Életed kezdete: életünk vége

Júlia a számítógép előtt ült. A munkájára próbált koncentrálni, de gondolatai mindig elkalandoztak, nem volt képes odafigyelni. Pedig nagyon fontos cikket kellett volna befejeznie holnap reggelre, és máris éjfélre járt az idő. Tamás biztos aggódik, gondolta magában. Még csak haza sem telefonált párjának, hogy ne várja őt meg, későn érkezik.
Tamásra gondolt, és felsóhajtott. Két hónapja ismerkedtek meg, egy hónapja költöztek össze, de a mai napig nem érezte, hogy túl gyors lenne a tempó. Egy nő bizonyos életkor felett mindig kész a családalapításra, főleg, ha megtalálta azt a férfit, aki mellett biztonságban érzi magát, aki nélkül nem tudja többé elképzelni az életét. Mindezt Tamás jelentette Júliának. A szerelmet, boldogságot, biztonságot.
Ebben a pillanatban mégis félt. Már napok óta motoszkált benne egy gyanú, amely, ha bizonyosságot nyer, mindent meg fog változtatni az életükben. Sűrű volt az elmúlt két hónap, mindkettőjük számára. Pont most határozták el, hogy pihennek egy kicsit, feltöltődnek, aztán jöhetnek az újabb kalandok, szórakozás, barátok, és a többi. Amit pedig Júlia sejtett, sok mindent fel fog majd borítani ezen terveikben...

Mikor múlt éjjel hajnali háromkor bújt be párja mellé, sejtette, hogy nehézkes lesz az ébredés, na de, hogy ennyire...! Aznap reggel mindenbe belebotlott, mindent kiborított, mindent feltúrt és persze semmit nem talált, amire szüksége lett volna. Ráadásul rettentő rosszul érezte magát, nem kímélte a vécékagylót sem. Még szerencse, hogy a tegnapi munkát befejezte, így nem volt olyan fontos percre pontosan nyolcra beérnie a szerkesztőségbe. Egyébként is csak azért ment be, hogy sűrű elnézéskérések közepette bejelentse a főnöknek, hogy ma szüksége van egy szabad délelőttre, még inkább egy szabadnapra.
- Muszáj pont ma lelépned? - kérdezte rettenthetetlen József, a főnöke, akinek egyébként arany szíve volt, csak próbálta a kemény főnököt játszani, a rend kedvéért.
- Orvoshoz kell mennem - felelte az igazságnak megfelelően Júlia.
- Ami igaz, az igaz, elég nyúzottnak látszol - mondta együttérzőn József. - Na ne is lássalak, de holnap pontban nyolckor itt légy, különben úgy rúglak ki, hogy a lábad sem éri a földet!
- Köszönöm! - mosolyodott el a lány, majd kiviharzott az irodából, mielőtt a főnök meggondolja magát.

A nőgyógyásznál, a váróban rettentően kellemetlenül érezte magát. Nem elég, hogy mindenfelől pocakos asszonyok vették körül, folyamatosan rájött még a hányinger is, mivel olyan fura szag volt ott. Úgy tűnt, egy örökkévalóság telt el, mire végre ő került sorra. A doktor elég fáradtnak látszott, a vizsgálatot egy vizelet- és vérvételre korlátozta, két nap múlva kellett visszamennie az eredményekért.
- Kedves hölgyem, vett már tesztet? - kérdezte Júliától, akit eléggé meglepett a kérdés.
- Doktor úr, úgy gondoltam, inkább biztosra megyek, és ezért jöttem rögtön önhöz. De ha úgy gondolja..
- Úgy gondolom, - vágott a szavába az orvos - hogy jól tenné, ha vásárolna egyet. Arra nem kell napokat várnia, és bizonyos tesztek már 99%-os biztonsággal működnek.
- Öhm, hát akkor.. rendben, majd megállok a patikánál...
Az orvos jó utat kívánt, majd kikísérte Júliát az ajtóig.

A lány a vécén gubbasztott, kezében a 99%-os biztonsággal működő teszttel. Keze-lába úgy remegett, hogy majdnem kiesett a kezéből a teszt, amely egyértelműen azt mutatta, hogy fel kell készülnie az anyaságra. Arcán folytak a könnyek, teste rázkódott a sírástól. Hogy mondja majd el Tamásnak? Hogy fogja fogadni? Vett egy mély levegőt, egy darab vécépapírral letörölte a könnyeit, majd fogta a tesztet, és kidobta a kukába. Elhatározta, hogy erős lesz, és Tamással együtt át fogják ezt is vészelni. Hiszen lehet, hogy ez az utolsó esélye, hogy anya lehessen. Minden pillanatát ki fogja élvezni, a szerelmével együtt. Ő is biztosan örülni fog neki. A fürdőbe ment, megmosta az arcát, majd leült a kanapéra, és várt.

