Az út - harmadik fejezet: A zsákmány

A vadász közben kényelmes tempóban haladt, mit sem tudva a háta mögött játszódó eseményekről – bár ha tudott volna sem tulajdonít jelentőséget nekik. Nem volt kedve sietni, még a lezajlott események hatására sem. Megfagyni nem fognak. Én pedig megizzadni nem fogok. Így is rendben lesz minden. – zárta le magában a kérdést egy vállrándítással. Bekanyarodott az erdőbe – évek óta itt szolgált már, nem félt, hogy eltéved. Most nem nézte, hogy van-e vad valamerre, a legrövidebb úton igyekezett haladni a célja – a vadászház – felé.

Azonban mintegy véletlen – vagy Isten akarta kárpótolni őt? – mozgást látott egy, az erdőt szegélyező szedres alatt. Egy szempillantás alatt elfeledkezett mindenről, és mintegy ösztönösen váltott irányt a mozgás felé, amikor megtorpant, és eszébe jutott a két bajba került nő. Nagyon úgy néz ki, mintha valami vacsora turkálna ott. – vigyorodott el magában. De sietnem kellene vissza. Még azt hiszik, ott hagytam őket. Viszont valami kaja kellene akkor is. – tűnődött álldogálva. Ehh… Meglesz ez hamar! – győzött benne a vadászvér.

Óvatosan a fák között lopózva elkezdte megközelíteni a vaddisznókat. Érezte, a „szél” iránya jó a cserkeléshez, és ez reményt adott – azzal a szuperérzékeny detektorral szemben, amit mindenki csak a disznó orrának hív. A lopózás közben észrevett egy kisebb szederfoltot. Irányt váltott, hogy a szedres közé és a konda közé kerüljön. A fák és a szedres takarásában araszolgatva hamarosan elég közel ért, hogy alaposabban szemügyre vegye őket – azért nem akart vaktában kilőni olyasmit, amit tiltott a vadászetika meg a jó érzés. Óvatosan elkezdte húzni a keresőtávcsövének a szíját, hogy a mellére csússzon. Nem szerette a hagyományos módon a nyakába akasztani, mert zavarta a mozgásban – különösen, ha hajolni kellett – ezért keresztező irányban átvetve hordta. Így a távcső lényegében a hóna alatt-mögött, majdnem a hátán volt. Stabilabb és kényelmesebb megoldás volt, és a távcsövet is jobban védte, mintha a nyakában ide-oda csapódott volna.

Használni pedig egyszerű volt – addig húzta a szíjjal előre, amíg a mellére került keresztbe vetve, és akkor lényegében ugyanúgy tudta használni, mintha a nyakában lógott volna. Így tett most is – amikor a távcső megfelelő pozícióba került, óvatosan felemelte és megmerevedett. Igyekezett mozdulatlanságával fává válni – amelyből egy távcső és egy kíváncsi tekintet áll ki ágak helyett. Arra volt kíváncsi, hogy van-e fejlődésben visszamaradt vagy késői malac, vagy csak jó kondíciójú süldők és kocák, amelyek esélyesek a tél túlélésére. Először nem látott malacot, már kezdett attól tartani, hogy hiába tért ki, mert egészséges, jól fejlett példányt nem akart lelőni – elvinni sem tudta volna – amikor visítva szaladni kezdett a kondában egy kisebb példány. No, ott a vacsora, ha Isten és Szent Hubertus is úgy akarja! Csak meg ne forduljon a szél! – nyalta meg a szája szélét gondolatban. Leakasztotta a fegyverét, amely még mindig keresztben volt a hátán a nemrégiben történt események miatt. Óvatosan tovább lopódzott, hogy lőtávon belül kerüljön a kiszemelt zsákmány.

Egyszer csak újabb visítás hallatszott a kis konda felől. A malac kitört a többiek közül – talán valami családi perpatvar zajlott éppen, minden bizonnyal szemtelen volt, és megleckéztette valamelyik idősebb – pont a vadász felé tört, aki erre megdermedt, nehogy elriassza zsákmányát - de nem elég gyorsan. A malac észrevette a mozgást, és megmerevedett ő is, figyelni kezdett. Két lény figyelte egymást mereven, mozdulatlanul. Az egyik enni akart, az ő tápláléka a hó alatt és a szedresben volt, és mit sem tudott a másikról vagy a világról – csak érezte a jelenlétét azzal a különös ösztönnel, amelyet mi emberek már rég elfelejtettünk, de a vadon élő állatok még őrzik – ez mindennapi túlélésük kulcsa. A másik ugyan nem rendelkezett ezzel az ösztönnel, de ő is enni akart, és tápláléka épp szemben állt vele, figyelt, még élt és küzdött a túlélésért.

