- Rég láttuk egymást – köszönt Emmy.
- Mihez képest rég? – Morgan leült a mellettük levő fapadra, s gyermeki mosollyal mutatott helyet maga mellett Emmynek.
- A régi bandához képest – közvetlen Morgan mellé ült, majd némán elgondolkodva fürkészte a tekintetét.
- Mi az? Mit nézel?
- Próbálok rájönni, hogy miért is kerestél fel?
- Ezt nem tudtad volna azonnal megkérdezni? És a válaszom (talán kissé érzelgősen kifejezve) hiányoztál – az egyenes választ, hirtelen csönd követi.
- Hiányoztam? – ismételte meg Emmy, kissé elpirulva.
- Igen – a fiú mély levegőt vett. – Talán soha nem tűnt fel, de mindig is éveztem a társaságodat. A hosszú beszélgetéseket, és a kisebb, nagyobb bolondságainkat. – felelte gyorsan Morgan.
Emmy halkan felkacagott, alig észrevehetően egy köhögés mögé bújtatva azt.
- Igen, azok még ma is eszembe jutnak – kis szünet. - De ha szerettél velem lenni, akkor miért nem kerestél fel a ballagás után? – kérdezte most keményen.
- Akartam, de annyira lefoglalt az új osztály, új környezet meg minden. Azt hiszem, egyszerűen csak halogattam, halogattam, aztán meg már teljesen eltávolodtunk egymástól.
- De, hisz ugyanabba a gimibe járunk. Nem lehetett volna csak öt percre félre hívni beszélgetni?
- Igen, tudom annyira sajnálom, csakhogy… - felsóhajt. - Valahányszor láttalak a folyosókon, mindig olyan közömbösen néztél rám. Úgy éreztem, hogy én csak egy egyszerű osztálytárs voltam a szemedben. – mondta Morgan szinte kétségbeesve.
Előre hajolt, kezeit összekulcsolta s közben rezzenéstelen arccal bámult a semmibe. Majd halkan folytatta tovább.
- És olyan sokáig halogattam, hogy már-már levegőnek néztük egymást – csend következett. Emmy tudta, hogy a fiú igazat mond. Volt, hogy mikor meglátta őt az iskolában, nem törődöm módon a barátnői felé fordult, mintha épp valami nagyon fontos dologról diskurálnának.
- Ismerős az érzés… Én is ugyanezt láttam a te szemedben. Néha még vissza se köszöntél – mondta szomorúan, maga elé meredve Emmy.
- Az csak is azért lehetett, mert nem hallottalak – vágta rá hirtelen Morgan a lányra szegezve tekintetét. – Ugyanis akárhányszor köszöntél nekem, én azonnal viszonoztam, úgymond… És olyankor… amikor hallhattam a hangodat… mindig… jól eső, meleg érzés töltött el – azzal elfordult és a semmibe meredt.
Így telt el, alig egy perc, majd Emmy ismét megszólalt.
- Fogalmam sem volt, hogy ennyire… kedvelsz… engem.
- Emmy – ismét a lány felé fordult és mélyen a szemébe nézett. – Én nem kedvellek téged, és soha nem is kedveltelek… én szeretlek…
Ha nem akarsz lemaradni:
Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!
Friss hozzászólások
brtAnna:
Sajnos nem találtam hozzád más...
2025-07-08 00:01
Legnépszerűbb írások:
2010-09-23
|
Egyéb
Barbara, Kedves!<br />
A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Hasonló történetek
Beküldte: Anonymous ,
2001-08-01 00:00:00
|
Egyéb
Jelenleg 13 éves vagyok.
A rózsaszín felleg viszont elkerülhetetlen, és manapság egyre több embert talál meg. Ez a rózsaszín felleg persze csak egy tünete a kóros szomorúságnak, vagy inkább kezdete. De ha ennek érzéseit sikerül leküzdeni, a kóros szomorúság már elkerülhető.
Legyőzni azonban nehéz, de vannak rá módszer...
Legyőzni azonban nehéz, de vannak rá módszer...
Hozzászólások