Felébredés II.

Jeges szél fúj kinn, alattomosan bekúszik dzsekim alá, és hideg mancsaival bőrömet öleli. Ujjaim megfeszülnek a desert-en. Nyugtalanul tekintek jobbra-balra. Józanul nem léptem utcára azóta, hogy megtaláltam Alettát.
Akaratlanul is beúszik elém a kép: a barátnőm élettelen teste. A hasán feküdt, fejbe kapta a lövést, így arcát sehogy sem tudtam megnézni utoljára. Mindent elborított a vére, én pedig könnyektől ázott arcommal, tehetetlen dühömet kiáltva hajtottam fejemet a hátára.

Ahogy az utcán lépkedve emlékeim előtörnek, kedvem lenne a zsebemben lapuló fegyverrel aláírni a halálos ítéletemet.
De dühöm, és elkeseredett bosszúvágyam erősebb ennél.
Az utcát elborítja a száraz levél, a fák kopáran, üresen tükrözik az elmúlás keserű ízét. A szél minden egyes jéghideg leheletével üzeni, hogy hamarosan itt a tél.
Gyerekek vidám hangja hasítja ketté a nyomasztó, fullasztó csendet. Oldalra tekintek: tele a játszótér kisebbnél kisebb gyerekekkel. Megállok, és elnézek egy csöpp kislányt, talán épphogy járni megtanult. Könnybe lábad a szemem, csodálkozva érzékelem, ahogy az első könny végiggurul arcomon.
Eszembe jut Aletta, aki olyan lelkesen tervezte a közös életünket. Imádta a gyerekeket, és a picik is őt. A játszótér előtt mindig hosszasan ácsorgott, és átható tekintettel nézegette őket. Rengeteget kérlelt, hogy legyen közös gyermekünk, és megígértem neki, hogy ha feleségül jön hozzám, akkor megpróbálkozunk vele.

Ahogy a bebugyolált, apró babát nézve Alettára gondolok, egy anyuka rémült, ideges tekintetét érzem magamon. Figyeli a bizarr jelenetet, ahogy egy rosszarcú, majdhogynem kopasz, kigyúrt figura bámészkodik a kerítés mellett.
Megfordulok, és tovább haladok az úton. Tudom, hogy a nők követnek szemükkel, míg el nem tűnök egy sarokház mögött.
Határozott léptekkel tartok egy mellékutcába. Észrevétlenül körbetekintek, felmérem a terepet. Pár méterrel odébb egy hajléktalan fetreng, mellette egy apró termetű kutya vinnyog.
Leintek egy taxit.
- Hova? - néz rám unottan a férfi.
- A hatodik sugárútra - felelem, és kibámulok az ablakon. A fickó észreveszi szorongásom, némán figyel a visszapillantó tükrön keresztül. Talán tudja, hogy bajba keveredtem, talán azt gondolja, bűnöző vagyok, talán, hogy kergetnek. Lassan átragad rá rettegésem, és ettől még nyugtalanabb leszek. Másodpercenként hátrafordulok, nem követ-e egy luxusjárgány, benne Oliver embereivel.
Mikor kiszállok, megkönnyebbülés suhan át a tag arcán, kifizetem, és elindulok a szűk utcában. Már nem merek hátranézni, az ujjam megremeg, mikor a kaputelefon gombjára nyomom.
- Igen? - reccsen a készülék, és Miguel hangja megnyugvással tölt el.
- Engedj be.
- Ki vagy, ember?
- Hát Roux, ki lennék... - csend, majd kattan a kapuzár, gyorsan benyomom, hogy bejussak. A liftben ácsorogva arra gondolok, jó ötlet volt idejönnöm? Miguel, ez a szerencsétlen exbérgyilkos fekete haverom, aki velem együtt szállt ki a melóból, vajon nem csak összejátszik Oliverrel? Nem tudhatom. Óvatosnak kell lennem... Ujjaim megfeszülnek a fegyveren.
Miguel egy szál boxerben ácsorog a nyitott ajtóban.
- Mi van nigger, téged még nem nyúvasztottak ki? - röhög a képembe.
- Nem. Most keltél?
- Most hát, hajnalig fenn voltam. Én mondom ember, meg vagyok róla győződve, hogy a portás meg akar mérgezni - belépek, becsukja mögöttem az ajtót, de előtte még körbenéz. Jó öreg Miguel, paranoiás lett a munkától. Előbb vagy utóbb mind erre a sorsra jutunk, ki emberölésre adja fejét. Miguel a társam volt, mondhatni mi voltunk a legjobbak a szakmában.
- Szóval, mi a falon függő rossebbért döntöttél úgy, hogy felkeresel? - lehuppan egy fotelbe, és rugdalni kezdi a szőnyeget. Minden poros, és elnyűtt.
- Aletta meghalt - keményen nézek Miguel szemébe, döbbenten mered rám. Aletta meghalt... mintha csak balesetet szenvedett volna, úgy mondom ki a számomra oly fájdalmas tényt.
- Hogyan? - böki ki végre Miguel. Megvonom a vállam.
- A lakásomon találtam rá. Headshot - megrendülten bámul rám. - Mellesleg érdekelne, hogy miért nem öltek meg engem is. Tudták jól, hogy ott leszek. Két hétig vártam rájuk, hogy eljöjjenek, és végezzenek velem.
- Én is itthon maradtam, és senki se jött értem - vallja be Miguel kelletlenül. A levegőben lóg a nyugtalanító tudatlanság.
- Hol a barátnőd? - kérdezem hirtelen.
- Kessy? Szakítottam vele, hazaküldtem a szüleihez - mélységes fájdalom mar belém. Miért nem gondoltam arra, hogy biztonságba helyezzem Alettát? Ártatlanul ölték meg hidegvérrel. Kezeimbe temetem arcomat.