Nem volt ez titánok csatája, melybe belerendül föld és ég, mégis különös pillanat volt. Küzdelem volt. Az egyik oldalon már csak a szív legmélyén rejlett az ösztön, amely generációk miriádjain keresztül az első vadászó emberhez szólhatott tanácsért, éppúgy ahogy az első bölcshöz, vagy az első filozófushoz. Ám ennek az ösztönnek halk a hangja, nagyon halk! Hiába ad jó tanácsokat, hiába kiáltja hangosan a szívben, mit kell tenni – hangja legtöbbször beleveszik az ezer éhes vágy sikolyának viharába. Néha, amikor nagy csend támad belül – vagy ha valakinek tiszta a szíve – akkor meg lehet hallani, csak nagyon kell befelé figyelni. Ott volt még ez a halk ösztön mellett a technika netovábbja, a fegyver is. A fegyver, amivel a második legborzalmasabb sebet osztják – kegyetlenebb és fájóbb sebet csak a szó tud ütni. A fegyver, ami öl. Engedelmeskedve gazdája parancsának, tudásának, és annak a láthatatlan akaratnak, amely az egész világot áthatja, és sokan sokféleképpen nevezik: van, aki véletlennek hívja, van, aki sorsnak, és van aki Istennek. Ennek a valaminek a lényegét megragadni nehéz. Nehéz, mert a megértést kutató tekintet többnyire nem lát tovább annál, hogy ez öl, és visszahőköl attól a nevén nevezhetetlen valamitől, amit magában hordoz: az elmúlástól, amit leggyakrabban ezzel osztanak az emberi kezek. Elvesz valamit – egy-egy életet. De ad is. Hatalmat? Nem. Lehetőséget. És talán táplálékot is.

A másik oldalon egészen különös dolgok hosszú sora állt készen arra, hogy szolgálja és megvédje gazdáját. Ott volt az Orr. És micsoda orr! A mi orrunk csupán arcunkból kiálló haszontalan húsdarab, amely már rég funkcióját vesztette – esztétikai értéke is csak akkor van, ha fitos, és egy csinos arc keretezi. Ellenben az a hosszú orr, amely élni akart hordozójával együtt, az egészen más volt. Egy külön világot látott, egy olyan világot, ami ott volt mindenhol, de mégsem volt sehol. És ez az orr remélt. Mit? Az érő kukorica sokat ígérő illatát, a tejesedő zab szélbenjáró aromáját, az érett gyümölcs messziről hívó szavát. Aztán ott volt a Fül. A mi fülünk egy közönyös süket kút, amelybe a minket körülvevő világ kitartóan, ám reménytelenül dobálja a szavakat, amellyel csak minket ajándékozott meg Isten. A mi fülünk a végtelen sötétség üresen ásító fekete semmijébe nyíló kapu, amelyet bár rohamoz a világ ezer és ezer ingerrel – hiábavaló az erőfeszítése. Haszontalan húsdarab ez is, akárcsak orrunk – értéke és értelme csak akkor van, ha a gyönyörű zenét, vagy a szeretet szavait képesek vagyunk meghallani. Esztétikai értéke persze ennek is lehet – ha puha fürtök között megbújó kecses kagylócska, melyet a szerelmes suttogás éltet.

