A Rend

Szeretem a telet, persze nem azért, mert annyira élvezném a hideget vagy a jeges szelet, egyszerűen csak amiatt, hogy ilyenkor nem csak mi Különlegesek hordunk kesztyűt, így legalább néhány hónapon keresztül elkerülhetem az undorodó pillantásokat, a lenéző tekinteteket, a félelmet. Felüdítő úgy sétálni, hogy az emberek nem térnek ki előled, ahogy észreveszik a hófehér kesztyűt. A kellően megválasztott vastagságú fekete kesztyűvel elértem, hogy a jelemet, elrejteni képes hófehér fölött lehessen még egy kesztyű, ami az ártatlanság varázsát bűvöli körém, egyszerűen azzal, hogy Normálisnak látszom. Persze így is csak az utca jutott, de még ez is jobb, mint a semmi. Lehajtottam a fejem, hogy védjem magam a szemembe vágódó jégkristályok ellen, és megszaporáztam a lépteim. Normális élet ide vagy oda télen akkor is rohadt hideg van. Megálltam egy könyvesbolt előtt, aminek kirakatában egy hatalmas tábla virított: Korcsoknak tilos! A megkülönböztetés eme formája ugyan tiltva van, de a kutya nem törődik vele. Szerencsére. Beléptem az üzletbe. A pultnál ülő szemüveges fiatal lány, csak egyetlen pillanatra méltatott, majd visszamélyedt a könyvébe. Ingyen olvasás, naná. Lehúztam a kezemről mindkét kesztyűt és megmozgattam az ujjaim. A jobb kézfejemen lévő tetoválás élénk kékes fénnyel világítani kezdett.

- Vevő jön – szólalt meg, éles figyelmeztető hangon a lány, de már túl későn. Annyit tehettem, hogy villámgyorsan zsebre vágtam a kezem. A kékes derengés alapos megfigyeléssel még így is látszott, de talán a bolt látszólagos hitvallása megvéd attól, hogy eleve gyanakvóbban bámuljanak olyat, aki rejtegeti a kezét. A Normálisak egy idő óta már-már mániákusan láthatóvá teszik a kézfejüket, a legújabb őrület az átlátszó nejlonzseb. Várom már a nejlongarbó és nejlonnadrág elterjedését. Nehogymár csak velünk kivételezzenek. Előrébbléptem a sötét sarokból, hogy minél kevésbé legyen feltűnő a derengés. Hivatalosan, mi csak mások vagyunk gyakorlatilag inkább semmik. A Különlegeseket félelem övezi, és amitől az ember fél azzal agresszív, ha nem védenénk magunkat, már régen egyetlen tagunk sem lenne. Lopva a függönnyel letakart rész felé néztem, ha most eltűnnék, azzal nem növelném a hitelem. Ott maradtam és nézegettem a kitett könyveket. Mindegyiknek elbűvölő címe volt: Hogyan védd meg magad egy vámpírral szemben? A vérfarkasok megölésének biztos módjai! Intézd el a Mágust! Elfintorodtam. A könyvek nagy része használhatatlan volt, mégis sikerült megkeserítenie az életünket. A belépő férfi a negyvenes éveiben járhatott, alig tette be a lábát a boltba már is lehúzta a kesztyűjét és zsebrevágta. Naná, hogy még az is átlátszó volt. Mielőtt a pulthoz lépett volna vetett egy lapos oldalpillantást az irányomban, majd mikor észrevette, zsebredugott kezeimet, neheztelően végigmért. Rámosolyogtam, és visszafordultam a könyvespolc felé. A férfi azonban mellém lépett, és az épp imént kiszúrt Irtsd ki a Mágust sikerült magához ragadni. Megfagyott a vér az ereimben. Lehet, hogy csak véletlen, de… Ráadásul túl közel állt hozzám. Ha kicsit is elfordul, észreveheti a zsebemből kiszűrődő kékes fényt. Az eladólány az ajtó felé lépett, hogy időben becsukja és elsötétítse, ha valami történne.
- Lilia, sokat fogsz még ott lazsálni? – hallottam egy mély hangot a bolt hátsó része felől. Odafordultam és hálásan az elhúzott függönynél álló fiúra mosolyogtam.
- Megyek már! - feleltem és beléptem a függöny mögé. A boltban lévő férfi, megmentőmet is végigmérte, de a csupaszon hagyott nyak, és a mellkas előtt keresztbefont, tetoválás nélküli kéz meggyőzte a tisztaságáról. Normális pedig az ő eszméi szerint nem áll szóba Különlegessel, így egyhuzamban engem is felmentett a vád alól.
- Keresed a bajt, igaz? –kérdezte a megmentőm, mikor már mindketten a függöny mögötti részben voltunk.
- Ő keres engem.
- Roppantul örülök.
- Hát még én. – feleltem és lehuppantam a hatalmas íróasztal mögött bőrfotelbe. Végignéztem a „főnökömön”. Magas, széles vállú, határozott férfi volt, jelleme az arcán is tükröződött. Megfeszített álla, keskeny arcformája keménységét, még tigrisszem színű írisze és válláig érő enyhén hullámos haja sem tudta meglágyítani.
- Jól nézel ki - összegeztem a látottakat. Mikor utoljára láttam még rasztái voltak, de annak már lassan egy éve.
- Ami rólad már nem mondható el – felelte. Vállat vontam.
- Mindig is tudtál bókolni. Mi van a többiekkel?
- Semmi. Se a húgomról, se Nhaxráról nincs hír.
Összepréselt ajkakkal bólintottam. Nem akartam kimutatni mennyire felkavart a híre… Az egy éves határidő néhány hete lejárt. Megráztam a fejem, hogy elhessegessem a gondolatot. Újra Solonra néztem. Sokat változott mióta nem láttam. Olyan lett, mint egy íj, amit huzamosabb ideje állandóan megfeszítve tartanak. Nem csak az én barátaim voltak távol.
- Örülök, hogy legalább te hazaértél - fűzte hozzá halkabban.

