A sötétség pillanatai - Hóhér 2

Először is megjegyezném, hogy ez a sztori a Hóhér folytatása. Nem szükséges elolvasni az előzményeket, de a történet teljes megértéshez elengedhetetlen. Jó olvasást!


Holtak közt járok. Vértenger és holttestek mindenütt. A vér vöröse körülölel, még az ég is vörös. Tüzek mindenhol, elpusztult csatahajók, emberek és gépek. És elégett növények, fák meztelen ágaikat segélykérőn nyújtják az ég felé, de onnan nem jön enyhülés. Ahogy a fájó sebekre sem. Kardom lazán tartom kezemben, és szemlélem a pusztulást. Majdnem mindet én öltem meg. Fájó belegondolni, hogy akár ártatlanokat is ölhettem volna, de a téboly szerencsére csata közben lepett meg. Így csak gyilkos ölt gyilkosokat. Én voltam, és vagyok a Hóhér. Bűnös életek kioltója. Korábban ártatlanokat is öltem, de a felkelők felnyitották szemem. Nem mintha akkor nem láttam volna, csak homályos volt minden. A rezsim kiszolgálta minden igényemet a pusztítás és szenvedés iránt. Aztán minden megváltozott. Azt a pillanatot egyszerre áldom és átkozom, mikor hátat fordítottam hivatásomnak.

Előveszek egy cigarettát. Ezt a szokásomat sosem fogom legyőzni. Ízeset káromkodok, a mindent beborító vér még a bagómat is átnedvesítette, meg sem gyullad, és szétmállik a kezemben. Mérgesen hajítom el, nagyot toccsan egy hulla vérében. Közelebbről is megnézem a testet, és felismerem a saját vágásaimat. Szabályosan kibeleztem a fickót, részvétem. Kicsit eldurvultak a dolgok. Mióta nem vagyok hivatásos, néha elborítja agyamat a vérköd, és a környezetemet elpusztítom. Utólag mindig rájövök, hogy eléggé kegyetlen módon.

Kardom a hüvelyébe csúsztatom. Igaz, hogy vannak lőfegyverek is, de azokkal nem lehet olyan hatásos sérüléseket okozni. Nincs bennük annyi fájdalom. Meg az olyan barbár, nélkülöz minden eleganciát. A kardforgatáshoz meg érteni kell. Egy ravaszt mindenki el tud sütni. De egy penge irányítása más, sokkal nagyobb koncentrációt igényel, sokkal nemesebb. Lovaggá ütni is karddal szoktak, nem pisztollyal, hogy nézne már az ki? Én megmondom: bénán, mint egy rossz, ripacs paródia.

Keresek egy tisztább vízfelületet. Ideje megmosakodni. Nagyon nincs szerencsém, a legjobb eset is egy vérrel enyhén szennyezett poshadt víztócsa. A többi vizet a tüzek melege elpárologtatta, és a járművek kerekei szétfröcskölték. Gondolkodásképpen megvakarom a fejem búbját. Viszonylag új szokás, eddig az állam vakargattam, most meg a koponyámat. Pedig nem is vagyok tetves, a tisztaságra – még ha csak jelképesen is - mindig is adtam. Annak ellenére is, hogy az egyik legmocskosabb meló az enyém.

Megmosakszom, már amennyire lehet, levakarom magamról a kormot és a vért. A közeli kocsmába mégsem kéne koszosan beállítani. Körülnézek a holttestek között, hátha találok valakinél pénzt. Lelek némi kreditet, egy doboz cigire meg egy éjszakára elég. Az egyik hulla kezén észreveszek valami csillogást. Egy egyszerű, de szép jegygyűrű. A marha! Felesége volt, meg valószínűleg kölykei, és ez meg csatába jött meghalni. Sokeszű idióta! Az ilyeneket miért nem kötik fel… Izé. Nem is kell felkötni, megöltem én a hülyeségéért.