Ám az a fül, a szembenálló fül, az egészen más volt. A kecsességgel köszönő viszonyban sem volt – ahogy érzékenységével sem lehetett versenyre kelni. Ennek a fülnek is megvolt a maga „sehol” világa, de ez a világ nem volt olyan kellemes, mint az orré. Ez a világ tele volt idegesítő zajokkal, idegnyüvő neszekkel, és izomfeszítő hangokkal – és ezt oly ritkán törte meg az érett gyümölcs hullását befejező halk puffanás, vagy a terített asztalt kínáló mezőgazdasági táblák halk susogása! Bizony, ennek a minden rezdülésre érzékeny fülnek korántsem volt olyan jó dolga, mint az orrnak, de kötelességei voltak, amelyeket teljesítenie kellett – és teljesített is, de még hogy! Nem volt egyetlen sem a szelek között járó gyanús zajok és neszek közül, amely elrejtőzhetett volna ez a fül elől. És ott volt még a Szem. Ez a szem látott. Nem volt mögötte ugyan elme, hogy megértse, vagy nevén nevezze azt, amit látott, de látott! És mennyivel többet, mint az a két golyóbis, amelynek sugarát az ember veti hol ide, hol oda! Nem látott színeket, de ez nem is zavarta – úgysem tudta volna megnevezni őket, szüksége sem volt rájuk – a sebesen közelgő halálnak sincs színe. És mindezek mögött láthatatlanul és tudat nélkül, ott állt az Ösztön. Az ösztön, melyet nem zavart a süket füleket ostromló kakofóniából születő vak vágyak sikolya! Ezt az ösztönt a test nem béklyózta, hanem szolgálta! Ez az ösztön nagyon is tisztán hallotta, amit a vad ősök a vér szaván keresztül mondtak neki – szavaikat nem csorbította semmi.

Különös pillanat volt. Mi fogja ezt a pillanatot eldönteni? Látszólag esélyeik oly nagymértékben különböztek, hogy ezt képtelenség volt megjósolni! Látszólag az egyiknek nem volt esélye a másik ellen – de vajon melyiknek? Az egyiknek nem volt fegyvere. A másiknak csak fegyvere volt. Az egyik érzett, hallott, látott. A másikban a viharhoz méltó csend honolt, süket volt és vak. Ott volt a két élet. De ott volt az anyag is – és az egyik számára ez táplálékot jelentett. Vajon mit hoz a következő pillanat? Menekülést? Halált? A malac elfordult, talán hogy ellenőrizze, közeleg-e a kondából utána valaki, vagy csak a mozgás, a zajok és a táplálkozó társai felé fordult ösztönösen? Ez okozta a vesztét, no meg a vadászszerencse. A vadász, amikor meglátta, hogy tervezett zsákmánya keresztbe fordulva lövést „kínál”, felkapta a vállához a fegyvert, rövid ideig célzott, majd lőtt.

A becsapódó „Sabot Slug” lövedék utat nyitott magának a testbe, mit sem törődve annak ellenállásával, és oly borzalmas roncsolást végzett a belső nemes szervek között, hogy ami utána maradt, arra pillantva az élet már semmit sem ismerhetett el magáénak. Szétrobbant a szív – a lövedék nyomában keletkező hidrodinamikai nyomáshullám szétszaggatta a tüdő verőereit, bevérzéseket okozott az egész tüdőben, és sérüléseket okozott a központi idegrendszerben is – amely pillanatok múltán amúgy is leállt volna a túlterhelés okozta sokktól. A tehetetlenségi erő hatására az eltörő bordacsontokról leváló apró csontszilánkok repeszként ütötték át májat, lépet, és a gyomrot is, véres masszát hagyva maguk után rövid – ám annál kegyetlenebb – útjuk végén. A

gyöngygolyó egy megtermett vadkant is leterített volna, hát még egy fejlődésben visszamaradt, csenevész malacot! A lövés letaglózta a jószágot, és ahogy átütötte, elliptikus vörös csíkot húzott a hóra mögötte. A lövés dörejére a konda többi tagja riadtan bevágtatott az erdőbe, felverve maguk mögött vad menekülésükkel a porhót, a lövés helyéhez közeli bokorból pedig egy szárnyas valami emelkedett ki hangosan méltatlankodva a fülsértő durranás miatt. A vadász egy pillanatra megdermedt a meglepetéstől, majd miután látta, hogy egy fácánkakas méltatlankodik a zajongás miatt, átfogott a másik cső elsütő billentyűjére, amelyben sörét volt, célzott, majd lőtt. A kakas két dolgot tett: még hangosabban méltatlankodott, immár nem csak a zaj, hanem az előtte elfütyülő sörétek miatt is, és próbálta megduplázni a sebességét. Végül egy sűrűbb szederbokor mellett ért lepottyanva földet, ahova gyorsan be is menekült.

