A Tökéletes Nap

Emlékszem arra a napra. Egy tipikusan olyan nap volt mikor az ember kipihenten felkel, megreggelizik, aztán belegondol, hogy mennyi minden dolga volna egyébként, de ma nem.
Ez a nap nem munkáé, és nem a stresszé, hanem a békéé. Ilyenkor elgondolkodik az ember, mit kezdjen a napjával. Menjen moziba? Áhh ma nincs kedve társasághoz, egyedül bámulni egy filmet az elsötétített moziban meg végképp nem. És aztán kinéz az ablakon, és azt látja, hogy a nap ragyog, és mintha a Teremtő jókedve áradna erre a fáradt és beteg világra, hogy egy kicsit mindenki felengedjen. Ma még az újság se érdekli, se a tévé nem köti le. Én is így voltam vele, vettem egy laza pólót és egy kényelmes rövidet, és cipő helyett egy kényelmes szandált, hadd szellőzzön szegény lábam, legalább ilyenkor. Más nem is kell, a telefont otthon hagyom, ne keressen senki, ha jót akar. Kilépek a fényre, és teleszívom a tüdőm a friss reggeli levegővel, és rámosolygok a szomszéd lányra, aki sose érdekelt, és ő meglepett arccal és félénken visszamosolyog.

Egyébként nem hiszek ebben a "mosolyogj a világra, az visszamosolyog rád" hippimaszlagban, nem, a világ nem mosolyog, megvan neki a maga baja, és ha rámosolyogsz, akkor hülyének néz. Ez van. De ma nem. Ez a nap más, érzem a levegőben. Na, hát ugyan-ugyan, nem állhatok itt egész nap, de merre menjek? Ám a lábam már eldöntötte hogy ő bizony elindult, majd útközben kitalálom, merre.

No jól van, hát ha elindult, hadd menjen, nem rontom el az örömét és hagyom, vigyen amerre akar. Pár utcányira egy közeli kis parkban kötök ki, nocsak, nem is olyan lepukkant, mint szokott, szép zöld és virágos. Kicsivel arrébb pár hot-dogos bódé áll, és egy fagylaltoskocsi. Mmmm, fagyi, érzem, hogy összefut a nyál a számban, Istenem, kicsi korom óta nem ettem egy jó fagyit, csak a tömegtermelt dobozos jégkrém vackokat. Odalépek hát a fagyishoz, fiatal csinos lány, nyilván nyárimunkát vállalt, hogy legyen költőpénze. Mosolyogva kérdez, mit adhat, én meg rádöbbenek hogy rajtafelejtettem a szemem, holott legalább tízféle fagyi van, amiből választanom kéne, szabadkozok, hogy nem döntöttem még, semmi baj, ő nem siet sehova, mondja kacéran.

Mennyi íz, na melyik legyen, egye fene, legyen puncs és csoki, a lány mosolyogva átnyújtja, 400 ft lesz, nahát, én annakidején egy húszasból fagyiztam, hiába az idő nem áll meg, de nem sajnálom érte a pénzt, ma jókedvem van, adok a lánynak egy ezrest, hadd örüljön, és örül is a szentem, nem nagyon kap hatszáz forint borravalót egyszerre.

Tovább sétálok és nyalogatom a fagylaltot, nagyon finom, megérte a pénzt, és gondolkozom, mit csináljak. Ha nő lennék, nem lenne ilyen gondom, elmennék vásárolni, de hát szerencsére férfinek születtem. Közben az Állatkerthez érek, és egy hirtelen ötlettől vezérelve beállok a pénztár előtti sorba. Mindig is szerettem az állatkertet, habár nem tudom eldönteni melyik az igazi állat, amelyiket mutogatják, vagy amelyik bámulja őket, de nem baj, jól érzem magam. A majomketrecnél rágyújtok, és nevetve figyelem hogy veszekszik két majom egy banánon, csak úgy csépelik egymást, végre aztán egy harmadik felkapja a megtaposott banánt és felszalad vele egy ágra.

Egy óra is elmúlt, mikor kijöttem az állatkertből, na merre tovább, kiülök a folyópartra és hosszan bámulom a nagy hömpölygő folyamot, eltűnődök vajon hány ember teste hever a mélyén. Sokáig ülök így, mígnem egy csapat kissrác lapos kövek után kutatva leszalad mellém a partra, és kacsázni kezd, de már annak is örülnek ha hármat pattan a vízen, szegény kölykök, az apjuk nem tanította meg őket rendesen kacsázni, de én még emlékszek rá. Fogok egy kavicsot, odalépek hozzájuk, majd nagy lendülettel belevágom a folyóba, ők meg szájtátva nézik ahogy a kavics csak pattog és pattog a vízen, aztán megtanítom nekik is a helyes kéztartást és a megfelelő lendületet, és együtt örülök velük, mikor az egyik kis borzas kavicsa hosszan bukdácsol a víztükrön.

Útban hazafele megállok egy vendéglő előtt és megvacsorázok, Újházy tyúklevest és báránybordát rendelek, már lenyugvóban van a nap, mikor jóllakva és jókedvűen, egy gyönyörű, békés nap után hazaérek.

Megnézem az e-mailjeimet, jött-e valami érdemleges, egy új üzenet, megnyitom, hát persze hogy munkaügy, ráadásul határidőre. Aszondja, hogy: M. Lajos, 35 év körüli, bankár, nahát, pont mint a múltkori, fekete haj, körszakáll, piros nyitott tetős Porschéval jár, és jegyet váltott a ma esti partira a hangzatos Fekete Sárkány nevű szórakozóhelyen. Ezek mind egyformák, az Armani öltönyükkel meg a csillivilli kocsijukkal, mind azt hiszi, jobb a másiknál de mind csak egymást majmolja, mert saját stílusuk az nincsen.

A parti csak tízkor kezdődik, van még időm, úgyhogy megfürdök, felveszek valami buliravalót, oké, jól nézek ki, gondolkodok, hogy legyen, majd a legegyszerűbb és leghatásosabb megoldás mellett döntök. Kinyitom a dugiszekrényt, kiveszek egy 45-öst, elegáns és halálos, gondosan felcsatolom a ruha alá, majd kisétálok a házból. Beülök a BMW-be, a motor felpörög, és én elindulok, hogy hidegre tegyem M. Lajost, mert a világ már csak ilyen.

Nem áll meg senki kedvéért sem.