Szabó Krisztián

Én nem mondom, hogy az irodalom óra egy kibírhatatlan szenvedés, megsemmisülés mellyel elkezdem a hétfői napjaimat, de mikor a tanárnő tízszer szólít fel egy nap (mivel két irodalom óránk van hétfőn) pedig tudja, hogy az anyagból az ég adta világon egy kukkot se tanultam akkor néha megfordul a fejemben, hogy nem kedvel engem sem a hétfő, sem a tanítónő. Mondok is egy példát egy ilyen napomra.

Hétfőn fél nyolckor mikor még javában aludtam a tegnapi foci edzés terhei miatt, és anyám – ez az áldott jó teremtés – halkan ujjával megböki a vállamat, hogy tudjam ő az, és azért van itt, hogy megpróbáljon meggyőzni, hogy még is csak menjek el az iskolába: „Már csak tizenöt perced van kicsikém elkészülni és beérni az iskolába…”. Hát gondolhatják azt, ami akkor lejátszódott bennem. Hirtelenjében ahogy felültem az ágyamban (megjegyezném hogy teljességgel véletlenül, nagy sietségemben) édes anyámnak –ennek az áldott teremtésnek – lefejeltem gyönyörű szép homlokát. Sajnáltam szegényt, de magamat még jobban tudván, hogy ezért még nagyot kapok haza tértemkor. Így hát ájult anyám meseszép homlokának dudorára egy csókot nyomtam majd a szobámban hagyva öltözködéshez, kezdtem. Elvégeztem fürdőszobai teendőimet majd a reggelizést átugorva rohanni, kezdtem az iskolába.

A sietség az emberek nagy veszte, s egyszer ebbe is pusztulunk majd bele. Ugyanis a nagy rohanásban elfelejtettem, hogy a biciklim az udvaron várt, s én ezért gyalog rohantam a hatutcányival arrébb lévő épület felé. Mire ez a gondolat eljutott az agyamig már félúton jártam, ezért hát szóba se jöhetett, hogy visszaforduljak.
Végül tízpercnyi szaladgálás után - tüdő nélkül ugyan -, de beértem a tudáscsarnokába. Itt azonnal beírtak későnek. Még három perc mire előkotorom az ellenőrzőmet, hogy figyelmeztetést írjanak bele. Ellenőrző viszont nincs. Na nem baj akkor egy füzet is megteszi. Még egy perc mire egy füzetet keresek elő. Az sincs. Na akkor megfelel nekünk egy tankönyv is csak legyünk már túl rajta. Végül elő kapom az irodalom tankönyvemet, amit az ügyeletes kezébe nyomok. Az pedig egy kis pecsételővel a könyv végére nyomja a dátumot, az aláírását és azt is, hogy: „késett”. Ezzel meg is volnánk. Futás tovább.

Második emelet negyven lépcsőfok. Nagy nehezen, de ez is megvolt. Végül már csak el kellett jutnom a huszonnégyes teremig. A folyosó végén helyezkedett el. Hát akkor futás. A frissen felmosott kövön elesek és a tiszta új pulóveremmel, szárítom meg azt. Nem baj legalább a huszonnégyes teremig sikerült elcsúszni és felszárítani a követ. Benyitok.
Nevetés, mutogatás. Krisztián megint elkésett.
Kiss Elemérné Ilonka az irodalom tanár vicsorog rám, mint egy veszet véreb, én pedig azt egy kedves mosollyal viszonzom.
- Gondoltam hogy nálad egy nap sem kivétel a késés iránt Krisztikém. – mondta a tanítónő hangsúlyozva a gúnynevet, hogy a teremben lévők is jól hallják. Ismét nevetés és mutogatás. Én pedig szó nélkül leülök a helyemre miközben Kiss Elemérné beír hiányzónak.
- Szóval mielőtt újdonsült vendégünk félbeszakított volna ott tartottunk, hogy Boccaccio apja Párizsban ismerkedett meg egy vagyontalan francia özveggyel, s tőle született a későbbi író állítólag törvénytelen gyermekként. – ezeket elhadarva hozzám fordult majd még hozzá fűzte – Majdnem, mint Krisztián: törvényen kívüli. – mondta és ismét hahota szakadt ki az osztályból. A tanárnő viszont csak olyankor tartott velük a jó kedvben, ha már látta az arcomon a szégyenkezést. Erről azonban le kellett mondania, mert történetesen mesteri pókerarcot tudok vágni. Egy darabig még kémlelte a tekintetemet, majd felhagyott ezzel és folytatta:
- Boccaccio Nápolyban tanult, s közben egy gazdag kereskedőnek lett ifjú szeretője, de Fiametta hamarosan elhagyta. Van ez így. Apja halála után… - és csak mondta-mondta a magáét…
A felhők meg csak jöttek, jöttek és jöttek…

