Beep-beep!

Beep

Beep-beep-beep! Vijjogott egy sziréna az éjszakában egyre hangosabban, amire kinyitottam a szemem. Oldalt fordítottam nehézkes fejemet, hogy megnézzem mennyi az idő. A 6500 forintos Casio vekker, ami a kis, faragott mahagóni éjjeliszekrényen hevert, halványpiros fénnyel világította a hajnali egyet. Visszafordultam a hátamra, épp úgy, ahogy aludni szoktam, és bal kezemet bedugtam a félig legyűrődött takaró alá. Megigazítottam a izzadt alsónadrágomat, hogy teljes terjedelmében elfedje a hátsó felem, és felültem a széles ágyban. Alkalmi partnerem, egy meztelen, barna hajú lány személyében az igazak álmát aludta, a takaró alól félig kilátszó mellekkel. Halványan elmosolyodtam, és kikeltem az ágyból, miközben az a fránya riasztó állandóan bömbölt, mint egy megsebzett bivaly.

Meztelen talpam végigtapogatta a fehér szőrmés szőnyeget, és belebújt egy egyszerű bőrpapucsba. Kicsoszogtam a szobából, és halkan behajtottam az ajtót magam után. „Ha ő erre nem kel fel, akkor had aludjon.” – gondoltam, mert ugyebár annyira nem voltam rossz ember, mint ahogy mások hittek. Végigcsámpáztam egy rövidke, és viszonylag vékony folyosón a sötétben, és kiléptem a nappaliba. Ez jó 30 méterre volt a hálószobai ablaktól, de a hang, még mindig sivított, ezért lebukdácsoltam egy pár lépcsőn a nappali szívébe a nagyképernyős ECDL televízióhoz, amin a kis piros pötty égett, mint egy bélyeg. Átmentem a heverő mellett egyenest a hatalmas panoráma ablakokhoz, melyek a legjobb kilátást engedélyezték a központi udvarra. Kint sötét volt, a szomszéd fekete BMW-je nyugodtan állt a garázs előtt, és az én hatalmas Mercedesem is csendben volt. Kicsivel arrébb állt a zaj forrása, egy élénksárga Toyota MR2 Spyder, melynek az első két fényszórója élénken villogott felém teljesen elvakítva.

Káromkodtam egy nagyot, és elléptem az ablaktól. Mikor már a fény elviselhetővé vált fáradt szememnek akkor elgondolkoztam, hogy vajon kinek lehet ilyen autója a környezetünkben. Senki sem jutott eszembe, ezért a telefonhoz nyúltam, és tárcsáztam a másik szomszédomat, akihez a legközelebb esett a kocsi. A készülék halkan csipogott a fülembe, miközben a kinti zaj, mintha nőtt volna. Csodálkoztam, hogy senki sem megy ki megnézni, mi lehet ez az éktelen ricsaj, de nem volt időm tovább gondolkozni, mert a vonal másik végén megszólalt egy álmos hang:
- Wetterhan lakás. Ki a jó franc az? – kérdezte kicsit sem barátságos hangon Bill, aki baszik lenyírni a füvet az elülső kertjében.
- Szép estét Bill. – köszöntem. – Nem hallod ezt a zajt? – kérdeztem gyorsan, mert biztos voltam, hogy ő az, aki aztán tényleg hallja az autót.
- Nem. – válaszolt. – Milyen zajt? – kérdezett vissza ingerülten.
Hápogtam egyett, és közben istent áldottam, majd odatartottam a telefont az ablakhoz:
- Tényleg semmit sem hallasz? – kérdeztem, mert bennem is kezdett felmenni a pumpa. – Egy árva idegesítő szirénahangot sem?
- Bocs öregem, de most igazán nincs szükségem a marha vicceidre, ha nem vetted volna észre hajnali egy, van, és ilyenkor az emberek…
- Hangszigeteltek az ablakaid, és az ajtóid? – vágtam bele gorombán a szavába.
- Igen, de… - kezdte megdöbbenve.
- Akkor nyisd ki az egyiket, te szerencsétlen! – üvöltöttem bele a kagylóba, mire ő nyomban eldobta a telefont, gondolom az ágyra, és kinyitott egy ablakot.

Abban a pillanatban a visítás már nem csak az ablak felől jött, hanem a telefonból is. Amilyen gyorsan jött a hirtelen zaj a készülékből, olyan gyorsan el is halt. Bill nyilván gyorsan becsukta az ablakot, és újra a telefonhoz jött:
- Mi a jó Isten ez? – kérdezte. – Átmeneti halláskárosodásom lett ettől a szartól.
- Egy autó, ami pont a házatok előtt áll. – magyaráztam.
- Milyen kocsi? Nekem mindkét autóm a garázsban van.
- Egy Toyota. – válaszoltam gyorsan. – Ha nem a tiéd akkor tuti, hogy a fiatal kis barátnődé.
- Nem-nem, neki nincs Toyota-ja. Egy Ford-ja van, de azt meg a szüleinél hagyta. – hebegte gondolkozva Bill.
- Akkor nem tudom kié, de el kell hallgatatni, de gyorsan, mielőtt megőrjít! – sürgettem, mert a fejemben ide-oda pattogott a hang, mint egy ping-pong labda.
- Rendben. – egyezett bele. – Öt perc múlva az autónál.

Odacsaptam a falhoz a kagylót, ami a helyére pattant, és elsiettem az előszoba felé. Felkattintottam egy kis, homályos fényű lámpát, és kinyitottam egy falba épített szekrényt. A tartalma olyan dolgokból állt össze, melyeket, már rég nem használtam, vagy amire úgy gondoltam, hogy még egyszer szükségem lesz. Volt ott egy hatalmas, elgörbített végű teniszütő, három félig leeresztett autógumi, egy fejetlen játék baba, sok elhasznált elem (mindig el akartam menni az utca végén álló zöld fémdobozhoz, melyben az elemeket gyűjtötte a környezet, de, valahogy ha rájuk gondoltam m, elment a kedvem az egésztől), valami hosszú spárga, és sok apróság. Eltökéltem megfogtam a régi teniszütőt, hogy ha kell, addig csapkodom az autót, míg el nem hallgat, és egy pár zsíros, rég elhasznált füldugót. Undorodva tömtem be vele a füleimet, és nyugodtam meg egy pillanatra, hisz a hang az éktelen visítás már nem hallatszott olyan őrjítően. Becsuktam a szekrény ajtaját, és átvágtam az előszobán. Leakasztottam a kulcsot a falról, és kinyitottam vele az ajtót. Amikor itthon voltam sose riasztottam be, hisz voltam olyan öntelt, hogy úgy gondoljam; magam is el tudnék bánni egy-két betörővel.

