Történetek

Vámpírok. Az emberek évezredek óta azon gondolkoznak, léteznek-e vagy sem. Hát, hölgyeim és uraim, nem tudhatjuk. Vagyis hát, Önök nem tudhatják. A vámpírok okos lények, legalábbis ezt hiszik róluk. Ugyan már, milyen "vámpír" az, aki ilyen kis blogokba, és egyéb Internetes helyekre...

Ahogy az ajtón benéztem, két harminc körüli férfit láttam, meg a feleségemet az ágyán, rongybabaként elterülve, meztelen. A ruhái szanaszét szórva a padlón, és látszott rajtuk, hogy nem levették, hanem letépték róla, mert többségükben szakadtak voltak. Az egyik férfi letolt nadrággal állt az ágy mellett, és a feleségem altestébe gyömöszölte magát durván, miközben a csípőjénél megmarkolva próbálta a magatehetetlen testet megtartani...

Nyelveink vad csatát vívnak. A lábamat átteszem rajtad. Testünk teljesen összesimul. Kezed felfedezőútra indul. Végigsimítasz mindenhol, ahol eddig csak vágytam rá. Megmarkolod a fenekem, és közben érzem, hogy kívánsz. Beindultál. Hanyatt döntesz, és vetkőztetni kezdesz...

Furcsa módon megkönnyebbülést és boldogságot éreztem, ez volt az első alkalom, hogy életet ontottam ki. Kegyetlen volt és brutális, ahogy a kés pengéjét lassan belemélyesztettem a testébe. Láttam a nagy, szikrázóan zöld szemében a fájdalmat, és ettől csak nagyobb kedvet kaptam ahhoz, hogy fájdalmat okozzak neki, nagy fájdalmat...

Abigail, a szülők határozott nyomására felbontotta az eljegyzését egy elbűvölő fiatalemberrel, egy dragonyos tisztel, akivel nem volt semmi baj, azon kívül, hogy részeges volt, erőszakos, egészségtelen érdeklődést mutatott a lovak és az agárversenyek iránt, és Abigail-nél, csak Sir Arnold pénze és befolyása érdekelte jobban. Ez nem volt ritka, mindegyik gazdag vagy befolyásos család körül voltak sakálok, rövid úton megszabadultak tőle, az eljegyzést felbontották, Sir Arnold, pedig elintézte,...

Letisztítottam az oltárt a munkám közben lehullott levelektől, és egy mellettem lévő zacskóba tettem őket.
Pont ekkor jött vissza Elonart atya, de táskámmal együtt. Nem vágott valami szívderítő képet.
Leállt előttem.
- Már letettem a táskádat egy székre… amikor elkezdett mozogni… Nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet az. Bocsáss meg, de bele kellett néznem. Csak a kezemet tettem bele, és elkezdett valami morogni. Könyörgöm, hogy hozhattál egy borzot a templomba? - vette...

- A fél-sárkányoknak, hajdan, talán még a félelfeknél is sanyarúbb volt a sorsuk. Régen, mikor még nem tiltották a vérkeveredést; született néhány utód, akik túlnyomórészt emberi formát birtokoltak. Ellenben a sárkányalakjukat alig, vagy csak részlegesen voltak képesek felvenni. Szárnyakkal azonban mindegyik leszármazott rendelkezett. Így ha az emberek egy óvatlan pillanatban észrevették őket repülés közben, akkor könnyedén szörnyetegeknek vélhették...

Pedig kedves mindenki, igenis mindenkinek van szerepe egy modern társadalomban. Már születésünk is egy társadalmi normát von maga után. Senkit nem érdekel, hogy valamit miért teszünk, vagy nem teszünk, Ők úgy fognak velünk bánni, ahogy az Ők jónak látják, mert nem tudjuk számukra érthetően kifejezni magunkat...

- Segíthetek? - ismételte meg a kérdését.
- Miben tudna? Csak gondolkozok - mosolygok rá.
- Ebben is segíthetek - ezzel leült mellém. Kérdőn néztem rá, de ő elővett egy cigis dobozt, finom ujjaival előhúzott egy szálat majd megkínált engem is.
- Szóval azon gondolkodsz, megéri-e élned...
Megrökönyödve néztem rá, honnan gondolhat ilyesmire.
- Mindenkinek eljön az a pont, mikor két ösvény közül, választhat. Te ide értél...

Éreztem, hogy vér szökik arcomba, amint szemem rátévedt az énekesre, aki félve tartotta a mikrofont, mint egy újszülöttet az orvos. A forróság jelei rajta is megmutatkoztak, mert egy verejtékcsepp homlokai ráncain végiggördülve vándorolni indult. Lecsorgott orcája sima fedésén – egy könnycseppre hasonlított, majd férfias állát elkerülve nyakára vezetett az útja, melyen még ott díszelgett a halál véres csókjának egyike...