Valaki felébreszt, és azt mondja:
- Hé Krisztián! Kellj fel, vége az órának – mondta egy női hang.
Hogy a homályt kiűzzem a szemeimből sűrűn pislogni, kezdtem, majd a hangforrása felé néztem és megláttam Beát. Kedves lány volt, de amolyan buzgó mócsing a tanulásban. Nagy barna szeme és hosszú göndör haja volt, amit kibontva hordott. Ezeket csak most vettem észre, ahogy közel hajolt hozzám.
Szemeit forgatva ezt mondta:
- A tanár észre vette, hogy elaludtál és beírt neked egy szaktanári figyelmeztetőt. Csak ennyit akartam mondani. – azzal kisétált a teremből.
- Ez micsoda egy alak.

Második óra Biológia.
Semmi különösebb dolog nem történik: a tanár az új anyagot magyarázza: „… az idegen magporzás: fajtárs virágporával porzódik meg…” - közben ásítok egyet, ezért kihívnak felelni. Egyes.

Harmadik óra testnevelés.
Fejen talál egy kosárlabda. Öt perc szédülés, aztán megy tovább a nap.

Végül eljön a negyedik óra.
Megint irodalom. Pestis, gyötrelem, kínszenvedés, majd halál.
Persze én még az öltözőben a csap alatt tartva fejemet próbálom enyhíteni a kosárlabda, okozta fájdalmakat, mikor meghallom a csengőt, ami ráébreszt arra, hogy megkezdődött az óra. Ezért hát a félelemtől egy gyors mély levegőt véve, vizet szívok fel az orromba, és prüszkölve hirtelen fel akarok egyenesedni, mikor is beverem a fejem a csapba. Aztán csak üvöltök a fájdalomtól, mint egy megvadult bölény.

Nyílik a harminchetes terem ajtaja. Krisztián vizes pólóval és fejjel belép, fején két nagy dudor (amelyiket a csap okozta még egy kicsit piros).
Ezt követően hosszas csönd, majd egyszer csak a hátsó padsorban Adalbert Endre az osztály egyik barma szakadva a röhögéstől leesik székéről. Az osztály természetesen követi őt.
Én meg becsukom magam mögött az ajtót és elindulok a helyemre. Ekkor Kiss Elemérné megállít:
- Megállj… hol a táskád? – kérdezi tőlem egy már jól ismert grimasszal, ami a megvetés és sajnálkozás szavak közé rekedt.
Én pedig ezt hallván leveszem róla tekintetemet, rá irányítom azt, egy a terem falán lévő kis foltra, majd egy slágert kezdek el dúdolni magamban.
A tanárnő még néz rám egy kis ideig, várja a reakcióimat, majd higgadtan kezeli a dolgot:
- MIT ÁCSOROGSZ MÉG ITT?... TAKARODJ A TÁSKÁDÉRT, VAGY MENTEN BEÍROK MÉG EGY SZAKTANÁRIT!

Úton vagyok a táskámért, egyértelmű hogy az öltözőben hagytam. Aztán gondoltam egyet. Miért kéne levágnom az utat a középsőudvaron keresztül? Hogy mihamarább visszaérjek az órára? Na azt már nem!
Szóval elindultam az ellenkező irányba hogy tegyek egy nagy kört. Persze kocogva, hogy azt higgyék, sietek vissza az órára.
Már majdnem elérem az első sarkot, amikor befordul elém egy takarítónő felmosóval a kezében. Épphogy csak ki tudtam kerülni. Az alkalmazott pedig nagyot üvöltött rám hogy: „mit keresek itt? Órán kellene lennem” stb.
De én meg se hallván a jó tanácsokat léptettem tovább. És ekkor jobb lábam kiment alólam hála a vizes kőnek, a hátam pedig nagy dübbenéssel érintette a földet. Sejthettem volna ezt a felmosós takarító néniből…

Még hátravan harminc perc az órából. De legalább nyomós okom van, arra hogy miért is hiányzom.
Nem hinném, hogy valami komoly bajom lenne csak, mert nem tudok felállni. Ezt már az elején eldöntöttem magamban, még az előtt hogy elkezdett volna fázni a hátam a vizes kövön.

A mellettem lévő ajtón belül még nem voltam szóval nem tudom hogy az egy terem vagy csak valami raktárféleség. Az ajtóra nincs semmi se kiírva. És egy hangot se hallok bentről. Akkor bizonyosan szertár lehet.

Hihetetlen hogy pont ilyenkor nincs senki a folyosón!
Azt hiszem, elkönyvelhetek magamnak még egy szaktanárit ugyanattól a tanártól, ugyanazon a napon. Milyen büszkék is lesznek otthon a szülők. Egy nap alatt két intő. Ez eddig a rekordom!