Beep-Beep-Beep! – visított a sziréna, én pedig gyorsan a fülemre szorítottam a kezeimet, hisz most, hogy már az ajtó sem állt köztem és az autó között, így sokkal nagyobb hanghatás érte érzékeny fülemet. Az autó most mintha egy hatalmas hangszóró lett volna, mely addig nyomja a zenét, míg bele nem őrülsz. Gyorsan becsuktam magam után az ajtót, és a szomszédom háza felé futottam. Mondhatom igencsak groteszk képet festettem ott a házak előtt, ahogy egy szál alsógatyában és pólóban, egy teniszütővel használt füldugókkal a fülemben trappolok a papucsomban. Magam is elmosolyodtam a helyzeten, de nyomban eltűnt a kép, amint közelebb értem a rémautóhoz. Bill már ott állt a kocsifelhajtón, és engem nézett.

- Jól felöltöztél! – nevetett, és összecsapta két kezét. Rajta egy félig kinyúlt alvós póló, és mackónadrág volt. Fekete, szalma haja, az égnek állt, mintha belenyúlt volna a kettő-húszba.
- Kösz. – motyogtam fancsali képpel, és meglóbáltam felé az ütőt. – Ha nem vigyázol, kaphatsz egyet-kettőt.
- Nem kérek. – tette fel a két kezét az arca elé védekezésképp: - Inkább derítsük ki, kié ez az autó. – indítványozta, és megindult előre.
- Te nem süketülsz meg ettől a zajtól? – kérdeztem tőle, most már ordibálva, mert a hang egyszerűen elviselhetetlen volt.
- Nem! – kiabálta vissza. – Nem olyan érzékeny a fülem. – mutatott a füléhez, mire én csak bólintottam. „Piszok mázlista.” – dünnyögtem magamban, és az autóhoz léptem.
Az autó a maga sárga színében szép volt, az áramvonalas test vezetése elképesztő látványt nyújtott. De a hang, amit kiadott, az felért egy gyors kínzással. Megkerültem a járgányt, míg Bill az ablakon kémlelt befele, megnéztem a rendszámát, és megjegyeztem. Kiskorom óta az agyam valahogy rá volt hangolva ezekre, a képekre, valószínűleg ezért is lettem helyettes balfasz az egyik testszépítő cégnél.

Bill intett nekem, hogy menjek vele a motorháztetőhöz, ezért odakacsáztam a papucsomban, mely halkan cuppogott az esti dértől vizesedett betonon. Szomszédom felsőtestével ránehezedett az autó elülső felére, és két kezével nyomott rajta egyett. A kocsi egy kicsit lesüppedt, de amúgy nem történt semmi más.
A nagy zajon keresztül is hallottam, hogy elkáromkodja magát, és elhátrál a kocsitól, pár másodperc után követtem, nyilván beszélni akart velem, ott ahol halljuk is egymást.
- Mi van? – kérdeztem felé fordulva. – Azt hittem te le tudod állítani.
- Igen. – húzta el a száját. – Én is azt hittem. Láttam egy filmben, hogy egy ürge rátehénkedik az autóra és a riasztója, nyomban kikapcsol.
- Egy filmből? – kérdeztem felháborodva. – Komolyan azt hitted, hogy sikerül a trükk?
- Az igazat megmondva csak reménykedtem benne. – vont vállat, és újra az autóhoz fordult. – Nem tudom kié, lehet. – dünnyögött, csak úgy magának.
- Valamit csak kéne tenni nem? – kérdeztem, enyhén kidülledt szemmel, és össze-vissza, lóbáltam a kezeimet. A fejem már el kezdett lüktetni, és csak egy dolgot hajtogatott:
Beep-Beep-Beep! – újra, és újra megszólalt a riasztó, mint egy véget nem érő hullámvasút. Volt egy olyan pont, ahol az ember egy kicsit vissza tudta nyerni az irányítást, és másra gondolni, ez volt a vasút alja. Aztán amikor a beep-beep, egyre jobban betolul az agyba, és a végén eléri a csúcspontot, és ki akar törni.
- Megvan a rendszáma, nem? – perdült meg hirtelen Bill, és a zsebéhez kapott, de telefon nem volt ott. – Neked csak be kéne telefonálnod a kapitányságra, és lediktálni a számot. Ők már mondanák is, hogy ki az autó.
- Jó ötlet. Hol a telefonod? – kérdeztem.
- Basszus. – csapott a homlokára, és elmosolyodott. – Benn hagytam. Maradj itt, és hozom. – hadarta, és már el is tűnt.

Egyedül maradtam a vinnyogó döggel, aki csak villogtatta a lámpáit, és közben zordan mosolygott rám. Inkább elfordultam az autótól, és körülnéztem a téren. Három ház állt félkörben ezen az emelkedőn, melynek teteje a John’s Hill nevet kapta még anno. Innen remek kilátás nyílt a városra, ha az ember elment az egyetlen út végére, mely felvezet a város délnyugati részétől ide és onnan lenézett a mélybe. Kedvem lett volna ismét lenézni, de a legmagasabb tornyok tetejét így is láttam a hegyről. A szembeni Crush’ End fúrógyár irodatornya szinte mindig reklámozta a hatalmas neon feliratot, mely az ember idegeire ment, ha felnézett rá: Fúrja meg az életét, és nem lesz unalmas egy pillanatig sem!
De a felirat most nem világított. A legfelsőbb emeleten lévő ablakokban sem égett a világ, és ahogy elnéztem távolabbra egyetlen egy felhőkarcolóban se égett a villany. Egy cseppet elgondolkoztatott a dolog, de nem hagyott sokat, mert akkor ismét belevágott a fejembe a hang: Beep-beep-beep!

