Kicsi a világ vagy nincsenek véletlenek

Elza a busz indulása előtt érkezett meg a megállóba, ez esetben azonban, szokásától eltérően nem nézegette az óráját, remélve, hogy egy perc alatt tíz telik el, hanem élvezte a napsütést. Gyönyörű idő volt, május, verőfényes és friss. Élvezte, ahogy a nap sugarai arcához érnek, szórakozottan figyelte a nap fényében táncoló leveleket, és észre sem vette, hogy eltelt az idő. A fehér busz csillogva gurult be a megállóhoz. Zsebébe nyúlt, hogy pénztárcáját elővegye, majd egy közeli kisvárosig kérte jegyét. Míg várta, hogy a buszvezető kiszámolja a visszajárót és adja a jegyet, körbetekintett, helyet keresve. Nem utaztak sokan, így zsebébe süllyesztve buszjegyét és az aprót elindult a busz hátulja felé. Elhelyezkedett kényelmesen egy ülésen, és szemlélte, ahogy egyre gyorsabban futnak az ablak mellett a zölden elterülő mezők. Az égen bohókás bárányfelhők úsztak, melyeket különféle madarak igyekeztek elérni, sikertelenül. Aztán tekintetét a tájról a busz utasaira fordította. Belehallgatott két idős hölgy közti beszélgetésbe, akik a süteménysütés bonyolult műveletének technikáit ecsetelték, majd a többi embert is megszemlélte.

Tekintete megakadt egy pár széksorral előtte, vele szemben ülő fiún, aki kifejezéstelenül nézett ki az ablakon. Elza követte tekintetét és ismét kitekintett a tájra, de hamar visszanézett a fiúra. Szemei kékeszöldek voltak és csillogva tükrözték vissza a nap fényét, így végtelenül tisztának tűnt tekintete. Bőre világos volt, amit sötét, barnásvörös haja keretezett. Elza még azt is észrevette, hogy bal fülében egy karika fülbevaló csillog. Meg is állapította, hogy nem áll jól a fiúnak, megtöri lágy arcvonásait, jobban állna neki egy fekete, pontszerű fülbevaló. Aztán ismét az arcát szemlélte, reménykedve, hogy a fiú ránéz. Ez nem történt meg. Igaz, néha felpillantott, átnézett a busz másik oldalán futó tájra, de nem pillantott Elzára, bárhogy szuggerálta a lány. A busz hátuljában többen is felálltak és az ajtóhoz sétáltak. Elza bízott benne, hogy a fiú nem száll itt le, hanem majd a következő megállónál, ahol ő is. A busz lassítani kezdett, és a fiú még mindig ült. Azonban, mikor a sofőr megállt, a fiú felpattant és az ajtóhoz lépett. „Kár” - gondolta magában a lány. Nézte, merre megy a fiú, de a busz ismét elindult, így szem elöl tévesztette.

A következő megállóban már várták barátnői, és ahogy megérkezetett, hatalmas örömmel borultak egymás nyakába, és elkezdődött a véget nem érő csevegés. Egyszer megemlítette, hogy milyen helyes fiút látott a buszon, amit barátnői mosolyogva hallgattak, aztán olynyira elmerültek beszélgetésben, hogy meg is feledkezett róla. Legközelebb akkor jutott eszébe, mikor várta a hazamenő buszt. Körbepislantott, hátha ott van a fiú, de nem látta. A buszon sem, akárcsak az ezt követő alkalmakkor sem. Miközben hazafelé zötyögött, és hosszasan gondolkozott az "Élet nagy dolgai"-ról, jött rá, hogy ez a fiú nem csak helyes volt. Egyszerűen az ő ízléséhez mérve tökéletes volt. Persze, nem szabad külsőről ítélni, és ez gyerekes megfogalmazás, de hadd legyen gyerek az ember, és hadd higgye, hogy látta a tökéleteset. Az élmény azonban lassan fakulásnak indult. Egyszer-egyszer még eszébe jutott a fiú arca, de ahogy a kamaszoknál lenni szokott, jöttek még fiúk, így a bizonyos "buszos fiú" háttérbe szorult.

Hamarosan Elza teljesen megfeledkezett arról a szép májusi napról, a szép időről, a buszról és a fiúról. Nem jutott eszébe többet, fel sem merült benne a fiú arca. Miért kellett volna? Egyszer látta, a nevét sem tudta. Nem ismerte. Egy buszon utazott vele, mint ahogy még több száz és száz ember, akiknek arca szintén elfelejtődik az idők során. A szép, napsütéses napok is esős időbe fordultak. Ez addig nem is zavarta Elzát, amíg nem volt olyankor kint, az utcán. De persze előfordult, hogy ki kellett merészkednie. Ilyenkor elővette színes esernyőjét, melyet a szélben nagy odafigyeléssel kellett együttműködésre kényszerítenie, és nekivágott útjának a csúszós macskaköveken. A fák is levetették ékes zöld koronájukat, és a talajt ezerszínű levélszőnyeg borította.