Nem unatkozom. A plafonon épp elég négyszög van, ahhoz hogy kicsengőig megszámoljam őket. 75… 76… 77…
És érdekes, pont, amikor a 99 következett megszólalt a csengő. Ez még hagyján, de amikor kimondtam a százat, a mellettem lévő terem ajtaja kinyílik, és mint valami megvadult gnú csorda, úgy rontanak ki rajta a gyerekek.
Hát mondanom se kell, ha higgadtan kezeltem volna a dolgot, akkor kb. csak az első kettő esett, volna át rajtam. De mivel én elkezdtem kapálózni és ennek következtében oda vissza, lökdöstem őket, az osztály fele a földön kötött ki.
A sebek nagysága változó volt. Attól függött ki minek ment neki vagy mire esett rá. Aki például az egyik osztálytársára esett, az legfeljebb beverte a fogait az „áldozat” koponyájába. De az első öt gyerek már más tészta. Ők inkább megbuktak bennem és a szemközt lévő ablakot vagy falat kapták el.
Egy kivétel volt. Szegény srác nem bennem, hanem a társaiba bukott el, amikor megpróbálta őket átlépni. A radiátor meg pont előtte volt…

- Tessék csak megnézni igazgatóúr! Maga szerint igazat mond? Ha az öltözőbe indult még is mit keresett egy emelettel feljebb? – hát igen, ez az irodalom tanárnőm.
- Csak körülnéztem a többi folyosón, hátha ott hagytam valamelyik terem előtt a cuccomat! – ez pedig én vagyok. Menthetetlenül gyártom az újabb hazugságokat, mert az igaz történet ellenem, szólna.
- De, Krisztián! – ez pedig az igazgatóúr. Szilárd Zoltán, egy negyvenes éveiben járó, mély hangú, tekintélyes ember! – Ha az utolsó órád a testnevelés volt akkor még is mit kereshetett volna valamelyik folyosón? – kérdezte unottan.
Én erre elhallgattam. Minek is feleseljek annak az embernek, aki már annyi jót tett az iskolánkért. Ott van rögtön mondjuk az az új iskolai szabály, ami kimondja, hogy: „ha használatba vetted a toalettet, akkor utána húzd is le a csomagodat, mint ahogy azt egy normális ember tenné”, vagy „ne cigarettáz, mert akkor elfoglalod az erre kijelölt helyet a tanároktól az udvaron”. De ott van még az is, hogy „a kávé ártalmas a szervezetetekre, meg amúgy is az iskola már nem győzi folyton újra tölteni az automatát”. Egy szó, mint száz, az igazgató kitett magáért az utóbbi négy évben!
Szóval elhallgattam. Szilárd igazgatóúr pedig Kiss Elemérné tanácsára beírt nekem egy igazgatói figyelmeztetést.
És akkor… akkor láttam az elégedett mosolyt annak a nőszemélynek az arcán. Színtisztán kiolvastam a mosolyból, hogy mit is akart mondani: „Most majd meg tanulod a leckét Krisztikém!”
És sajnos én erre, szinte ösztönösen egy másik grimaszt vágtam, ami könnyedén csak ennyit jelenthetett számára: „Tizenöt év múlva majd megnézheti magát, amikor én leszek ennek a gimnáziumnak az igazgatója!”. És ekkor kaptam egy pofont…

Ötödik óra fizika.
Témazáró dolgozat. Milyen remek hogy nem emlékeztetett senki, akkor legalább írtam volna egy puskát! S most kénytelen vagyok ülni, nézni az üres dolgozatomat meg a többiek körmölését. Még ha itt lenne a tankönyvem, se tudnék csalni, mert a tanár erősen figyel. Így hát megpróbálok összehozni minimum egy kettest a fantáziám segítségével.
Első kérdés: „Egy gyerek és a papája kézen fogva sétálnak. A papa súlya háromszorosa a gyerek súlyának. Mit tudunk a tömegükről és a lendületükről?
Válaszom: „a gyerek tömege harmad annyi, mint a nagyapjáé, az öregnek viszont háromszor annyi a tömege, mint az unokájáé. Hogy mit tudok a lendületükről? Hát kérem ez nyilván való! Ha netalán elesik a gyerek, tuti biztos, hogy a nagyapja megtartja. De ha az aggastyán esik el, akkor lendületből viszi magával a gyereket is a földre!”
- Na ebbe még akkor se tudna belekötni a tanár, ha rossz lenne...