Én pedig visszafordultam az autóhoz, mely tönkretette az estémet.
„Komolyan, mint egy anyós.” – gondoltam, és megigazítottam a fülembe helyezett dugókat. „Addig mondja, és mondja, míg le nem lövöd.” – ezen én is elmosolyodtam. „Csakhogy ezt nem le kell lőni, hanem szét kell verni.” – lenéztem a bal kezemben szorongatott, roncsütőre: „Mi lenne, ha betörném a szélvédőt, kikapcsolna vajon a riasztó?” – tűnődtem el a remek ötleten, de addigra Bill vissza is jött, egy igencsak nagy darab mobilt lóbálva. – Mi ez? – kérdeztem megrökönyödve, amikor a kezembe nyomta a telefont. – Huszadik század eleje van az Isten szerelmére ember! Ezzel a telefonnal akár ölni is lehet. Van vagy két kiló. – túloztam, mire leintett.
- Ne köszönd, inkább telefonálj. – vágott kedélyesen hátba, amitől a telefon majdnem kicsúszott a kezemből. Már-már ordítani akartam vele, de ránéztem a bárgyú, mosolygós képére, és a haragom tovaszállt, valószínűleg jó távol innen az örökös beep-beep-beep-től. Kivettem az egyik füldugót, és ahhoz a fülemhez emeltem a mobilt. Mikor azonban a kapcsolásnak be kellett volna jelentkeznie a kicsöngéssel, a készülék képernyője felvillant, és kikapcsolt.
- Mi a franc? – kérdeztem, magamtól, és odavágtam Billnek. – Máskor tedd töltőre, mielőtt valakit felhívnál!
- Bocs. – hebeget, és megvizsgálta a készüléket. – Azt hittem működik.
- Te jó ég! – emeltem a kezemet az ég felé. – Ennyi rakás szerencsétlenséget. Maradj itt. Majd én kihozom.
Azzal visszadugtam a füldugót a fülembe, és a házam felé mentem. Nem akartam szaladni, mert félő volt, hogy szabályosan orra esnék nagy igyekezetembe, így csak erőltetett menetben caplattam be a lakásba. Bent égett a fürdőszobában a lámpa, ezért beleszóltam a nappaliba, ahonnan szinte az összes mellékhelység nyílt:

- Szilvia! Hol vagy?
Kisvártatva felbukkant bájosan tipegve a lány, akit tegnap este szedtem fel a CicaMuci-ban, az ötödik sugárútról. Igen jó kis estét töltöttünk el, majd felhoztam ide, ahol meg is dugtam. Az is jó volt, emlékeszem, még egy kicsit sajnáltam is, hogy holnap el kell küldenem.
- Harold, édesem, hát itt vagy? – cincogott, és nekem dörgölte hatalmas, szilikonos melleit, majd felduzzasztott ajkát is a számnak nyomta. – Már azt hittem itt hagytál.
- Menj az utamból. – mondtam és ellöktem magamtól, tudtam, hogy nem fog haragudni, ha ilyen lekezelően bánok is vele. – Hallod ezt a zajt? – kérdeztem tőle a nappaliban kutatva a telefon után, ami ha jól emlékszem a kanapéra esett, miután Szilvia lehúzta a nadrágomat, az esti hancúrozás előtt.
- Igen. – nyávogta, és cinikusan eltartotta magától a kezeit, melyen a körmök pirosra voltak festve. „Akár egy kurva is lehetne.” – mondtam magamba, és kihúztam a mobilt az egyik díszpárna alól.
- Egy kocsi riasztója. – világosítottam fel. – Már egy ideje azon fáradozunk, hogy elhallgattassuk. Menj vissza aludni.
Azzal már nyomultam is ki az ajtón, meg se várva mit válaszol.

Kint megdöbbenve vettem észre, hogy Bill mellett egy másik ürge is áll, és együtt beszélgetnek. Közelebb menve meg is tudtam állapítani, hogy ki az: Kenneth Bonzo, a másik szomszédom.
- Atya ég Harold! – nevetett a térdét csapkodva, amikor meglátott. – Te aztán jól nézel ki!
- Kösz. – fojtottam belé a szót, és tárcsáztam, kirángatva a bal fülemből a dugót. A telefon most várt 5 másodpercet, de lehetett hat is, mikor a kijelző kikapcsolt, és halk pukkanással levált az előlap.
- Ez is le van merülve? – kérdezte Bill, és közelebb hajolt a készülékhez.
- Nem! – dühöngtem, mert most mintha az eddigi zaj tízszeresére nőtt volna, és így akart betolulni a hallójárataimba. – Direkt megnéztem, mikor kijöttem! Teljesen fel volt töltve!
- Biztos? – kérdezte óvatosan Bonzo aggodalmas képpel.
- Igen! – üvöltöttem kikelve magamból.

