Beavatás

Kettesben vagyunk, a barátom és én. Félhomály vesz körül bennünket, mikor is sor kerül ARRA. Nem kellett túl sokáig könyörögnöm, szinte azonnal beadta a derekát, mikor megemlítettem, hogy szeretném…
Tekintélyes méretéhez illően nehéz. Ez az első benyomásom, mikor a barátom a kezembe adja AZT. Aztán megérzem még, hogy kemény és valahogy sehogyan sem akar kézre állni, pedig szemlátomást jó nagy fogás van rajta… De ha nem folytatom, ezután állandóan hallgathatom, hogy: „gyáva”, meg olyanokat, hogy „finnyás”, és „vonakodó szűzlány”.

Hát nem, akkor inkább megfogom. És tartom, nézegetem, barátkozom vele. Egyik kéz, másik, kísérletezem. Mindig is a bal kezem volt az ügyesebb, most is "ő" nyer.
Majdcsak kisül a dologból valami. Ha minden kötél szakad, legfeljebb megkérem, mutassa meg, hogy működik. Ciki lesz, de ez van. Ő pasi, volt már dolga vele, nekem, szende csajszinak honnan a búbánatból kellene értenem hozzá?? Látja tanácstalanságomat, megszán, mutogatni kezdi, hogy mozduljon a kezem, ha ezt akarom, vagy azt…

Lassan kezdem érteni, de hogy működtetni képes leszek-e, az még kérdéses. Eleve úgy tűnik, rossz helyen nyúltam hozzá, mert már nagyon csúszik a kezemben. Folyton ki akar ugrani a markomból… Szorosabban ráfogok, változtatok a pozíción, mire barátom felszisszen:
- Érzéssel, ezt nem lehet csak úgy rángatni!
Lazítok. Enyhítek a fogáson. Távolabb az arctól, majd pillanatok múlva olyan közel, hogy szinte a számmal is érinthetném... Ő már nem fogja, engedi, hogy egyedül érjek el sikereket – az esetleges kudarc is az enyém lesz. Még pár igazítás a fogáson, egy enyhe húzó mozdulat… És elsül.
Eldördült életem első, puskából leadott lövése…