Nem szóltam semmit csak bólintottam és a kezemre néztem. Az azon derengő rúnára és a mellette végigfutó fehér hegre. Akkor szereztem, amikor egy csapat suhanc megpróbálta kivágni a bőrömből a Jelet. Solon mentett meg: engem tőlük, őket tőlem. Megborzongtam és újra az ölembe ejtettem a kezem. Azon a napon fonódott össze az életem a Rendével. Arra esküdtem fel, hogy hasonló helyzetekben én legyek a védelmező. A Különlegeseket rengeteg támadás éri, de ha azokra az erejüknek megfelelően válaszolnának, a halálos áldozatok miatt még inkább a társadalom szélére sodródnánk. Így sem állunk túl messze a nyílt vadászattól bár elvileg a törvény értelmében a diszkrimináció tiltott. Elvileg. Így mindössze annyit tehetünk, hogy megóvjuk a két felet egymástól. A Fürkészek segítségével, általában előre meg tudtuk határozni a támadások helyét és idejét. A leendő áldozatot pedig még időben elhoztuk onnan, a támadó memóriáját pedig kismértékben módosítottuk. Megpróbáltuk megelőzni a vérontást, mindkét oldalról. Legalábbis ez volt másfél évvel ezelőttig. Akkoriban a támadások egyre szervezettebbek lettek és a Fürkészek ellenére sem tudtunk időben a helyszínre érkezni. A legtöbb esetben már csak a holttestet, vagy lenyúzott bőrdarabot találtunk. És mindig csak Különlegesekét… Néhány hét alatt több százra nőtt az áldozatok száma.

- Nem találtál semmit? – kérdeztem hosszabb hallgatás után. Mialatt mi, igyekeztünk olyan helyekre menni, ahol köztudottan utálják a Korcsokat, Solon a Rend hatalmas többszobás könyvtárát bújta hasonló esetek után. Csak reménykedtem, hogy talál valami támpontot. Noha soha ennyi támadásban nem volt részem, mégis egyik sem volt olyan, ami nyomra vezethetett volna. Megtapasztaltam az emberek legmélyebb gyűlöletét, átéltem megannyi megaláztatást, mégsem találtam semmit, a Különlegesek pedig egyre fogytak.
- Semmi – rázta meg a fejét, amitől a haja a szemébe hullott. Idegesen simította hátra és az ablak felé fordult. - De még csak a felénél járok…
- Egy év ala… - nem tudtam végigmondani, amit akartam, testem hirtelen ívbe feszült és képek özönlötték el az elmém. Egy sötét sikátor, egy félelemtől reszkető Különleges, egy mindent elborító villanás. Felpattant a szemem, Solont kerestem a tekintetemmel, de ő addigra már a behúzott függöny mellett állt. Csak bólintottam és kinyújtottam a kezem. Solon kiszólt a boltoslánynak, majd mellém lépett és a kezembe helyezte a sajátját. Elsuttogtam egy szót.