Ehh… ha nem húzok annyit elé, hogy csak a fejét találjam el, meglett volna! De a rosseb szereti, ha tele van söréttel! – mérgelődött a felsült próbálkozó. Kinyitotta a fegyvert, hagyta, hogy az ejektor kipattintsa a válla mellett az üres hüvelyeket a hóra, majd két töltényt csúsztatott a csőbe, aztán a landolási pont felé vette az irányt. Na megállj, te tollas dög! Mutatok én még neked olyat is, amit nem láttál eddig! Aztán majd összemelegedünk, meglásd! Csak te a fazékban, én meg a kályha előtt. – bíztatta magában a szerencsésen megmenekült madarat. Közelebb robogott a bokorhoz, berúgott párszor egy kis havat, hátha kijön, vagy felrepül a fácán. Tekintetével a cserjés határait pásztázva a szeme sarkából sikerült elcsípnie, hogy épp a rövidke bozótos másik végén igyekszik eliszkolni a fazék tervezett albérlője. Földön nem lőhetem meg, milyen dolog lenne. Oda durrantok a közelébe, arra felrepül, és akkor majd lekapom. – döntötte el egy pillanat alatt a haditervet. Követve a sebtében felállított stratégiát, „célra” emelte a fegyvert, és lőtt, majd rögtön utána kapta felfele a csövet, hogy a felrepülő madarat egy szépen irányzott sörétrajjal marasztalja.

De a madár nem volt a puska előtt. Megállt, félre húzta a fegyvert, mert kitakarta az előbbi rálövés helyszínét, közben a hitetlenkedés kezdett zakatolni benne, melyet egy szemvillanás alatt felváltott a bizonyosság, amikor egy sebes szaladással menekülő madár helyett meglátta a fácánt a földön – mozdulatlanul. Ne! Ez nem lehet igaz. Ez egyszerűen nem lehet igaz! – mérgelődött. Közelebb ment – közben újratöltötte a kilőtt csövet gyöngygolyóval – és meglátta, hogy a nyakát találhatta el néhány szem söréttel, közvetlenül a feje alatt, mert ott fel volt borzolódva a toll. Megállt a vad előtt, lehorgasztotta a fejét. Hát, legalább nincs benne sok sörét! – vigyorodott el, de keserű volt egy kicsit ez a mosoly, mert belevegyült az örömbe a szégyen, hogy nem vadászosan lőtte meg, a földön, és képzeletben már azt is látta, hogy fogja a fővadász lehordani őt ezért. Haladjunk, mert várnak rám! – lépett a vadhoz. Lábainál fogva felemelte, majd visszament az első lövés helyére, megkereste a kilőtt hüvelyeket és eltette. Aztán leballagott a másik zsákmányhoz, és szemügyre vette azt is. –Ez már szebb volt! – gratulált magának gondolatban. Újra keresztbe vetette a hátán a puskát, hogy mindkét keze szabad legyen a zsákmány cipeléséhez.

Összefogta a malac két hátsó lábát, felemelte, majd elindult. A maradék utat nem tudta túl gyorsan megtenni, mert a mély hó mellett most már a zsákmánya is hátráltatta. Az út fele volt vissza, de több időbe került, mint az első fele, nem is kevéssel, és meg is izzadt a cipekedés és sietés hatására. Amikor megérkezett, először beindította a terepjárót, majd gyorsan felkötötte a fácánt és a disznócskát is egy gerendára a fáskamrában, aztán bement a lakásba, dobott egy hasábot a tűzre. Beült a terepjáróba, az anyósülésre dobta távcsövét, majd rögzítette a fegyvertartóba a puskát. Maximumra kapcsolta a fűtést – máskor gyakran fűtés nélkül, letekert ablakkal közlekedett az erdőben – nem szerette, ha valami elválasztja, elzárja az erdőtől, és a hangjaitól. Most azonban nem vadászni indult, hanem segíteni, és minden eshetőségre készen a terepjárót is bemelegítette. Pörgő motorral haladt, hogy minél előbb befűtse az utasteret. Hamar odaért, a visszaút negyede sem kellett időben.

Amikor odaért, gondolt egy merészet, kicsit gyorsított, majd alászedte a kormányt és ezzel egy időben behúzta a kéziféket. Ezt úgyis szerettem volna már kipróbálni. –villant a fejébe a lehetőség. Azonban valahogy mégsem úgy sikerült a manőver, mint ahogy elképzelte, mert az autó kevésbé akart fordulni és csúszni. Lehet, hogy nem terepgumikkal kellene? Vagy több gázzal? – csúszott az árokba a gondolattal együtt. Amikor megállt az autója, konstatálta, hogy ő mindkét kerékkel belecsúszott abba az árokba, amely a nőket fogva tartotta - de őket csak egy kerékkel. Nem bírta megállni, a helyzetet felmérve kirobbant belőle az önironikus nevetés. Amikor meglátta maga előtt ijedten mocorogni a két asszonyt az autóban, még jobban elkapta a nevethetnék – most örült igazán, hogy fel van húzva az ablak. Hogy mit gondolhatnak most, azt jobb, ha nem tudom! – rázta a kacagás. Mihelyt eléggé lecsillapodott a nevetése, hogy vezetni tudjon, meghúzta a felező karját – a négy kerék meghajtása amúgy is be volt kapcsolva – majd kis gázzal „kimászott” az autóval az árokból – egy terepjárónak ez nem volt kihívás.

