Történetek

Nem bírtuk tovább ennyi nem volt elég, hogy csupán ujjaink játékával izgassuk egymás, kihúztam ujjaimat nedves puncijából, félrehúztam fürdőruháját, farkamat keményen megmarkolta, puncijához igazított, én pedig egy mozdulattal beléhatoltam... Furcsa érzés volt, ahogy farkam egyszerre érezte forró punciját, és a hűvös tó vízét...

Még játszott velem, eltűntette az utolsó cseppeket is rólam, de én már tudtam, mi következik. Nyalni akartam, nyalni, ízlelni azt az édes kis punciját! Hanyatt feküdt a selymes fűben, lábait finoman széthúztam, közéjük hasaltam, megnyaltam, megízleltem édes kis punciját, ajkaimat szorosan rá tapasztottam, nyelvemmel elkezdtem játszani teljesen megduzzadt csiklójával...

Hermione egy mugli orvosi rendelőben ült. Egyre betegebbnek érezte magát, és az anyja azt ajánlotta, menjen el az orvosához Dr. Stevenshöz. A nevét hallotta, felnézett és mosolygott. Besétált a szobába, és leült.

- Hermione, nagyon jó önt újra látni. Vagy mégsem… mióta utoljára beteg volt – mondta Dr. Stevens. Hermione nevetett. Ez volt, amiért nagyon szerette ezt az orvost. Volt humorérzéke...

Ez az! Hogy erre miért nem gondolt korábban? Egy doboz altató lapult az éjjeliszekrényén, még azokból az időkből, mikor meghalt az édesanyja, és rémálmai voltak éjszakánként. Az altató jó lesz. Csak nehogy keveset vegyen be belőle, mert akkor csak a kicsi hal meg, ő pedig életben marad...

. Hátam a rozoga falnak vetem, és előveszem a cigit. Meggyújtok egy szálat, csak szépen lassan, mint a régi időkben. Aztán felbontom a konyaknak is alig nevezhető löttyöt. Beleszagolok. Naná, hogy nem valódi, csak víz, szesz, meg aroma színezékkel. Nem baj, ez is megteszi. A lényeg, hogy felejtsek. Muszáj elfelednem azokat a csalódott szemeket...

- Ott van. – mutattam a hatalmas almafa sötét árnyékára, mely alatt nem volt más, csak a hideg, enyhén vizes fű.
- Mi van ott? – förmedt rám Bonzo, és a szemeit meresztve nézett körbe. – Nincs itt semmi, csak a te betegesen ápolt kerted. – fintorgott, és akkor meghallottuk a zajt.
Olyan volt mintha valami hatalmas léggömb emelkedne, süllyedne egyfolytában, örökös légzés, ami beszívja, majd kilöki magából a levegőt...

Nagyon sok módja van annak, hogy megtaláljuk önmagunkat!
Ott van mindjárt a TSZO (Talált Személyek Osztálya). Ósdi ötlet, de a nagyon türelmesek megpróbálhatják. Rengeteg űrlapot kell kitölteni, megszámlálhatatlan előszoba kényelmetlen székein kell fényesre ülni legújabb kiskosztümünk szoknyáját, hogy megtudjuk: az eredmény semmi...

Kb. negyed óráig csak beszéltem, beszéltem, végül is arra jutottam, hogy nagyon szeretem őt, és mi lenne ha... Mi lenne, ha mi... Ha nem is tudná senki, de együtt lennénk... mintha járna velem... Tudta, hogy azt kell válaszolnia, hogy nem, de tudat alatt én is tudtam hogy nem. Ekkor odament az ajtóhoz. Azt hittem kinyitja az ajtó... Hát ennyi. Kész. Vége... gondoltam magamban. De nem így történt...

A lány válaszra nyitná a száját, de válaszolni nincs ideje. A férfi egy egyszerű taszítással lelökte őt. A lány csak zuhant és zuhant az éles holt sziklák felé. Felkészült a végre. Pár pillanat múlva már érezte, ahogy bársonyos bőrét a hullámok verik, ahogy a kövek összezúzták gyönge csontjait...

Jött egy férfi. Különösebb, mint a többi. Arcvonásai szelídek, szeme fénylőn olajzöld. Belül is más, csak ezt az első pillantás homályba vetette. Évek. Mellette. Rengeteg fájdalmat lopott az életébe, de ő kitartott mellette...