Történetek

Feje lehanyatlani látszott. Sötét a terem. A csend fönnakadt a levegőben. Oktondi volt. Kis buta. Nem értette... mért nem értette? Megérhette volna. Nagyobb is lehetett volna. Szebb is lehetett volna. Okosabb meg pláne lehetett volna. Nem vagyok bolond. Nem. Ezt hinnétek rólam? Mért is lennék az? Elmesélem, miért is vagyok itt...

Leparkoltam a kocsim Johnson-ék háztartási boltja előtt. Melinda Johnson osztálytársam volt a suliban, az ő apjáé az üzlet. Kicsit várnom kellett, mert csak nyolckor nyitottak, a kirakatot nézegettem és megláttam, hogy Mr. Johnson kisegítőt keres. Gyorsan el is döntöttem, hogy jelentkezem, hátha megkapom az állást, Mr. Johnson mindig kedves volt velem és Mellie-vel is barátnőfélék voltunk a suliban. Ahogy erre gondoltam egyszerre Mellie jelent meg a kirakatban, hosszú fekete hajú lány...

Eme sorok írója a valóságban is létezik. A Chevalier szó annyit tesz magyarul, hogy lovag. Tisztelt olvasó, ha veszed a fáradságot, és végig olvasod, ezt a történetet, remélem, el tudod dönteni azt, hogy mi a baj ezzel a világgal, és mért nem maradhat meg semmilyen olyan eszme, amit egy Chevalier felvállal...

Túl sokan próbálnak a társadalom elfogadott részévé válni, pedig ők mások. Valamiben különböznek az átlag emberektől. Kik is az átlag emberek igazából? Csak mondjuk, mondjuk, hogy átlag. Kinek mi az átlag? Minden nap ugyanakkor kel fel, ugyanakkor megy fogat mosni, dolgozni, ugyanabba a boltba jár vásárolni tizenöt éve, ugyanakkor szembesül azzal, hogy ő minden nap ugyanazt csinálja. Belesüllyed az átlagba. De minek is? Ki mondta, hogy neki átlagnak kell lenni?

. Pedig az Én dolgom védeni. Még sírt... még gyerek volt. Kezét fogtam segítőn. Repültünk a nap alatt. Majd gügyögőn törtek fel torkából a hangok. S lassan beszéde értelmessé vált. Ó, hány hasonlót láttam én! Jöttek lassan az iskolák és megemberesedett a babám. Végigkísértem életét. Óvtam, intve a bajtól. Sorsa felett én dönthettem, barátokat én szereztem. Idősebb vagyok nála, megéltem pár háborút. Sajnos túléltem őt is... Betegen ott feküdt. Hallottam a ketyerét, melyet mellkasa zárt...

Már messziről kiszúrtam az utcán Keijot. Gyorsítottam hát lépteimen, de ez sem segített. Alig pár pillanat elteltével Nico is kilépett az épületből, és balszerencsémre egyenesen Keijo felé tartott. Esélyem nem volt odaérni időben.
- Te rohadék – üvöltötte Nico teljesen kikelve magából.
- Mi bajod? - kérdezte meglepetten Keijo.
- Tudod jól mi bajom, de most megfizetsz azért, amit tettél Alexszel! - mondta még mindig emelt hangnemben szőkeségem, s már emelte is kezét ütésre....

- Biztosan anya az – sóhajtottam egy nagyot megkönnyebbülve és már vettem is fel a telefont. Annyira biztos voltam benne, hogy vagy anya, vagy apa, hogy teljesen megdöbbentem, mikor egy idegen hangot hallottam.
- Samantha Turner-rel beszélek?
- Igen én vagyok – szóltam bele elvékonyodott hangon.
- A szülei autóbalesetet szenvedtek, jöjjön be, amilyen gyorsan csak tud – megmondta a kórház nevét és letette.
Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam és remegett a kezem...

Kicsit közelebb hajol, és a bal mellemre varrt feliratot olvassa. Ajka némán formálja az "Aletta" nevet.
- No lám - vonja fel a szemöldökét. - A szíved fölé a kedves neve? Mostanra biztosan megbántad.
- Nem bántam meg – felelem. Még jobban meglepődik.
- Szereted még?
- Örökké - figyelem reakcióját. Direkt azért mondom el neki, nehogy ráminduljon. Különben mostanra már biztos kapott volna egyet, hogy nem fejezi be az Alettáról való faggatást.
- Lelépett?

Elolvasom »