Aztán idővel az eső helyett nagy, puha, fehér pelyhek lengedeztek a végtelen magas égből, tejszínhabbá varázsolva a világot. Aztán a tejszínhab egyre latyakosabbá és barnábbá változott, míg el nem tűnt teljesen, és a világ ismét zöldellni kezdett. Hazafelé az iskolából Elza azon gondolkodott, hogy szerencse, hogy nem kell másnapra sokat tanulnia, így végre a számítógép elé kerülhet. Sok mindent elraktározott a fejében, amit régóta szeretett volna megnézni, de sosem volt rá ideje. Többek közt egy fotós honlapot is fejben tartott. Hazaérve egyből a gép elé ült és meg is találta a honlapot, ahol szebbnél szebb képek közül válogathatott az ember. Voltak állatosak, tájfotók, portrék és csendéletek is. Mindegyiket végignézte, és pár képet el is mentett. Legjobban egy kislányról és egy kiscicáról készült kép nyerte el tetszését, amit a fényképész az ismerkedés pillanataiban kapott el. Aztán tovább lapozva az oldalakat megpillantott egy kicsi képet, ami megtetszett neki, ezért kinagyította. A pici képen is ki tudta venni egy lány alakját, aki esernyőt tart a kezében. Kinagyítva azonban elakadt a lélegzete. Saját magát látta, a hatalmas színes esernyőjével kezében, ahogy haját a szél szemébe fújja. A vizes macskakő fénylett körülötte és a képen szinte kivehető volt minden egyes esőcsepp. Remek fénykép volt, enyhén megfakítva, így az esernyő színei élénken emelkedtek ki az amúgy is szürke háttérből. Leesett állal bámulta a képernyőt, és próbálta emlékébe idézni, hogy mikor és hol készülhetett a kép.

Aztán eszébe jutott valami. A kép alatt megtalálta a készítője e-mail címét. Hosszasan gondolkozott, hogy mit írjon, aztán elkezdte. Megírta, hogy hol találta a képet és udvariasan érdeklődött, hogy mikor és hol készült. Ezután csak várnia kellett. Egy napot, aztán még egyet, aztán a napok hétté híztak. Már nem is hitte, hogy válasz érkezhet, mikor az internetes postaládáját megnyitva egy olvasatlan üzenet villogott a monitoron. És láss csodát, ki küldte? Hát a fotós. Leírta részletesen, hogy mikor és hol készült a fotó, de visszakérdezett, hogy miért kíváncsi ezekre az érdeklődő. Elza ezután udvariasan válaszolt, hogy tulajdonképpen nem érdekli őt más miatt, csak azért, mert a képen látható lány az ő maga. Erre az üzenetére már a következő napon választ kapott. A fotós megdöbbenését tükrözte az üzenet. Hamarosan naponta váltottak levelet, és kiderült, hogy a fotós egy fiatal fiú, aki nem sokkal idősebb Elzánál. Látatlanul is, de a mindennapi levelezés hatására szoros viszony kezdett kialakulni köztük, később pedig telefonon is beszéltek. A fiú elmondta, hogy nagyon megfogó jelenség volt, amikor Elza végigvonult előtte azon a szürke napon a színes esernyőjével, és miután a képet készítette, sokat gondolt arra, hogy vajon látja e még ezt a lányt valaha. Egyszer aztán a fiú felvetette, hogy nem lenne- e kedve Elzának találkozni vele. Elza úgy érezte, ismeri a fiút, de volt benne egy kis kétkedés. De végül a kíváncsiság győzött és megbeszélték az időpontot.

A város fő terén lévő szökőkút volt a találkozási hely, és a fiú biztosította Elzát, hogy megismeri majd őt, de azért a biztonság kedvéért legyen nála a színes esernyője. Kissé viccesen érezte emiatt magát a lány, ahogy végigbattyogott a verőfényes napsütésben, a felhőtlen kék ég alatt, egy hatalmas, színes esernyővel a kezében, de nem igazán érdekelte, hogy mit gondolnak mások. Túlságosan kíváncsi volt ahhoz a fotósra, hogy másokkal foglalkozzon. Leült a szökőkút peremére, és a kezét a vízbe lógatta, miközben nézegette az embereket. Már megdobogott a szíve izgatottságába, mikor egy fiú elhaladt mellette, de rájött, hogy nem hozzá jött. Aztán a vízben futkosó fényekre terelődött a figyelme.
- Elza? – hallotta meg a nevét, és meglepetten kapta fel a fejét. Egy magas fiú állt vele szemben, meglehetősen jó kiállásúnak tűnt. Arcát nem látta tökéletesen, mert a fiú egy baseball sapkát húzott a fejébe, de bőre világos volt. Elza felállt, és bemutatkoztak egymásnak. Ezután pár pillanatig tartó zavart csönd támadt köztük, de a fiú gyorsan megtörte. Alapvető, udvariassági kérdéseket tett fel, de hangja kellemes volt, kifejezetten megnyugtató és könnyű volt vele beszélgetésbe elegyedni. Körülöttük kisgyerekek rohangásztak labdákkal, és dobálóztak. Aztán egy labda a szökőkútba repült, vízzel terítve be Elzát és a fiút. Meglepetésükben a hangjuk is elakadt, aztán kitört belőlük a nevetés. A fiú levette baseballsapkáját, hogy kicsavarja belőle a vizet. Elza ekkor látta meg a fiú szemét és haját. Úgy meglepődött, hogy megakadt benne a lélegzet, amit a fiú nem tudott mire vélni. Elza szeme a fiú fülcimpájára ugrott, amiben nem volt fülbevaló, de Elza elég közel állt hozzá ahhoz, hogy lássa, ki volt lőve a fiú füle.

A „buszos fiú”. Ő volt az, teljes valójában. Összeszedte magát, és csak ennyit mondott a fiúnak:
- Hiszen én tudom ki vagy! – Aztán következett a magyarázat. Elmesélte, hogy körülbelül egy évvel ezelőtt látta már, és hasonló hatással volt rá, mint amit a fiú mondott, amikor a kép készítésének körülményeit mesélte. Egymásra vigyorogtak.
- Mindig is tudtam, hogy kicsi a világ, na de ennyire - nevetett a fiú, majd felállt a szökőkút pereméről.
Elza is követte, és együtt indultak el, majd elvegyültek a téren sétáló emberek tömegében elmerülve a beszélgetésben, mely két idegen között zajlott, akik nagyon is jól ismerték egymást.