- Hahó, csillagom! - Tamás simogatta a vállát, közben mosolygott.
- Mennyit aludtam? - kérdezte Júlia, miközben feltápászkodott a heverőről.
- A kérdés az, hogy mikor kezdtél el aludni. Most hat óra múlt pár perccel.
- Jó ég. Több, mint öt órát aludtam.
- Szerintem rád fért, az elmúlt napokban nem sok ilyesmiben volt részed.
- Igaz. - eszébe jutott valami - Drágám, beszélnünk kell.
- Mondd csak, figyelek! - mondta Tamás, miközben a ruhásszekrény aljában kotorászott, így Júlia nem látott belőle szinte semmit.
- Figyelj, szívem, sokat segítenél, ha láthatnám az arcod. Tudod, ez meglehetősen fontos.
A férfi felfigyelt a komoly hangnemre, ezért azonnal odament Júliához, és megfogta a kezét. Leültek a kanapéra. A nő szíve a torkában dobogott. Iszonyatosan félt.
- A helyzet az, - kezdte - hogy az elmúlt napokban elég rosszul éreztem magam. Mindenféle rosszullétek jöttek rám, és ezért elmentem az orvoshoz.
- Te jó ég, - nézett rá Tamás ijedten - ugye semmi komoly?
- Elég komoly. Nehéz ezt elmondani, mert félek, hogy mi lesz a reakciód. Na de meg kell tudnod. - mély levegőt vett - Nézd, Tamás, mi gyereket várunk. Kisbabánk lesz.
A férfi arcán elképesztő döbbenet látszott. Júlia egy pillanat alatt kétségbe esett, felpattant, és idegesen szöszmötölni kezdett a közben kezébe akadt golyóstollal.
- Nézd, én megértem, hogy hirtelen jött, és nem vagyunk még rá felkészülve.. - Júlia olyan gyorsan hadarta el a szavakat, hogy még ő maga sem mindig értette, mit is mond.
- Állj le egy kicsit! - szólt rá Tamás - Ez most komoly?
- Szerinted viccelnék ilyesmivel? - nézett rá felháborodva Júlia.
- Na jó. Nem tarthatjuk meg.
Júlia elképedve meredt Tamás arcára. Egy idegen ember állt előtte, teljesen más arc, tartás, teljesen más szemek tekintettek rá, mint amiket ő megismert az elmúlt hónapokban.
- Beszéljük ezt meg! - kiáltott utána a férfi, miközben ő kirohant a lakásból.

A folyóparton üldögélt egy padon. Megint sírt, már több mint egy órája nem tudta abbahagyni, amióta kilépett a lakásból. Szerette Tamást, de ha ő nem akarja elfogadni a szerelmük gyümölcsét, akkor nincs többé közük egymáshoz. A baj csak az, hogy tudta, nem képes nélküle élni. Minden szokása, a mozdulatai, a kifejezések, amiket gyakran használt, ahogy ránézett.. Ezek a dolgok mind az élete részévé váltak röpke két hónap alatt. Nem nagyon tudta volna körülírni, amit érzett, csak azt tudta, hogy rettenetesen fáj, szorít, mintha valami nyomná a mellkasát, valami, amitől nem kap levegőt. A gyomra már egy órája görcsben volt, hideglelés gyötörte, majd elöntötte a forróság. A fizikai állapota híven tükrözte a lelki gyötrődést, amin keresztülment. Másra sem tudott gondolni, mint, hogy mindennek vége, és, hogy ha Tamásnak nem kell a gyermekük, akkor neki sem kell többé, de akkor már Tamás sem kell, mert ha a gyermeket megtagadja, akkor egyben őt is megtagadja.

Már csak azt nem tudta, mit tegyen most. Úszni nem tud, itt a folyó. Pillanatokon belül végezne vele, ebben biztos volt. De nem akart szenvedni. Félt a fulladástól. Lehetne egy autó is, vagy vonat, esetleg busz, vagy motor. Kiugrana valami elé. De akkor másokat is bajba sodorna, azt pedig nem akarta. Miért vonjanak másokat felelősségre az ő döntése miatt? Azt a kicsit is sajnálta odabent. De ő is csak szenvedne, ha megszületne. Sok év múltán azt vágná az anyja fejéhez, hogy nem az ő döntése volt megszületni...

Ez az! Hogy erre miért nem gondolt korábban? Egy doboz altató lapult az éjjeliszekrényén, még azokból az időkből, mikor meghalt az édesanyja, és rémálmai voltak éjszakánként. Az altató jó lesz. Csak nehogy keveset vegyen be belőle, mert akkor csak a kicsi hal meg, ő pedig életben marad. Ezt semmiképp nem akarta kockáztatni. Jaj, de ehhez meg mindenképp haza kell mennie. Sebaj. Most már úgysem állíthatja meg még Tamás sem.

Elképesztően csendben lopakodott be a saját lakásába. Tamás nem volt otthon, de hagyott egy cédulát. Ez állt rajta: "Elmentem kiszellőztetni a fejem. Jó lenne beszélni. Tamás". Visszaírt neki:"Elmentem meghalni. Jó lett volna beszélni. Szerettünk. Júlia és ...". Aztán bement a hálóba, fogta a kis dobozt, majd elindult, vissza a folyóhoz.
Mikor ismét a kis padon ült, már besötétedett. Szorongatta a dobozkát, igyekezett végiggondolni az életét, de bármennyire is igyekezett, csak az elmúlt néhány óra játszódott le benne újra és újra. A tablettákat egyenként nyelte le, rengeteg volt. Mikor nagyon fájt, egyszerre többet is lenyelt, és így alig 10 perc alatt kifogyott a doboz. Mereven bámult maga elé, és tudta, hogy nemsokára vége. Csak attól a kis élettől kért bocsánatot, aki helyett ő döntötte el, akar-e élni. Kezeit a hasára tette, és elindult egy utolsó sétára az éjszakai folyóparton. Amint nézte a csillogó víztükröt, hirtelen fáradtság zuhant rá, és lefeküdt a fűbe.

Úgy érezte, ébren álmodik. Álmodott egy szebb világot, álmodott egy más életet, álmodott valakiről, aki megszülethetett, felnőhetett, álmodott valakiről, akit ketten akartak... Megbocsátást álmodott, szeretetet és önzetlenséget. Olyasmiről álmodott, aminek hiánya miatt feküdt ott a fűben, lassan kihűlő testtel, és remélte, hogy az álma egy másik világban talán megvalósulhat...