- Mit gondolsz, mi a tervük velünk? Nyilvánvaló, hogy nem akarnak megölni - szólal meg pár perc múlva Miguel. Felnézek.
- Sejtelmem sincs. Mondcsak... - villan át agyamon egy gyanús gondolat. - Mikor hallottál utoljára Kessyről?
- Pár hete... Várj csak... - ég felé emelt tekintettel gondolkozik. - Tegnap volt két hete, hogy felhívott. Igen.
- Tegnap? - rémülök meg, ő pedig értetlenül néz rám.
- Szerintem azonnal keressük fel.
- Mire gondolsz Roux?
- Holnap lesz két hete, hogy Alettát meggyilkolták. Hol a kocsid?
-A mélygarázsban... Roux!-már állok is fel, és nyúlok a kabátomért.-Ne gondold, hogy megölték, biztosan nem találtak rá!
- Muszáj megbizonyosodnunk róla - dühösen bámul rám, tudom, hogy nem rám mérges, hanem a gondolatra, hogy Kessyt kinyírták. Önmagát győzködi kijelentésével, de belül ő is tudja, Oliver elől nincs akadály, Kessy a világ végére menekülve se érezhetné magát biztonságban. Végül felkel a fotelból, és megsemmisülten elkullog felöltözni. Az ablakhoz lépek, és törlök egy kis kilátást a mocskos üvegről. Odakinn üvöltő szél uralkodik, tehetetlenül hömpölygő száraz levélhaddal játszadozva rója az utcákat.
Az autóban ülve rágyújtok egy cigarettára, Miguel automatikusan nyújtja a kezét.
- Nem gondolod, hogy jobb lenne inkább éjszaka menni?
- Szerinted nem arra számítanak, hogy a kevésbé feltűnőbb megoldást választjuk? - ráncolom a homlokom, ő pedig beletörődve fordul újra a kormány felé.

- Milyen zenéd van?
- Jimi Hendrix, Led Zeppelin... Bob Marley... AC/DC... őőőhh... ez Guns ’n roses - dobálja az ölembe a CD-ket.-Itt egy kis hazai - lenget meg az orrom előtt valami rap albumot. - De ezt úgyse bírja a sápadt segged.
- Fejezd be - morgom, miközben a lemezek közt turkálok.
- Nem érzitek a ritmust, fehér álniggerek - röhécsel, kezével a kormányt ütlegeli. - Ez életérzés, tesó.
- Pofán váglak, ha nem hagyod abba. Tedd be ezt.
- Mi a vakondtúrásért tenném be ezt a szart? - hajítja vissza a Deep Purple CD-t.
- Mert kellemetlen lesz törött kézzel véres orrot fújni.

Ahogy a száguldó autóból nézem az elmosódott, kopár fákat, és a jelentéktelenül magasodó toronyépületeket, azon gondolkozom, vajon tudtam-e azelőtt, hogy Oliver milyen számító, sunyi, alattomos gazember.
Próbálom megfejteni, mi juttatott odáig, hogy elszegődjek hozzá. Hát persze, hogy a pénz, és a hatalom. Az uralkodni vágyás.
Azt hiszem, tisztában voltam vele, hogy Oliver nem az a fajta ember, aki csak úgy hagyja kisétálni a két legjobb emberét a cégéből. Nagyon jól tudtam, hogy ez az elkötelezettség egy életre szól, ezáltal én határozom meg, hogy az életem meddig tart még.
Lehunyom a szemem, és magam elé képzelem a lányt, aki miattam bűnhődött.

