ült, így magasságát igazán nem tudta megállapítani. Fekete egyenruhája alól kilátszott pufók testalkata. Kopasz feje kerek volt és kissé disznószerű. Orrán apró szemüveg ült. Feje búbján egy forradás futott végig.

A tüzér tábornok fujtatott egyet és kelletlenül kezet fogott Fernandoval. Szeméből csak úgy sütött a rosszindulat. Ő volt tipikusan az a tiszt, akit el tudott képzelni, hogy de Vega mumusként a nyakára küld.
- Üdvözlöm - motyogta az orra alá.
- Ugyan már, Otto! - hahotázott Dendalio. - Ne légy ennyire mogorva! Fernando bizonyára kiváló tiszt lesz.
- Kiváló, kiváló - motyogta Weber majd egy kicsit hangosabbra váltott - Amikor én bekerültem a hadseregbe a legalantasabb munkákat kellett végeznem. Nekem kellett kipucolni a harcosok fegyvereit, lepucolni a páncélzatukat és felmosni a hangárban. Hosszú és fáradtságos munkával küzdöttem fel magam idáig és had mondjam el, hogy ez tett engem igazán jó tiszté.

Fernando érezte az élt a német tiszt szavaiban. Nem fogadta őt szívesen, mert nem járta végig a szamárlétrát. Egyből tábornok lett. Egyből a lábai előtt hevert az egész hadsereg és neki a kisujját se kellett megmozdítania érte.
- Kemény életed volt, bizony! - csapott a férfi vállára Dendalio.
Elképzelhető, hogy ő nem értette Weber célzását? - gondolkozott Fernando. Vagy csak egyszerűen oldani akarja a feszültséget.
Ekkor egy erős hang megköszörülte a torkát és az asztalhoz szólította a vezérkar tisztjeit. Fernando sietősen leült Weber és Dendalio mellé. Másik oldalán Donaldi ezredes fogalt helyet. Az előbb a tanácskozás kezdetére felszólító hang tulajdonosa egy görnyedt hátú, ritkás ősz hajú férfi volt. Egyenruhája már kissé viseletes, de még mindig meglehetősen jó állapotú.
- Ő Giuseppe Carli tábornok - súgta oda neki Donaldi. - A vezérkar elöljárója.
Carli valószínűleg a korával és a tapasztalatával érdemelte ki ezt a megtiszteltetést. A férfi szigorú arcot vágva süllyedt le a székébe. Az asztalnál négyükön kívül még egy negyven év körüli férfi és egy fiatal, fekete hajú nő foglalt helyet. Mint Fernando a készséges Donalditól és Dendaliotól megtudta, ők Xavier Sierra, a felderítők spanyol származású ezredese és Jacqulie Delacroix ezredes, a segédcsapatok francia származású főparancsnoka.

Carli tábornok erős, kimért hangon megkezdte a vezérkari ülés menetrendjének az ismertetését. A rövid felsorolás után bemutatta társainak Fernandot. A fiatal férfi kissé elemelkedett a székről és meghajtotta a fejét. Az idős elöljáró kihangsúlyozta Sonza tábornok harctéri tapasztalatait és igen jó érzékét a vezetésre. Fernando valószínűnek tartotta, hogy ezeket az instrukciókat de Vega juttatta el Carlihoz, hogy a lehető legmagasabbra állítsa a mércét, hogy Fernando jobban el legyen foglalva és esetlegesen mégnagyobbat bukjon.
A többi vezérkari tiszt apró biccentéssel nyugtázta Carli jellemzését, majd folytatták az ülést. Fernando csak most tudta meg, hogy őt egy Bartolomeu Cavaliers nevű tábornok helyett nevezték ki, aki szívrohamban hunyt el néhány hónapja. Így az ő nyomdokaiba lépve Fernando lett az első csapásmérő egységek főparancsnoka, Dendalio mellett, aki a fősereg első hullámét vezette.

Jellemző de Vegára, hogy egy ilyen életveszélyes posztot bíz rá. Nem csodálta, hogy az elődje szívrohamban halt meg. Ezt a helyzetet hosszú ideig nem lehet elviselni. Remélte, hogy a spanyol főúr nem tervezi rávenni Beatrizt egy kisebb konfliktusba való beavatkozásra, ahol rögtön az első sorba állíthatja őt.
Carli rövidre fogta az ülést. Javarészt azzal foglalkoztak, hogy a Cavaliers-Sonza váltás miatti felfordulást rendezzék a hadsereg rendszerében és ismertessék Fernandoval a teendőit. Szó esett még némi financiális problémáról és Weber felvetette egységei számára egy keményebb gyakorlat tervét, amihez Dendalio és Donaldi segítségét kérte. Aztán vonakodva bár, de Fernandot is megkérte, hogy csapatainak egy válogatott csoportjával csatlakozzon hozzájuk.
A vezérkari elöljáró letisztázta a gyakorlat körülményeit és ígéretet tett az időpont és helyszín mihamarabbi kijelölésére. Ez után az ülést bezárta.
Fernando a tarkóját dörzsölve lépett ki a helyiség ajtaján. Tekintete kissé homályos volt. Mélyen a gondolataiba mélyedt.
- Találkozunk a csatatéren - lökte oldalba Weber és vigyorgott rá gonoszan.

Fernando egy darabig értetlenül nézett utána, aztán úgy döntött, annyiban hagyja a dolgot.
- Fernando, barátom - lépett oda mellé most Carli tábornok - Üdvözlöm a seregnél. A csapatai a déli szárny alsó szintjein várakoznak önre eligazításért.
- Eligazításért? - értetlenkedett Fernando.
- Igen, igen - bólogatott az idős férfi - Semmi különös. Csak egy kis erőnléti gyakorlatozást kell levezetni, utána pedig magára bízom. Sok sikert, fiam.
Egy gyenge mozdulttal hátba veregette Fernandot, majd elbicegett.

A fiatal tiszt körül tekintett. A folyosón már senki nem volt. A sorfalat álló katonák valószínűleg már az ülés kezdetén, az ajtók bezárása után elmentek és mostanra már a többi főtisztet se látta sehol. Úgy döntött lemegy a csapataihoz, és majd elválik, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége. Az biztos hogy de Vega nem kéjutazásra küldte. Legjobb esetben is reggeltől estig le lesz foglalva, és nem lesz ideje a nagypolitikával foglalkozni. Vagy talán kezd már egy kicsit paranoiás lenni? Lehet, hogy a spanyol főúr egyszerűen csak a rend kedvéért sorozta őt be a hadsereghez. Még az is elképzelhető, hogy külön a legjobb helyre osztotta be. Oda, ahol ő is szolgált és feltételezhetően jól is érezte magát, ha annyira szívesen emlékszik rájuk, hogy még az egyenruháját is hordja. De biztos, ami biztos, neki bűzlött a dolog. Zsebre dugott kézzel lassan baktatott le a lépcsőkön és követte a falakra kifüggesztett irányjelzőket a déli szárny felé. Jöjjön, aminek jönnie kell - gondolta és befordult egy sarkon.