Történetek

- Egy hölgy kérését nem illik visszautasítani- hangzott a lovagias válasz.- Elmesélem a családi életemet. Nos 1485-ben születtem, 22 évesen megnősültem, egy gazdag gróf kisasszonyt vettem el, aki két gyereket szült nekem. Mindkettő három hónapos korában halt meg, s a feleségem is ebbe halt bele. Az apám fél év múlva meghalt, és én egyedül maradtam az anyámmal, aki soha nem szeretett...

A lány arca, rámszegeződő tekintete gyönyörű volt, szinte maga a tiszta, lángoló szépség. A gyönyör szívemig hatolt, s csak annyit tudtam, szeretem őt, őt szeretem a világon a legjobban, akár az álombéliben, akár a valóságosban. Ő is megérezhette ezt, mert mosolyogva hozzám hajolt, s lágyan megcsókolta az ajkam...

- Most olyan szép lettél, hogy rögtön beléd fogok szeretni- mosolygott rá Pat, majd érezte, hogy ez megint olyan anyásan hangzik és bocsánatot kért érte. Aztán hirtelen azt érezte, hogy émelyeg a gyomra, szédül a hideg rázza. Tálalt a férfinak és ő rohant a fürdőszobába és kiadta magából az ebédet.
- Bocs, de most azt hiszem, nem tudok enni. - aztán még párszor ki kellett rohannia a hányinger miatt és közben mindig bocsánatot kért a férfitól, aki most sem reagált semmire...
...

Hatalmas, porlepte pusztaságot látott, egy-két kínlódó olajfával és borókabokorral. Néhány méterre tőle egy fiatalon elpusztult teve csontváza fehérlett. Egy nagy szikla tövében, egy régen kiszáradt vízmosásban viszont árnyékokat látott, melyek mintha mozogtak volna. D. nekiveselkedett a szélnek, és elvonszolta magát a szikláig. Lekuporodott mögötte, és szemügyre vette a vízmosást...

- Nekik még így a legjobb. Majd rájönnek, hogy nem változtathatnak heterová ha egyszer nem vagy az. Én pedig vállalom a kockázatot érted Laurence… - Lépett közelebb a feketehajú fiúhoz, akinek kétségbeesett kék tekintete hirtelen lángolt fel...

Sybill próbálta megvigasztalni barátnőjét, bár tudta a jelen pillanatban nem sokat tehet az érdekében. Eljött hát a búcsúzás ideje... Mindketten érezték, hogy nagyon nehéz lesz az elvállás. Sybill még egy utolsó varázslatot készült végrehajtani. Köpenye rejtett zsebéből egy erszényt vett elő, melyből ezüstös színű port szórt Jessicára...

Elfordult az ablaktól, és végigsétált a folyosón. Léptei puhán koppantak a csaphornyos, öreg parkettán. A falakon festmények sorakoztak: az egyik egy lemenő tengeri nap fényénél süllyedő gályát ábrázolt, egy másik egy medvét, amelynek első pillantásra csak vörösen ragyogó szeme volt kivehető egy barlang szájában...

Gyengéden megcsókolta Valeriát, s vetkőztetni kezdték egymást. Borzongató hideg volt, de ők nem törődtek vele, csak egymással. A herceg végig csókolta Valeria testét, érezte bőrének simaságát, ereinek lüktetését, vérének folyását. Most nagyon gyengéd, nagyon lassú és nagyon finom volt a behatolás, és a lökések ereje is finom volt...

De a madár nem volt a puska előtt. Megállt, félre húzta a fegyvert, mert kitakarta az előbbi rálövés helyszínét, közben a hitetlenkedés kezdett zakatolni benne, melyet egy szemvillanás alatt felváltott a bizonyosság, amikor egy sebes szaladással menekülő madár helyett meglátta a fácánt a földön – mozdulatlanul. Ne! Ez nem lehet igaz. Ez egyszerűen nem lehet igaz! – mérgelődött. Közelebb ment – közben újratöltötte a kilőtt csövet gyöngygolyóval – és meglátta, hogy a nyakát találhatta el...

Lehetőséget kaptam; egy ösztöndíjat. Külföldön kaptam állást egy kutatócsoportban. Ez volt az egyik nagy álmom és a küszöbön volt a lehetőség, hogy valóra váljon, de mégis elbizonytalanodtam akkor. Végre azt csinálhattam volna, amire vágytam és utazhattam volna, de egyedül. Mindennek ára van… az álmok teljesülésének is, hisz az otthon biztonságából kiszakadtam, el kellett válnom a szüleimtől és barátaimtól. A jól megszokott és annyira szeretett várost, országot el kellett hagynom...