A kis tér, mely közepén álltunk hátunkat mutatva a vijjogó autónak a kis lejtőn mely levezetett a városba egy rendőrautó tűnt fel. Lámpái nem égtek, a szirénái is ki voltak kapcsolva. Egy nagy kő esett le a szívemről, amikor megláttam a rend marcona őreit. Már azt hittem, hogy az egész éjszakát ezzel a rémjárgánnyal kell töltenem.
Az autó tőlünk pár méterre megállt, és kiszállt belőle egy férfi, és egy nő. A nő dagadt volt, látszott, hogy a szokásos fánkokon él, a másik, pedig egy hatalmas, izmos fekete, kopasz férfi.
- Jó estét uraim! – köszönt a nő, és zseblámpával jól belevilágított a szemünkbe, teljesen feleslegesen, ugyanis az utcai lámpák kiválóan működtek.
- Jó estét. – köszönt vissza Bill, és a biztosok felé fordult. – Bill Wetterhan vagyok a baloldali házból. – mutatott a helyes kis kertes házra.
- Nem kell magyarázkodni. – szakította félbe a magas rendőrtiszt. – Tudjuk, hogy mi folyik itt.
- Igen? – kérdeztem előrébb lépve.
- Jelenleg ismeretlen okokból az egész városban kikapcsoltak az áramszolgáltatók. – tájékoztatott a férfi.
- Az meg hogy történhetett? – kérdezte Bonzo, erősen ráncolt homlokkal. – Ilyen sokan nem fizették be a villanyszámlát?
- Kérem, ne vicceljen. – szólt közbe szigorúan a dagadt nő, aki még mindig ránk világított a hatalmas elemlámpával.
- Akkor maga, meg ne világítson a szemembe. – vágott vissza ércesen Bonzo.
- Elég legyen! – dörmögte hangosan a néger férfi, akinek az oldalán egy helyes, GRP9-es fityegett. Mind elhallgattunk. – Azért jöttünk ide fel, mert annak Toyotának be van kapcsolva riasztója, és mert itt fenn égnek a lámpák.
Majdnem egy percig nem csak az idegesítő szirénázás hallatszott, aztán Bill a lejtőhöz szaladt.
- Az egész városban nincs áram. – folytatta a rendőr. – Kivéve maguknál.
- Ez hogy lehet? – kérdezte Bonzo tőlem. – Hisz mi is, rá vagyunk kapcsolva a hálózatra, nem?
- Nem. – mondtam, és elgondolkoztam.

Amikor egy éve ideköltöztem akkor, még egyik szomszédom sem lakott itt. A tulaj, aki Bill házában lakott, azt mondta, hogy van egy hatalmas generátor, a hátsó kertem alatt lévő pincében. Azt is mondta, hogy ne nagyon nyissam ki a csapóajót, mert akkor huzatot kaphat a gép. A nyáron megnéztem hogy tényleg ott van-e, de nem nyitottam fel a csapóajtót, mert féltem, hogy a kíváncsiságom miatt odalesz ez a hiper-szuper biznisz. Ugyanis a két bohókás szomszédom villanyszámlájára a pénz, (ami nem kevés), az én bankszámlámra jár be. „Minden esetre az előző tulaj jól megszedte magát az évek alatt.” – gondoltam.
- Mi, az hogy nem? – kérdezte egy kicsit erélyesebben Bonzo, aki utálta, ha nyilvánosságra hoznak előtte egy olyan hírt, amit már észre kellett volna vennie, de túl hülye volt, hogy megnézze hova megy a pénze.
- Úgy hogy akitől megvettem ezt a házat, nem a központba kapcsoltatta az áramot, hanem egy generátorra. – szögeztem le egy cseppet zavartan.
Bonzo csak hápogni tudott, amikor Bill visszajött:
- Tényleg teljesen sötét a belváros. Még a kibaszott légiirányító központ fényei sem világítanak. – lihegte kipirosodott arccal.
- Tehát, hova ment akkor az a sok pénz, amit a villanyra fizettem? – kérdezte Bonzo, akinek egyre jobban elvörösödött az arca. Jól láthatólag ment benne fel a pumpa, mert igen is jól tudta, hova ment el a pénz.
- Az én számlámra. – dünnyögtem, és valóban egy kicsit szarul éreztem magam, de nem hagytam, hogy teljesen megszégyenítsenek.
- Te… - kezdte, és megemelt ököllel megindult felém. Egy lépést tettem hátrafele, miközben mérlegeltem az esélyeimet. Bonzo nem egy nagydarab díjbirkózó, de igen is keménykötésű fickó, aki lehet, hogy eltángálna.
- Uraim! – zendült fel a nagydarab rendőr hangja. – Ugye nem gondolják, hogy verekedni akarnak két rendőr szeme láttára? – kérdezte, és ha lehet ilyet mondani, erélyesen ránézett Bonzo-ra, majd a vijjogó autóra nézett: - Ha egy generátorról működik a házukban az áram, és a házak előtti utcai lámpák működnek, az rendben van. De az autó, abban nem lehet áram semmiképp, hisz nincs rákötve egyetlen vezetékre sem. Annak is el kellett volna romlania, mint az összes többinek lent a városban. – érvelt hangosan, és egy pillanatra magába mélyedt, hogy elemezze a gondolatait.

- Kérem, nyugodjanak le. – kérte a nő, és lekapcsolta a zseblámpát. – Mindenek előtt le
kéne állítani ezt a riasztót, nem gondolják?
Beep-Beep-Beep! – visított az autó, miközben a lámpák felvillantak, majd kialudtak.
- De. – dünnyögte megsemmisülten Bonzo, akit láthatólag nem foglalkoztatott annyira, miért van itt áram, és a városban miért nincs. – De hogyan? Nem tudjuk, hogy kié ez az autó.
- Van a járőr kocsiban egy feszítővas. – nézett körbe a rendőr, és megkeményedett vonásai elárulták, hogy már nem rágódik a dolgokon. – Azzal felfeszítem az ajtót, és kikapcsolom a riasztót.
- Igaza van, biztos úr. – helyeselt Bill nagy buzgón. – Magát nem csukhatják le, hogy ha feltör egy kocsit. – kacsintott mosolyogva, de addigra a férfi már a feszítővasat emelte ki a kocsiból.
- Hogy-hogy nem ég a lámpája? – kérdezte utána loholva, mint egy pincsi kutya. Láthatólag elemében volt, hogy valami fontos dologban segédkezett.
- Nem tudom. – hangzott fel a tömör válasz. – Talán, mert az összes elektromossággal működő akkumulátor befuccsolt? –kérdezte gúnyosan.
Ekkor még mielőtt valaki akár egy halk szellentést megengedhetett volna egy hatalmas égő valami zúgott el az égbolton a város fele.