Kiugrott, és becsapta az ajtót maga mögött, és kinyitotta a másik autót.
- Csörlővel kihúzom az autót! Ha kint van, forduljon meg, de vigyázzon, mert mindkét oldalon árok van a hó alatt! – a vihart és az arcát védő sálat nehezen tudta „átkiabálni”, így most is dübörgőn és mélyen zendült fel a hangja, aminek fokozta furcsaságát, hogy arcát most sem láthatták mozdulni beszéd közben, sem szeméből nem olvashattak ki érzelmet, de még csak a homloka sem jósolt semmit a horizonthoz hasonlatosan – még a vihar is beszédesebbnek tűnt, és ami azt illeti, kedvesebbnek is. Bevágta az ajtót, anélkül, hogy választ várt volna, és odament a terepjáró elejéhez. Kioldotta a csörlődob rögzítését, leakasztotta a drótkötél végét, és húzni kezdte. A nagy hó miatt nehezen talált rögzítési pontot, de végül sikerül beakasztania. Visszaszaladt az autóhoz, beült, és gázt adott. Amikor a motor fordulatszáma megugrott, elkezdte húzatni a csörlőt – a pici személyautó engedelmesen közeledett nagy, terepi testvéréhez. Amikor kiért az árokból, megállította csörlőt, és levette a lábát a gázról. Kiugrott, majd bemászott – a nagy hó miatt inkább beásott – az autó alá, és kiakasztotta a drótkötél végét. Amikor kikászálódott, intett a szélvédő felé, hogy lehet fordulni, ő közben visszaszaladt a saját autójához, hogy feltekerje a drótkötelet. Félúton azonban megállt, és megfordult, hogy ellenőrizze, mit, hogy tesznek az asszonyok. Nem csináltak semmit. Elégedett szusszanással vette tudomásul. Nem elég széles itt az út, jobb, ha lejön, és ott fordul meg, aztán majd kivontatom az út végéig. – döntött rövid mérlegelés után.

Ám amikor oda akart menni, hogy közölje döntését, nem tett 3 lépést sem, amikor még a viharban is jól hallható roppanásra lett figyelmes, egy olyan roppanásra, amely hangerejéből ítélve nem jöhetett egy vékony ágtól, és amely több volt, mint egy fatörzs kettétörése, mert az évtizedek csendje is ott visszhangzott ebben a roppanásban – tudta jól, hogy egy kidőlő fa hangját hallja. Fagyos félelem dermesztette meg, tudta, aki a fa alatt van, annak vége, mert egy hatalmas, nehéz törzs ellen még az autó felépítményének vékony lemeze sem véd – ahogy a meleg ruha sem. Egy végtelennek tetsző rövidke pillanatra mozdulatlan maradt, abban a helyzetben, amikor a dermesztő félelem beletépett a bensőjébe– megfeszült testtel várta a háta mögött zajló események végére pontot tevő „ítéletet”.