Megvonom a vállam, minden nem létező kegyeleti érzékemmel, majd körülnézek. Hol a fenében is volt az a kocsma? Egy darabig forgolódok, aztán megtalálom a helyes irányt. Csak tíz kilométerre van innen, egy városszéli késdobáló. Komótosan elindulok, de pár méter után eszembe jut, hátha találok én itt motort. Körül is nézek, látok is egy elöregedett példányt, valószínűleg az egyik lázadóé volt. Ha a rezsimhez tartozna, nem lenne ilyen öreg. Felállítom, és megvizsgálom. Muszáj, nem örülnék, ha a hátsóm alatt felrobbanna. Még nem akarok a pokolra kerülni, előbb megvalósítom az apokalipszist. Utána lehet.

Szerencsére viszonylag jó állapotban van, még benzin is van benne. Nem sok, de a kocsmáig elég. Beindítom, és lassan haladok célom felé. Elképzelve magamat, nem nézhetek ki túl bizalomgerjesztően. Akár a legutolsó motorosbanda tagja, egyedül valami bandajel hiányzik rólam. Mondjuk, egy pár méter hosszú lánc, vagy valami égbekiáltóan ódivatú frizura, hogy is hívták? Irokéz? Attól mindig röhögőgörcs fog el, akárhányszor meglátok valakin.

Végre odaérek a kocsmához. Nem is városszéli, a határtól is messze van. A városi söpredék itt gyűlik össze. De inkább ez a hely, mint valahol a városban, ott igencsak kinéznének onnét. Meg különben is: pia az mindenütt pia. Harc után jól esik majd a pihenés. Leszállok a motorról, a helyi ügyeletes és önkéntes portás olcsó szeszt vedel. Vet felém egy érdeklődő pillantást, de tekintetemmel belefojtom a kitörni készülő megjegyzéseket. Még nem akarok balhét. Belépve a helyiségbe sűrű füst csap meg, vegyítve izzadt és mocskos testek szagával. Csak azért nem zavar, mert tudom, hogy megjelenésre én sem vagyok sokkal különb.

Odasétálok a pulthoz. A kocsmárossal kölcsönösen végigmérjük egymást, közel hasonló vélemény alakulhat ki a másikról. Közepes magasságú, disznószerű, hájas férfi, erősen kopaszodik, és akkora táskák lógnak a szeme alatt, hogy belepakolva költözésre is használhatná őket. És még nem is kellene sokat fordulnia. Fejével felém bök, ebben benne van az üdvözlés, és a „Mit tetszik parancsolni?” kérdés is, persze nem ilyen udvarias formában.

- Egy doboz csikket és egy üveg konyakot – jelentem ki flegmán.
- És van-e hozzá pénzed, kisanyám? – Még nálam is flegmább, és semmibe vesz.

Azonnal pattanok, és jobb kezemmel elkapom a torkát. Viszonylag közel hajolok hozzá, és tagoltan megismétlem:

- Egy. Doboz. Csikket. És. Egy. Üveg. Konyakot. Ezen mit nem lehetett érteni? – Szemem már villámokat szór. Nem szeretem, ha feldühítenek.

Elengedem a malac torkát, aki fejét lesunyva elfordul, elém dobja a cigit, és leteszi mellé a konyakot, pohárral együtt. Előveszem a krediteket, és kifizetem, a maradékot elteszem. Jó lesz ez még. Felkapom és zsebre vágom a dohányárut, majd kezembe veszem az üveget. A pohár nem érdekel, nincs kedvem elkapni a herpeszt, vagy bármilyen más ronda nyavalyát. Megcélzom a legeldugottabb üres asztalt, és oda telepszem. Hátam a rozoga falnak vetem, és előveszem a cigit. Meggyújtok egy szálat, csak szépen lassan, mint a régi időkben. Aztán felbontom a konyaknak is alig nevezhető löttyöt. Beleszagolok. Naná, hogy nem valódi, csak víz, szesz, meg aroma színezékkel. Nem baj, ez is megteszi. A lényeg, hogy felejtsek. Muszáj elfelednem azokat a csalódott szemeket.

