Történetek

A rohanó Világban nem értékeljük a kicsit. Mégis van, aki megáll az "értéktelent" megismerni...

Ekkor nekirepítettem a sziklának, de vigyáztam arra, hogy ne essen nagyon nagy baja, mert kellet Nina és Colin visszahozásához. Ránézésből úgy ítéltem, hogy tetszett neki a képesség így hát belement! Megegyeztünk, hogy előbb feltámassza Colin- t majd adom az erőt és Ninát is feléleszti...

Hirtelen szétröppentek gondolataim, nem volt testem, mi tartana egyben? Elvesztem majdnem, és utolsó érzésként, hisz ez lapult legmélyebben, az Élet utáni vágyam magammal vihettem. Szép lassan a sok fontosságot magamba sűrítettem, az elvakult hátráltatókat (a sok egyéb, nem szükséges gondolatot) gyorsan elvetettem...

Legnagyobb magányának csak egy ember szabhatott volna gátat, de az ő számára már csak egy homályos folt volt egy régi lepedőn. A szél időközben elfújta, meggyötörte azt, s már saját gazdája sem veszi elő többé. Így megy ez. Van, akinek könnyen megy a mosás, és van, aki csak halogatja, halogatja a szennyest, cipelve azt az idők végezetéig. Nos, ő is egy ilyen ember volt...

Színek sokasága tárult elém. Összemosódtak, így új csodás alakokat hozva létre és én szédülni kezdtem, így elkaptam a tekintetem. Úgy éreztem, hogy itt a vég...

- Neked ilyesmire nem lesz időd! Jobb lesz, ha elfelejted. - Majd beindította motort és elindultunk. Körülbelül 1 óra múlva kezdtünk lassulni, akkor eszméltem fel, hogy egy régi kastélyhoz jöttünk. Gyönyörű volt, bár ha nem Armellel lennék, ordítva menekülnék el. A bejárat előtt, egy férfi várt, meglepően ismerős volt.
Kiszálltam a kocsiból és elindultam, majd beugrott egy név...

- Lányok keljetek! Menjetek reggelizni. Utána megyünk a stúdióba, a fiúk megírták a dalszöveg végét, a kottáját kell összehozzátok. Ebédet beviszik nektek. Ma kész kéne lennie a kottának. Kijavítom. És holnap már nekiláthattok.- mosolygott Laura. (Laura énekszakos tanár lett volna, csak aztán mégis menedzser lett.)- Vacsi majd megint abban az étteremben lesz...

A fájdalomtól visszazuhant, s most már a feje is zsongott. Nem tudja, hogy hol sebesült meg, nem is gondolkodott rajta. Erőt vett magán, összeszorított fogai között éles sziszegés szűrődött ki, de sikerült. Még egyszer végignézett a szobán, s hirtelen rohanták meg a tárgyak nevei: röntgen, EKG, infúziós állvány, műtőasztal. Amíg ezeket végiggondolta valamiféle páni félelem fogta el...

Óvatosan ráhelyezte a kis védencét, szinte alig akarta elengedni, kabátját levette róla, s elfagyott ujjaival vállára terítette azt. A csomagjából fájdalmas nyávogás hallatszott. Úgy érezte, a keserves hang végigrezegteti az álmos házak ablakait, beszorul minden résbe, s onnan kiszabadulva egyre erősebb lesz. Dobhártyáján elnémulva már csak a saját szívdobogását hallotta. Mintha valaki üstdobon játszana egy szomorú indulót...

Azzal belemart a lány nyakába, kiszívta a vérét, és elengedte. A lány elterült a földön, és vonaglani kezdett. Haldokolt, de csak öt percig. Mikor egy utolsót rándult a teste, Alexander felemelte a fejét, így mindenki láthatta, hogy a szája két szélén hogyan csordul ki az a kevés vér, amit épp nem tudott lenyelni...