A zuhanás zaja még el sem ült, amikor megpördült – bár tudta, hogy nem őrá esett, fellélegezni, gyomrát és szívét markoló jeges kezet elhessegetni csak akkor merte, amikor meglátta, hogy hova is dőlt ki a fa. Egy hatalmas ezüsthárs feküdt keresztbe az úton, nem messze az autója mögött, elzárva a távozás utolsó lehetőségét is. Nem fordult meg, hogy tegye a dolgát tovább, haladjon útján előre, hanem tekintetét a vastag törzsön, és a terjedelmes koronán járatva, szánt egy tűnődő pillanatot a gondolatnak, hogy az élet milyen gyorsan véget érhet. Bár még csak a következő pillanatot sem látjuk előre, mégis rendületlenül hisszük, van holnapunk, és holnap utánunk is – egészen addig, amíg eljön a pillanat, amikor nincs tovább. Amikor véget ér az út, amit kiszabtak, amit végig kellett járnunk, hányan kiáltanak kétségbeesetten ilyenkor, hogy még ne! Még vannak dolgok, melyeket meg kell tennem, pillanatok, melyeket meg kell élnem, és szeretet, melyet dobogó szívem érzéseivel és lelkem legmélyebb hitével életben kell tartanom! Szavak, melyeket el kell – vagy kellett volna – mondanom! De ott és akkor, amikor eljön az a pillanat – a hideg és könyörtelen – akkor hiába minden könyörgés, és már csak azt remélhetjük, az égi bíró szigor helyett kegyelemmel, harag helyett szeretettel fogad minket az ítélőszéke elé. Ilyesmin tűnődött a vadász is – és egy idézet jutott eszébe Gandhitól, melyet megosztott a viharral is.

„- Élj úgy, mintha ma lenne az utolsó napod. Tanulj úgy mintha örökké élnél.”
A szürke égbolt felé emelkedett a közönyösnek tűnő zöld szövet és a két fekete lencse, majd egy láthatatlan mosolyt meg egy halk gondolatot küldött a végtelennek tetsző acélos szürkeség felé: Az én poggyászom készen van, Atyám. Bármikor. – vetett még egy pillantást a kidőlt fára, amely már nem fog a tavasszal együtt kivirulni, majd megfordult, és odament az autóhoz, amely még mindig mozdulatlanul állt. Intett a vezető ülésben tanácstalanul pislogó lánynak, hogy tekerje le az ablakot.
- Keresztbe dőlt egy fa az úton, így nem tudom kivontatni magukat. Le kell mennünk a vadászházhoz, ott majd kitalálok valamit. Le tud vezetni vagy vontassam? – amikor nem jött azonnal válasz, úgy döntött, hogy biztonságosabb, ha vontatja a városi körülményekhez tervezett autót a terepi ismeretekkel nem rendelkező vezetőjével együtt – legalább nem kell megvárnia, amíg felülkerekednek a kinézetén okozta meghökkenésen.
- Jobb lesz, ha vontatom. Az erdőben megkerülöm, aztán kötélre fogom. – dübörgött elő a közönyös szövet mélyéről. Nem várt választ, hanem határozott léptekkel a terepjáróhoz ment, és beült. Gyorsan feltekerte a csörlőt, majd az erdő felé vette az irányt, mert nem akarta egy véletlen megcsúszás miatt meghúzni a lány autóját. Az erdőt behálózó földes úton tett egy rövid kerülőt, majd 150 méterre a várakozóktól kibukkant. Irányba állt, hátramenetbe kapcsolt, és szép óvatosan tolatni kezdett. Most azonban figyelt arra is, hogy véletlenül se csússzon az árokba, még jobban kétségbe ejtve „nézőit”, és tovább rontva vezetési képességéről a véleményüket.

Pár méterre a várakozó nők autójától megállt, és kiugrott. Kivette a hátsó ülés mögötti tároló rekeszből a vontatókötelet, és a vonóhorogra rögzítette az egyik végét. Gondolkodott egy kicsit, hogy vigyen-e ásót magával a másik autóhoz, de aztán úgy döntött, előbb inkább megnézi, hogy van-e rajta valami könnyen elérhető rögzítési lehetőség. Sikerült találnia egyet, megkönnyebbülten akasztotta be az ásás helyett. Visszaugrott az autóba, óvatosan előrearaszolt, hogy megfeszüljön a kötél. Ekkor kivárt egy pillanatot, aztán lassan elindult, maga után vonszolva a kis személyautót. Eleinte egy kicsit nehezen ment a vontatás, de aztán összhangba kerültek, és könnyebben ment.

A vadász nem mert gyorsítani, mert az ő terepgumikkal felszerelt autója pontosan ilyen utakra és körülményekre volt tervezve, és itt minden tekintetben előnyt élvezett – a fék hatásfokát tekintve is. Azt azért nem tudta megállni, hogy ne tesztelje a mögötte haladó autó vezetőjének éberségét, óvatosan fékezni kezdett, készen arra, hogyha szükséges, gyorsítson. Próbálkozását „siker” koronázta, mert mögötte egy kétségbe esett és hirtelen fékezés történt, aminek a hatására megcsúszott a személyautó. Levette a lábát a fékről, hagyta a terepjárót szabadon gurulni, majd újra gázt adott, egyenesbe húzva a másik autót, de most már alig több, mint lépésnyi sebességgel mert csak haladni, mert látta, hogy a vontatott vezető nem elég tapasztalt. Nem csoda, hogy nem megy neki ezen az úton, városi úthoz szokott, meg fáradt lehet szegény. – morfondírozott magában a vadász, sűrűn a tükörbe pillantgatva, hogy ellenőrzése alatt tartsa az eseményeket.