A sötét ég, melyen a csillagok valami okból kifolyólag nem látszottak egy pillanatra narancs vörösbe váltott, és lent a városban egy nagy robbanás rázta meg a földet. Csak azt láttam, hogy egy hatalmas darab, égő, pörgő valami száguld felém, és a következő pillanatban vörös vérfüggöny takarta el a szememet.
Kiáltás harsant az éjszakában, és elterültem a földön. Mikor egy pár másodperc múlva kinyitottam a szemet, észre vettem, hogy Bonzo fekszik rajtam, és hevesen zihál.
Felültem, de először semmit sem láttam, mert mindent befedett egy hatalmas porfelhő, amitől köhögnöm kellett. A bal lábamon már nem volt papucs, és a füldugóim is eltűntek, de azon kívül jól voltam.
- Hahó! – harsant egy eleven kiáltás, amiben felismertük Billt.
- Ide! – kiáltottam, és lenyeltem egy újabb porfelhőt.
- Jól vagytok? – kérdezte odatrappolva mellénk. Piszkos volt, és a bal szemöldöke felrepedt.
- Igen. – dünnyögte Bonzo, és ő is feltápászkodott. – De hol van a két rendőr? – tette fel a kérdést.
- A nőt kettévágta az a nagyobb darab, ami legelőször jött felénk. – mondta, és heves köhögő roham jött rá, ami nem volt csoda, hisz a kosz, a por mindent befedett körülöttünk. Egy kisebb darab roncs feküdt nem messze mellettünk, amin ez a felirat volt olvasható: A350-XWB AIRBUS
- Bassza meg, ez egy repülőgép! – kiabálta pont a fülembe Bill, és megrázta kócos üstökét, amiből tetemes mennyiségű törmelék hullott az amúgy sem tiszta földre.
Az óriási kavalkádban, midőn sok-sok ember nyüzsgött odalent a városban, kiabáltak, lövések dördültek, de én más hangra figyeltem fel. A riasztó. Az a rohadt riasztó. Elhallgatott.
- Halljátok? – kérdeztem túlordibálva mindkettejüket. Zavarodottan felém fordultak.
- Milyen zajt? – kérdezte Bill, és mellém állt.
- Az autó. Már nem vijjog. – suttogtam csak úgy magamnak, mert tisztában voltam vele, hogy rajtam kívül senki sem hallotta, amit mondtam. Ugyanis a városból hallatszó sikolyok, elnyomták minden mondanivalómat. Nem láttam onnan, ahol álltam pontosan, de szörnyű felfordulás keletkezett a városközpontban, ahol az autók, melyek teljes sötétségben meneteltek az utakon egymásnak mentek, vagy lerobbantak. A benzinkutaknál sem működött semmi, azt már az elején tudtam, mert a szivattyúhoz is áram kellett. Teljesen olyan volt, mint amikor az oroszok elzárták a barátságvezetéken jövő kőolajat. Mindenki előkapta a vésztartalékokat, hogy minél előbb el tudjon tűnni a városból.
- Menjünk innen. – morogta Bonzo, és ijedten körbenézett. – Nem kéne itt lennünk.
Ezzel mélyen egyet értettem, és papucsomat visszatéve a lábamra, intettem a kezeimmel, hogy jöjjenek csak utánam. Bonzo jött mögöttem, és erősen lihegett, míg hátraértünk a kertembe.

- Ott van. – mutattam a hatalmas almafa sötét árnyékára, mely alatt nem volt más, csak a hideg, enyhén vizes fű.
- Mi van ott? – förmedt rám Bonzo, és a szemeit meresztve nézett körbe. – Nincs itt semmi, csak a te betegesen ápolt kerted. – fintorgott, és akkor meghallottuk a zajt.
Olyan volt mintha valami hatalmas léggömb emelkedne, süllyedne egyfolytában, örökös légzés, ami beszívja, majd kilöki magából a levegőt. A pulzálás egyre közelebbről jött, és már majdnem a fejünk fölül hallatszott, mikor egy hatalmas alak szaladt felénk, kezeit a feje fölött lóbálva:
- Futás! Jönnek, jönnek! – kiabálta a férfi, majd mikor kilépett a sötétségből a fényre, rögtön felismertük a nagydarab sötétbőrű rendőrt.
Gyorsan Billre kaptam a tekintetemet, és intettem, hogy kövessenek. Leguggoltam a fa törzse közelében, és feltéptem a gyepet.
- Segítsetek! – kiáltottam két szomszédomra, mert a hang már a fejünk felett zúgott, és egyenletesen pumpálta ki a levegőt. A Rendőr trappolása mellém ért, mire felpillantottam, és gyorsan szemügyre vettem. Egy merő vér volt, arcán zúzódások, horzsolások tömkelege, bal karjából valami éles, fémszínű dolog állt ki, de a tekintete tűzben égett.
- Gyerünk már! Siessenek! – ordította, és az égre kapta a tekintetét. A sötétség elúszott, a felhők szétoszlottak, a hold eltűnt, és egy erős fehér fény csapódott le a földre, pontosan a házam hátsó verandájára. A hatalmas kövekből épült alacsony lépcsős, fakorlátos kiülős terasz, azon nyomban felgyulladt, és olvadásnak indult. A csempe, a fa, a kövek, mind elolvadt, mintha valami abszurd gumicukor lenne, felszaggatta a tetőcserepeket, majd lassan felénk vonult.

- A jó franc. – suttogta megdermedve Bonzo, és a széles, ragyogó fehér fényáradatot nézte, amint szépen lassan a szívó hang kíséretében felperzseli a fákat, a füvet, a bokrokat.
Nem néztem tovább, hanem a fűhöz kaptam, és felszakítottam az utolsó gyeptéglát, ami mögött már csak a föld volt. Bill kétségbeesetten kaparta a földet, közben nyöszörgött, a rendőr, pedig a lábával kotorta félre a talajt, ami mögött most már kezdett kirajzolódni egy fényes fényű csapóajtó.
- Ez az! – ugrottam fel, mikor már teljes mértékben kikerült az ajtó a föld alól, és a rendőrre néztem. – Húzza fel! – mutattam idegesen a két kis fogantyúra, mellyel meg lehetett emelni a lejáratot.