S végül elérkezett a hatodik óra is!
A kémiából nem vagyok túlzottan erős, (miből nem) de azért bátorkodott megfordulni a fejemben egy olyan vegyület, amelyet ha magadra teszel, akkor az irodalomtanárok elől szabályszerűen eltűnsz. Nem látnak, nem hallanak de, még azt is elfelejtik, hogy léteztél valaha.
A terv egyszerű és világos. Csak a megfelelő anyagokra van szükségem, meg valakire, aki elkészíti a szert.
Épp csak azért nem látok neki a feladatnak máris, mert a sarokban állok. Rágóztam az órán, és amikor ki akarta dobatni velem a tanár a rágógumit, én a megerőltető gyaloglás helyet öt méterről próbáltam meg beleköpni a kukába. De célt tévesztett és Erikát találta arcon.
Nem baj az órából körülbelül már csak harmincöt perc lehet. Addig meg jól el vagyok a vakolat rugdosásával. És aztán jöhet a nap legjobb része a fociedzés!

Amiért lerúgtam a falról a vakolatot egy másik szögletbe, állítanak. Mivel a terem végében a haverok várnának, az ajtó melletti zugba raktak a táblától egy méterre.
De az órából már csak tizenkilenc perc és negyvenhét másodperc maradt. Igen, közeleg az idő!
Ekkor hirtelen nyílik az ajtó közvetlen mellettem, és jól fejen vág…

„… vagy talán hívjuk a mentőket? … Nem… már nem kell… magához tért!”
- Krisztián hogy érzed magad? – még kettőt látok de jól hallom, hogy ez a hang az osztályfőnököm Nagy Dénes.
- Kicsoda?
- Hát te fiam!
- Én? … Ja, persze én! … Hát… az attól függ… tart még az óra? – nevetgélni kezdenek a tanárok körülöttem, a nevelőiben vagyok.
- Mondd csak, emlékszel mindenre? Kivagy, hol laksz, anyukádra, apukádra satöbbi?
- Persze, azt hiszem igen, vagyis talán, pedig igazából, igen. – erre a feleletemre néma csönd lett a teremben.
Hátam mögül egy női hang:
- Lehet hogy megsérült a beszédközpontja?
- Nem, jól vagyok, csak kicsit sajog a fejem. – hadarom gyorsan, nehogy a végén kórházba kerüljek és lekéssem az edzést.
Ekkor hallom meg a folyóson az épp haza igyekvő diákokat. Akkor véget ért a kémia órám is!
- Elnézést! Mehetek tanár úr? Mert már tökéletesen jól érzem magam és vége az utolsó órámnak!
- Remek! Örülök, hogy jól érzed magad Krisztián – mondta osztályfőnököm ravasz mosollyal a szája szélén. - De még van egy hetedik órád.
- Tessék?
- Ezért vágtalak arcon az ajtóval! Illetve, ezért mentem be a kémia órátokra hogy megmondjam, pénteken elmarad az utolsó órátok, ugyanis nem lesz itt Kiss Elemérné. De csak most van ideje előre bepótolni a még el nem maradt irodalom órát. Nem küldtelek volna be, de azt állítod jól vagy. Így aztán miért maradnál le. Indulhatsz is. Le ne késsd! – beszélgetés vége. A nevelőiből „páros lábbal rúgtak ki”. Semmi „sajnálom” vagy „bocsánat”.

Előre nem tervezett Hetedik óra.
Tulajdonképpen nem is olyan rossz. Sőt! Bizton állíthatom hogy az volt életem egyetlen kellemes irodalom órája. Vagyis az elején még azt hittem. A tananyagra nem emlékszem (igazából, irodalomból én már hetedik osztály óta nem emlékszem semmire), csak annyi rémlik még tisztán, hogy az első padban ültem firkáltam a padot és néha észre vétlenül bele-bele túrtam az orromba. De a tanerő egyszer se szólt rám. Azt hittem, ezentúl ez így lesz, tudomást se vesz rólam meg én se róla, és így rendbe lennénk. De óriásit tévedtem. Ugyanis a végén akart rám csapást mérni. Ha jól emlékszem óra végén én voltam az első, aki a folyosó irányába indult, de Kiss Elemérné megállított. Félre húzott a többiektől és azt mondta:
- Nos Krisztián, látom ma se ragadt meg benned túl sok az anyagból – mondta somolyogva, akkor már nagyon gyanúsan.
- Sajnálom tanárnő, de tudja gyors az anyagcserém – vágtam rá szemtelenül, mire ő meg se moccant.
Mindenki kiment már a teremből és én is fészkelődtem rendesen.
- Vicces… Tudod, ez meglátszik a jegyeiden. De tisztában, vagy azzal hogy a szüleid is tudnak erről? – hatásszünet. - Ma felkeresett az anyukád. Megjegyzem kissé nehézkesen mozgott, valószínűleg a tanulmányi eredményeid tudatától.
- Nem, csak véletlen… meg… csúszott a padlón és eleset – mondtam idegesen.
- Nem ez a lényeg. A szüleid felkértek engem korrepetálós tanárodnak kedden és csütörtökönként délután háromtól. Szóval minden nap láthatjuk most már egymást…