Amikor kiért az erdőből, a völgy legaljába, elgondolkodott egy pillanatra, hogy hova vontassa a bajbajutottakat. Haza vagy a kastélyba? Nálam nincs telefon, a kastélyba meg van, de jó lenne előbb megszárítani a lelkészkémet, nehogy beteg legyen. Itatok vele valami erőset, bezavarom egy kád jó forró vízbe, aztán amíg ázik, addig meg kitalálok valamit, hogy jussanak ki. – döntött gyorsan, mert már közel volt az elágazás, amelynek egyik ága a vadászház felé, a másik a terület központjaként funkcionáló vadászkastélyhoz vezetett. Indexelni kezdett, majd óvatosan fékezni. Amikor a visszapillantóban látta, hogy felvették a megfelelő sebességet, és készek a fordulóra, kis gázt adott, aztán lassan kanyarodni kezdett, maga után húzva a vontatott járgányt. Megint felgyorsított egy kicsit, majd a következő kanyar után kibontakozott a céljuk: a vadászház, a fiatal vadász otthona.

Kellemes látvány volt, ahogy ott állt nyugalmat és meleget sugallva a téli erdő közepén, valami egész különleges természetességgel, amely csak a vadász- és erdészlakok sajátja: látszik rajtuk, hogy idevalók, részei az erdőnek, semmi idegenség nincs bennük. Egy hagyományos vadászház volt, kicsit talán nagyobb, és egészen új – másfél évtizedes csupán, külön garázzsal, és egy szép nagy tornáccal, melyet felülről tető, oldalról szúnyogháló védett. A tökéletes idillhez csak az hiányzott a képből, hogy a kémény „vígan” füstöljön meleget és ételt ígérve – füstölt is, csak a vihar szelei széthordták, mielőtt a szem megláthatta volna.

Óvatosan bevontatta az épület elé az autót, kipattant, és leoldotta a terepjáróról a kötelet – de a személyautóról nem. A kötél végét odafektette a tornácra, hogy később könnyen megtalálja, ne kelljen a hó alatt keresgélnie, aztán kivette a fegyverét és a távcsövét a terepjáróból. Odalépdelt a kis autóhoz, kinyitotta az ajtót, színpadiasan meghajolt, majd a ház felé intett – szabad keze nem lévén – a fegyverrel, jelezve, hogy üdvözlettel és szeretettel várja otthona kényszerű vendégeit.
- Állítsa le az autót, aztán jöjjenek be! De gyorsan, nehogy most fázzon meg! – indult előre, hogy kinyissa a bejáratot. A két nő habozás nélkül követte a ház felé, amit kíváncsiságuk is sarkallt, hogy végre megtudják, kit „rejt” a vastag, téli ruházat, végre lássák az arcát, olvashassanak a szeméből – olyan az emberi kíváncsiság, mint az élet – a legnehezebb körülmények között is virul. A tornác lépcsőin leverték a havat a cipőikről – bár ez inkább a vadásznál hozott eredményt, mert a nők pici lábán nem sok hónak volt lehetősége felhalmozódni a pár méter alatt. A vadász rövid ideig kotorászott a zsebében, majd előhúzott egy kulcsot, és kinyitotta a külső ajtót, aztán a belsőt is belökte, mintegy intve, hogy fáradjanak beljebb a vendégei. Miután elhaladtak előtte, beállt ő is a „sor” végére, behúzva maga után a külső ajtót, aztán becsukta a belsőt is.

- Üdvözlöm önöket az otthonomban, érezzék magukat otthon. Egy pillanat, és én is emberibb külsőt öltök.– szólalt meg a vadász, a ház csendjében már emberibb - bár a sok „kiabálástól” mélyebb - hangon, mint beszélni szokott.
Két kíváncsi és izgatott tekintet fordult felé, hogy lássák, amint a különös idegenből ember lesz, a fekete lencsékből nyílt tekintet, a sálból férfias arc, a kalapból pedig őszinte homlok.