A rendőr előrelépett, és felkapta a fogókat, majd izmait megfeszítve felhúzta az ajtót, ami alól pókok százai másztak elő, földalatti rovarok, bogarak ezrei szaladtak ki a biztos halálba. A fehér fény most már ijesztően közel került, és kettészakított egy öles fát.
- Indulás lefele! – löktem meg Billt, mire az egy utolsó pillantást vetett a ragyogó, ugyanakkor halálos sugárra, és leereszkedett a rozsdás létrafokokon. Figyeltem hogy mászik, és mikor már nem láttam, útnak indítottam a rendőrt, aki sebesülése ellenére felettébb gyorsan mászott. Már csak én maradtam ott, és Bonzo, aki egyre jobban megbolondult, és motyogott, valami érthetetlent.
- Bonzo! – kiáltottam neki, és megragadtam pulóverének ujját. – Gyere! – mikor azonban hozzáértem, megfordult, és odakapott a kezemhez, mint egy kutya.
- Hé! – kiáltottam, mert a csuklómon kiserkent a vér. – Mi van veled? Gyere már, és húzzunk innen, mielőtt ez ideér. – mondtam neki, de őr továbbra is csak bámult rám, mint egy hibbant, üveges szemével, és nyáladzó pofájával.

A hang, most hihetetlenül felerősödött, és a fény is már majdnem elérte a mellettem álló Bonzot, mikor megfordultam, és elkezdtem lemászni. Mikor már lent voltam a testemnek jó egyharmadával, akkor fogtam az ajtót, és visszahúztam magamra.
A hatalmas ajtó döngve bezárult mögöttem, én pedig majdnem leesetem a létráról, bele a kietlen sötétségbe.

- Gyerünk. – mondtam bele a csendbe, ami ránk telepedett ott lent a kazamatákban, ugyanis ott lent, kész labirintus helyezkedett el, keleti irányban, vagyis a hátszomszédom Mr Tegwerth felé, akinek csak egy pottyantós budi háza volt, tőlem egy jó 600 méterre.
Keskeny légáramlatok húztak minket, borzolták fel, izzadt hajamat, éreztem, ahogy egy csomó bogár, esetleg pók mászik át rajtam biztonságot keresve, de nem söpörtem le őket, csak megindultam előre fele.

A rendőr jött mögöttem párban, mint valami óvodás Billel, akinek a fogai állandóan összekoccantak. Volt néhány tippem, hogy mitől, de nem tartottam valószínűnek, hogy a hideg miatt, esetleg fázhat, mert egész meleg volt odalent. Teljes sötétségben haladtunk tovább jó pár métert, a szűk járatokban, mikor egyre világosodni kezdett előttünk az út, és megjelentek az oldalfalakon a kis izzók.
Nem akartam mutatni, de el voltam ámulva ettől a helytől, ahogyan meg van építve, mint valami bunker, ahová az ember behúzódhat, ha valami gond van. A padló már nem volt döngölt földalap, hanem kemény betonnal volt kiöntve, ami kisvártatva csatlakozott egy hatalmas ajtóhoz.
- Ez meg mi a franc? – bukott ki a kérdés a rendőrből, és odalépett a fémkapuhoz, mely jól láthatólag be volt ágyazva az alatta elterülő betonba. – Úgy néz ki, mint egy atombunker kapuja. – suttogta, és véres kezével végigsimított az építményen.
- Nézd meg van-e valahol valami gomb, amivel ki tudnánk nyitni. – szólt halkan Bill, hátul reményvesztett, cincogó hangon. – Mary. Kicsi Bill…

Szomszédom elkeseredetten szólongatta családjának fent maradt tagjait, de mivel nem érkezett válasz, nekidőlt a málló falnak zokogva. Rápillantottam de ennél több nem tellett tőlem, hisz soha nem voltam jó a vigasztalásban, így hát körbenéztem van-e valahol valami kapcsoló, de egyelőre sehol sem találtam.
Hátrébbléptem és füleltem egy pillanatig, hátha meghallok valamit a fenti dolgokból, valamit, ami arra enged következtetni, hogy azok a valamik ufók vagy földön kívüliek elmentek, de nem hallottam semmit, csak Bill hüppögését.
„Rohadt vastag falak!’ – dühöngtem, és ismét körbenéztem de, nem láttam semmi mást, csak pókhálót, földet, és azt a kaput, ami még mindig zárva volt.
- Nem értem. – morgolódott a rendőr. – Nem azt mondta, hogy itt egy generátor működik, és az táplálja az…
- De igen. Mert azt hittem. – vágtam a szavába cseppet idegesen, mert csak most nehezedett rám az érzés, hogy átvágtak, amikor megvettem ezt a házat. „Az a nyomorék, jól átvágott, Istenemre legyen mondva.”
- Miért nem jött, le és nézte meg, hogy mi van a kibaszott pincéjében? – kérdezte a rendőr, és sebesült jobbját az egyenruhájába csavarta, miközben Bill egyre csak zokogott.
- Nem tudom. – feleltem csendben, ugyanis ennél jobb válasz nem jutott eszembe. Tényleg! Miért nem jöttem én ide sohasem? Hisz a fickó azt mondta itt lent, van egy generátor, amit ugyebár „etetni” kell elég sűrűn, hogy termelje az áramot. „Hogy működhetett éveken át, üzemanyag nélkül?” – kérdeztem magamtól, de nyomban el is hessegettem, hisz most már édes mindegy volt nekünk.
- Nagyon jó. – nevetett kényszeredetten a rendőr, és port pöffentett fel, aminek következtében erős köhögő roham fogta el.
Mikor végre elhalt az idegesítő kutyaszerű vakkantásai, ahogy köhögött, nekiszegeztem a kérdést:

- Mi a neve?
- Hát nem látja a kis táblámat? – nevetett a rendőr, és letekintett a kis bilétára, amin a neve kellett volna, hogy álljon, de az nem volt ott. „Valószínűleg leesett róla, miközben a lebegő, fényeket szóró izé elől futott, vagy egyszerűen nem látszik a vértől, és a piszoktól, ami rárakódott a ruhájára.” – gondoltam, és a rendőr megrázta a fejét:
- Brent McDonald. – recsegte a kopasz férfi, és elkezdett fel-alá járkálni a fémajtó előtt, mintha a gyenge pontját keresné. – Szóval akkor maga megvette attól a férfitól ezt a három házat, egy olyan pincébe fektetett generátorral, ami két évig termelte magának az áramot, úgy, hogy semmit sem kellett beletöltenie? Se egy kis olajt? Semmit? – kérdezte furcsa érdeklődéssel a hangjában.
- Igen. – morogtam magam elé bámulva. – Valahogy így.
- Maga vagy teljesen hülye vagy hazudik. – vágta oda nekem Brent, és elkezdte finoman ütögetni a fémes kongású fémajtót.
- Menjen a fenébe. – mondtam neki, és újból körbenéztem. Nem állt szándékomban az egész életemet itt tölteni. A falakból egy érintésre, ömlött ki a homok, a pókokkal együtt, de nem érdekelt. Elkezdtem lebomlasztani az egészet, mely alatt egy kis hálót találtam. Szét volt foszladozva, valószínűleg amikor a járatot készítették, akkor húzták a falakra ezt a feszes hálót, hogy ne ömöljön ki a járatba. De ez a kis, elvékonyodott háló már több helyen is el lehetett szakadva, így akár melyik pillanatban eláraszthatta a járatot. – A fenébe. – dünnyögtem, amikor egy nagyobb halom föld gördült ki a kezeim közül. Most kaptam csak észbe, hogy ha nem jutunk túl a vasajtón, akkor itt leszünk élve eltemetve.

- Mi van? – kérdezte pattogó hanggal Brent, és odabicegett hozzám. – Maga istenverte barom. Minek bontotta ki? – hördült fel, mikor meglátta mit tettem.
- Azt hittem mögötte van a… - kezdtem de belevágott a szavamba.
- Mi, mi, mi van mögötte? A kurva gomb? Azt hitte, hogy voltak ilyen hülyék, és beletemették a falba?
- Fejezzék be. – kiáltott Bill, és feltápászkodott. – Az ajtó megmozdult. – mutatott koszos kezével a szürke vasajtóra, ami tényleg elmozdult lefele
- Várjunk. – dünnyögte hangját jócskán lejjebb véve a rendőr. – Mit csináltunk? – odalépett az ajtóhoz, és közelebbről megszemlélte.
- Semmit. Azzal semmit. A falat bontottuk. – mondtam, és én is odafurakodtam Brent mellé. Az ajtó egy kicsit lejjebb csúszott a földben, kisebb homokszórást hagyva maga után.
- Mit csináltunk az előbb? – kérdezte újra a rendőr magától, és töprengve nekitámaszkodott a falnak. Abban a pillanatban kivált belőle egy jókora darab, és nekiütődött a rendőr hátának.
- Hé, hé! – kiáltottam, hogy figyelmeztessem, a járat oldalsó falai kicsit lazán vannak rakva, de ekkor kis nyikorgás hallatszott, és az ajtó ismét megmozdult.
- Állj, állj! – morogta figyelmeztetően Bill. – Hallgassatok. – közelebb nyomult a vashoz, és rátapasztotta a füleit.
Eltelt egy perc, míg Brent mozdulatlanul állt, immáron nem támaszkodva a falnak, majd még egy. Már öt perce hallgattunk, amikor Bill hátrébb lépett, és vigyorogva azt mondta:
- Üvöltsetek.
- Mi? – hüledezett a rendőr.
- Azt mondtam, üvöltsetek. – győzködött minket, és felemelte az egyik ujját, figyelmeztetően. – Figyeljetek.

Elkezdett üvölteni, de úgy mintha nyúznák. Hangos volt, de nagyon, a falakban föld volt, de mégsem nyelte el, hanem visszhangzott, mintha egy hatalmas alagútban lennénk.
Az ajtó élesen megnyikordult, és el kezdett lefelé csúszni nagy sebességgel, mintha valami húzná lefelé.
- Ez az. – motyogtam, vigyorogva a helyzet ellenére, roppant mókásnak találtam, hogy egy hatalmas vasajtó akkor nyílik ki, ha erős hanghatások érik, és én is beszálltam.
Mikor már hárman üvöltöttünk teli torokból, mint valami megveszett vadállatok, az ajtó szépen csúszott le valami mélyedésbe, és ahol a plafontól elvált a vas, ott megjelent egy kis fény. Gyenge volt, de ahogy az ajtó szép lassan eltávolodott a plafontól, egyre több látszott belőle. Erős volt, és zsíros. Mintha egy hatalmas gyertya világítaná be az egész járatot.
- Elég. – szólt egészen berekedve Bill, aki szemlátomást felhagyott az ostoba siránkozással. – Gyerünk. Ezen már át tudunk mászni.

Odalépett, és felugrott az ajtóra, majd felhúzta magát, majd a fél méter vastag falon átlendítette a lábait. – Kövessetek. – azzal leugrott a másik oldalon.
Követtem a szomszédomat, át a falon, ahol a padló erős acélszerkezetnek hatott. Le is hajoltam, hogy meghallgassam a statikus zajt, amit ilyenkor könnyen meg lehet hallani, ha ez a fém hosszan vezeti bele magát a föld alá. De semmi. Nem hallottam semmit.
- Induljunk meg előre. – mutatott a fény felé a mellém lehuppanó rendőr, és a nyomában megindultunk előrefele. A fény lassan bántani kezdte a szemeimet, de aztán, úgy ahogy hozzászoktunk, és csak haladtunk tovább előre, mikor a talaj lejteni kezdett, de úgy, mint egy csúszda. A tetején megálltunk tanácskozni:
- Ha itt lecsúszunk, hogyan jutunk vissza? – kérdezte nyomban Bill, és leguggolt a szélére, hogy belenézzen a járatba.
- Ha leértünk ott lesz valami, biztos vagyok benne, ami segíthet majd visszamászni. – vélekedett a rendőr. – Bárhogy nézzük is fiúk, ez egy atombunker. Márpedig az atombunkereket jól megépítik, úgy hogy több bejárata is legyen, ha véletlenül valamelyik használhatatlanná válik. Ennek is biztos van még legalább két kijárata. –
- Engem meggyőzött. – mondtam, és Bill is bólintott.
- Mi legyen? – kérdezte, ismét lenézve. – Csak ketten tudunk lecsúszni egyszerre. Az egyikünk fenn maradhatna, és segíthetne valahogy kimászni, ha odalent nem lenne biztonságos.
- Remek. – bólintott rá Brent, és meg is indult előre. – Mi megyünk Bill. Harold maga maradjon itt, hátha történik valami. Akkor fundáljon ki valamit, hogy segíthessen nekünk. Ha jelzünk, akkor jöhet. – hadarta el, és már bele is ugrott a csúszdába nyomában Billel, aki elkurjantotta magát veszélyes helyzet, ide-vagy oda. Elmosolyodtam magamba, aztán nyomban vissza is rendeztem arcomra a groteszk semmitmondó kifejezést, mert a helyzet nem volt túl rózsás.