Mosolyog, vidáman csillognak szemei, karjait hívogatóan ölelésre tárja. Ráomlok, magamhoz szorítom, szám mámoros megnyugvást keres puha ajkán. Keze végigsimítja hátamat, nyelvével óvatosan bebocsátást kér számba.
Lassan elválok ajkától, homlokomat az övéhez támasztom, és szomorúan mélyülök el örvénylő, zöld szemeiben.
- Ne haragudj - suttogom. Nedves a szemem, kínzó lassúsággal tör fel belőlem a keserű zokogás. Felemeli kezét, és selymes bőrével megsimítja arcomat. Őszinte szeretettel mosolyog, és némán azt üzeni: semmi baj. Sírva ölelem ismét magamhoz, arcomat a nyaka, és a válla közti kényelmes zugba préselem, akár egy gyermek.
Otthont adó karjaiban lassan megnyugvásra lelek. Kapaszkodok belé, de enyhülést érzek ölelésén.
-Ne menj el...-kérem, de tovább lazít. Felkapom fejem, és rémülten nézem, hogy menni készül. Csókot lehel ajkamra, és távolodni kezd. Követem, sietve szedem lábaim, mind hiába. Szaporázok, már futva lépek, hasztalan. Rohanni kezdek, még látom, hogy könnyezik, de még mindig ragyogó mosollyal figyel, határtalan szerelem árad teste minden porcikájából. Bár elmegy, tekintetével azt sugallja, velem marad.

Felriadok, mint víz alól a fuldokló. Levegő után kapkodva kezeim mellemnek nyomom.
- Szentséges ég, bazdmeg Roux, a görcs rángasson az emeletre, a frászt hozod rám, ember!-hallom Miguel rémült ordítását, ránt a kormányon ijedtében, de azonmód egyenesbe is hozza az autót. - Mi a bánatos francért csináltad ezt?
Nem felelek, még mindig zihálok. Ajkamon ég Aletta csókja, és könny csorog végig arcomon. Csak álmodtam. Nem volt valóságos. Győzködöm magam.
- Pánikrohamod van, ember? - Miguel ide-oda kapkodja fejét köztem és az út közt, nem tudja, hová szenteljen több figyelmet. - Válaszolj már, az istenért, ha kérdezlek, vagy esküszöm a beleidnél fogva lógatlak fel az első fára!
- Nincs... semmi... - köhögnöm kell, még mindig rendszertelenül veszem a levegőt. Szívem elszántan püföli a bordáimat, mintha egy másodperc alatt ezret verne.
- Szívtál, tesó? Vagy szimplán holdkóros vagy?
- Semmi... semmi... hagyjál már - megtörlöm a szemem, és kibámulok az ablakon. Miguel elhallgat, de magamon érzem tekintetét. Csak pár óra múlva szólal meg.
- Hé, azt hiszem követnek.
- Mi? – hátrafordulok. Mivel már jócskán besötétedett, nem látok semmit. - Nincs ott szar se, ne parázz már.
-I gen, mert nem ég a lámpája, de követ, hidd már el.
- Ne képzelődj.
- Roux. higgy már nekem, eddig mindig bejöttek a megérzéseim.
- Kurvára ne a megérzéseidre figyelj, hanem arra a szaros útra. Fejezd be, a paranoiád követ minket.
- Mégis mi a faszt képzelsz, kivel beszélsz, komolyan mondom ember, ha nincs ez a... - hirtelen fülsüketítő zaj hallatszik, automatikusan lehajtom a fejem, és lerántom Miguelt is. Ennek következtében nem látja, merre vezet - pár perc múlva arra eszmélek, hogy az ülés belelóg az arcomba, és a feje tetejére fordult a világ.
Fémes ízt érzek a nyelvem alatt. Vér. Lábammal kirúgom az ajtót, és kimászom a felborult autóból. Csend, és nyugalom van. Sehol senki.
- Miguel - megkerülöm a kocsit, és kirángatom.
- Mi... mi...
- Felborultunk - nekitámasztom az autó oldalának. Fogalmam sincs, mit tegyünk, egy kihalt út közepén a felborult járgánnyal. Mégis mi történt? Ránklőttek? Mi volt az a hang? Hova lett az okozója?
Megsemmisülten dőlök Miguel mellé, és megpróbálom rendszerezni gondolataimat...