Nagy levegőt veszek, és egy húzásra benyelek egy pohárral. Kaparja a torkom, de nem érdekel. Várok egy kicsit, de sajnálatomra még nem érzem azt a bizsergést, ami jelezni szokta, hogy kezdek becsípni. Úgy látszik, egyre jobban bírom az alkoholt. Nem baj, húzzunk le még egy pohárnyit. Ez kicsit jobban kapar, és a könnyem is kicsordulna, ha nem parancsolnám vissza. Nem bőgni akarok, hanem inni. Na végre! Kezdődik a bizsergés. Előre tudom, hogy nem lesz elég az üveg műkonyak, de még várok a rendeléssel.

Szépen lassan leiszom magam, érzem, ahogy minden üveg után kábultabb leszek. Talán a negyediknél tartok. A szemeim kezdenek keresztbe állni, ami azt jelenti, hogy mindenből duplát látok. Egyszer csak az tűnik fel, hogy valami szőrösfejű izé eltakarja a fényt.

- Hé, menj a fény útjából! – Köpöm részegen. Nem érdekel, hogy kit küldök el mindjárt a pokolba, csak még össze kell szednem magam. Felőlem akár maga a „jóságos” diktátor is lehet, akkor is elhajtom a fenébe.
- Menj már az útból, hogy kerülnél pokolra!
- Dehogy megyek, cicám. – Leheli az arcomba. A fazon jobban bűzlik, mint én.

Felállok a székemről, hogy nyomatékot adjak szavaimnak. Kicsit dülöngélve megy az egyenes, de azért megvan a viszonylag stabil tartás.
- Cicám?! Adok én neked mindjárt macskát, ha most azonnal nem takarodsz anyádba, és csak azért nem apádba küldelek, mert szerintem nem is ismerted! – Meglepően választékosan fejezem ki magam, ez még nekem is furcsa. Nem ittam eleget.

Megragadja karomat, és megrántja. Pillanatra kibillent amúgy sem stabil egyensúlyomból, és csoda, ha nem a földön kötök ki. De megállok, és kiegyenesedem. Egyértelműen kihívott. Jobb kezemmel előhúzom kardomat, ballal meg az üveg után nyúlok. Kicsit nehezen találom meg, a koordinációm megbolondult a piától. Mindenki röhög, még az izé is. Ami valószínűleg egy hímnemű egyed. Végül csak megkaparintom a konyakomat, és a maradékot, ami cirka három pohárnyi, leöntöm a garatomon. Most kezdek igazán berúgni.

A fazon a kardom felé nyúl, hogy elvegye, de egy gyors mozdulattal kitérek és kilépek az asztalom mögül. Kétszer megsuhintom vízszintesen fegyveremet, mire mindenki odébb áll. Párbaj. Fejem lehajtom, és a földet szemlélem. Nem igazán bírom megemelni, nehéz az alkoholtól. Nem baj, látom én az árnyékot is. Érzem, ahogy felém lép, és én arrébb táncolok. Még nem támadok, egy kicsit várok. Aztán elővesz ő is egy pengét, egy apró bicskát. Felröhögök.

- Azzal akarsz kibelezni? Ahhoz meg kellene várnod, amíg olyan részegre nem iszom magam, hogy beájuljak! – Vihogok, mint egy eszelős, talán az is vagyok.

Elkapkodta, dühében felém lendült. Én meg suhintok, és kardlapjával találom el a hátsóját. Az ivó most már rajta röhög. Ettől vérszemet kap, és sokkal gyorsabban, mint az előbb, újra felém ugrik. Kitérek, nem veszem észre a cselt, és megvág az oldalamon. Nem mély seb, össze sem kell majd varrni, de elönt a düh. Hatalmasat ordítok, és meglendítem a kardot.

Többre nem emlékszem, csak arra, hogy elborít valami köd, előbb vörös, majd fekete lepel. A reggel első sugara ébreszt, pont betűz a kocsma düledező falán. A hátamon fekszem, a padlón. Fájó fejjel ülök fel, és nézek körül. Egy pillanatra borul egyet a világ, de egy szemhunyás után helyreáll. Hullák, már megint. Felsóhajtok. Mindig ez van, ha felbosszantanak. Kilépek a fényre, és keresek egy jobb motort, majd leellenőrizve felpattanok rá, és nyugat felé megyek. Ennyit arról, hogy felnyílt a csipám, és nem ölök ártatlanokat.