A járat szélére léptem, és letekintettem, hogy leértek-e már. A hangokból ítélve abban a pillanatban értek le egy kis puffanással.
- Huh. Kellemes egy hely. – hallatszott lentről Bill hangja, és nyögései, ahogy feltápászkodik.
- Puhára estünk Harold. Ugorhat maga is. – szólt fel Brent és hátrébb lépett, nehogy rájuk essek.
A járat nem volt túl hosszú, bár visszatekintve rá nagyon úgy tűnt, lehetetlen visszamászni. Egy hatalmas kék szivacsra estem, melyet a toronyugróknak szoktak letenni a földre, ha véletlenül nem nyílna ki az ejtő ernyő.
Mikor feltápászkodtam már remek hangulatom volt. Ahogy körbenéztem a hatalmas helységbe ahol voltam egyszerre remek kedvem lett.
Az egésznek mintha üveg teteje lett volna, hatalmas napelemes panelekkel felszerelve, melyek tudtam, hogy csak úgy vannak megcsinálva. Közben pedig egyszerű fényerőforrást használtak, hisz a napfény jóval felettünk lehetett. Egy mesterséges sziklafal állt a terem egyik végében, egy kisebb vízesés futott le rajta, egy széles kőmedencébe. Páfrányok, mindenhol zöld növények, tele élettel és energiával. Igaz acél volt a padló, mindenhol, de így, hogy egy kis zöld is volt velünk, így sokkal derűsebb volt az egész. Egy kis híd ívelt át a vízeséstől egy kiugró platformra, melyen különböző számítógép panelek kaptak helyet korszerű technikával ellátva.

A helység másik oldalán pedig egy ajtó volt a falban, egy táblával, mely ezt hirdette: Szálláshelyek, ebédlő, konyha
- Most már teljesen biztos vagyok benne, hogy ez egy atombunker. De ilyet még soha életemben nem láttam. – indult meg a híd felé a rendőr, miközben beszélt.
- Egyáltalán látott már atombunkert? – kérdeztem, követve a vízesésig. Ott belemártottam a bal kezemet csuklóig a vízbe, mely hűsítően hideg volt. Mintha ezüst gyöngyszemek ugrándoztak volna benne.
- Igen. Egy párat. De az mind tömör beton volt. Tele üzenetküldő eszközökkel. Mint azok a számítógépek. Azokkal felvehetjük a külvilággal a kommunikációt. – morogta Brent, és azzal a lendülettel meg is indult át a fahídon a gépek felé.

Mi pedig követtük, hisz nem nagyon tudtunk volna itt mit kezdeni. Az én számítógépes ismereteim a nulla alatt voltak, viszont Bill. Ő valami számítógép technikai cégnél dolgozott. Oda is lépett a rendőr mellé, aki azt nézte, hogyan lehetne bekapcsolni a dolgokat.
- Valahol itt van az a generátor. Most alapjáraton működik, mert van világítás. – vélekedett Bill, és feltolt egy piros kart, mely következtében azonnal hangos zúgás hangzott fel a lábunk alatt. A generátor be lett kapcsolva teljes üzemmódra. A monitorok felvillantak, majd kialudtak. Kis zöld, piros fénypontok villantak fel, majd a monitorok ismét működésbe léptek. A zúgás szép lassan alábbhagyott, végül már csak duruzsoló hangja törte meg a csendet. No meg a gépek halk pityegése.
- Ezek jó gépek. – dünnyögte Bill, aki ezennel át is vette a vezetést, mert úgy látszott Brent se túl járatos a témában.
- Fel van szerelve ez mindennel, ami kell. Tényleg atombunker. – bökött a szomszédom az egyik szélső monitorra, ahol képek jelentek meg, feliratokkal kiegészítve. Aztán egy kopasz, öreg férfi feje jelent meg, aki beszélni kezdett:
- Üdvözöljük az Észak Karolinai védekező, újjáépítő, regenerálódó bázison. A létesítmény teljes biztonságát a Jutra Vállalat biztosítja önnek, abban az esetben, ha betartja a szabályokat. – ezennel elhallgatott, mi pedig néztünk egymásra értetlenül. Kis beszélgető panelek nyíltak fel az ablakban, melyekre az egérrel lehetett kattintani.
- Nyomj arra, ott! – bökte meg az egyik véres ujjával a képernyőt Brent, mire a fickó újra megjelent a képen, de most másról beszélt:

- A bunker védelmi célból épült, egy esetleges atomtámadás biztosítása érdekében, ahogy több tíz másik az államokban. Ennek a bunkernek a célja a létfennmaradás. A legközelebbi állomás 123 kilométerre található, és meg is tekinthető a mini vasúttal, mely három bunker összeköttetését teszi lehetővé. A Korridor, mely a fegyverkezést szolgálja, és a Tempres ami, pedig a kommunikációt. Természetesen mind a három állomáson vannak minimális kommunikációra lehetőség, de a Tempres képes a világ bármely állomásával kapcsolatot felvenni ezért egy lehetséges atomháború kapcsán létfontosságú lehet az emberiségnek. – a fickó a képernyőn abbahagyta a beszédet, és most megmutatta a közelben lévő két állomást. Ahogy így elnéztük a tervrajzokat, a kis vonatot, mely visz majd bennünket a többi állomás felé, az étkezőt, a hálókat, a fegyvereket, a tucatnyi számítógép panelt, egyszerre tehetetlennek éreztem magamat.

Most már csak az volt a kérdés, hogy ki az, másik két társam közül, akinek van valami terve a megnyugvás mellett, mely valószínűleg itt érne minket, mélyen a föld alatt.