Egy pillanattal később már a látott sikátor végében voltunk. A szűk utcát mindössze egy halványan pislogó lámpa világította meg, ami mellett két alak beszélgetett. Solon megbökött és az ellenkező irányba mutatott. Néhány méterrel odébb újabb két árny bukkant fel a sötétből. Egyikük a falhoz támaszkodott, míg a másik a test mellé guggolt. Megmozdítottam az ujjaim, amitől a ruhám ujjába elrejtett kis ezüsttőr a kezembe csusszant. Teljesen feleslegesen, mivel ha Normálisak úgysem erre lesz szükség, Különlegesektől pedig nem kellett félnünk engem mégis megnyugtatott. Közelebb léptünk, mire a guggoló alak felnézett és elmosolyodott. Elöntött a megkönnyebbülés hulláma, ami meglehetősen morbid érzésnek számított egy hatalmas vértócsától néhány méterre.
- Már vacsoráztam nyugi – mondta mosolyogva a guggoló lány és villámgyorsan talpra állt. Mozgása szabad szemmel követhetetlen volt, amit még nehezített bíborvörös felsője és fekete nadrágja. Szinte láthatatlan volt az éjszakában.
- Nehéz vagy – nyögött fel Solon, aki akkor bontakozott ki egy szőke göndör hajú lány öleléséből, de nem tudta elrejteni mennyire megkönnyebbült. Húga élt és szemlátomást sértetlen volt.
- Te meg hajat mostál, nahát vannak még csodák – feleselt vissza Rüszti és elengedte a bátyját.
- Érdekel valakit egyáltalán, hogy van itt egy holttest? – szólalt meg az eddig falat támasztó hosszú fekete hajú férfi. Bokáig érő bőrkabátja alatt ugyanolyan ruhát viselt, mint társnője. A bíborszínű ing még jobban kiemelte hófehér bőrét. Sosem értettem meg hogy tudott valaha is elvegyülni az emberek között ezzel a kinézettel? Bőre krémfehér, vonásai szinte éterien gyönyörűek.
- Az a szerencsénk, hogy te itt vagy és szólsz nekünk, nehogy elfelejtsük – lépett közénk a társaság utolsó tagja. Solon rosszallóan megcsóválta a fejét, a rövid fekete hajú férfi nyakába kötött fekete kendő láttán, mire Cydar elvigyorodott és kioldotta. A nyakán lévő Jel éles zöld fénnyel világított.
- Így jobb?
- A hulla – ismételte meg Csonyi.
- Kihez tartozik?
- Abból, ami maradt, ezt elég nehéz megállapítani – fintorodott el Nhaxra.
A vámpírlány félreállt és láthatóvá tette a véres húskupacot. A szám elé kaptam a kezem, mivel a gyomrom megindult felfelé. Elfordultam és néhány nyeléssel visszaraktam a helyére.
- Van itt egy rúna – kiáltott fel Rüszti, és a hullától néhány méterre lévő falra mutatott. - De nem vérfarkasé.
- Nem is vámpíré – közölte Nhaxra ahogy a falhoz lépett és megvizsgálta az arra festett jelet. - Viszont vérrel írták.
Nyeltem egy nagyot, és csukott szemmel elléptem a holttest mellett, hogy megnézhessem a rúnát és azonosítsam kihez tartozott. Bíztam benne, hogy a legtöbb mágus rúnáját ismerem, vagy legalábbis felismerem, már ha egyátalán közénk tartozott. Ez azonban valami más volt. Szólásra nyitottam a szám, de Nhaxra megelőzött:
- Nem mágusé. Nem tartozik senkihez.
- Honnan tudod? – ellenkezett Rüszti. - Nem ismerhetünk minden Jelet.
Megcsóváltam a fejem.
- Minden rúna, minden Jel, jelentéssel bír. Lázadás- mutattam Rüszti kendővel fedett nyakára, majd a másik vérfarkas zöldellő jelére- Kaland. Nhaxra jele az Erő, Csonyié pedig a Nyugalom. Az enyém a Hatalom. - emeltem szemmagasságba a jobb öklöm.- Ez a rúna viszont zagyvaság. Nincs értelme.

Nhaxra elővett egy papírlapot a nadrágja zsebéből és felfirkantotta rá az ábrát, majd Solonnak adta.
- Utána tudsz nézni a könyvtárban?
- Ráállítok néhány Fürkészt, erre még talán jók - hangjából sugárzott a keserű harag. Nem tudtuk megállítani a gyilkosságokat. - Maradjatok itt és takarítsátok fel, aztán találkozunk a szálláson.
Mindannyian bólintottunk és visszafordultunk a vértócsa felé. Megint bukfencezett a gyomrom.
- Meg kell tudnunk, kihez tartozik – törte meg a csendet Rüszti. Tudtam, hogy igaza van. Ahhoz hogy megfelelő módon búcsúztassuk el, tudnunk kellett mi ő. Lecsuktam a szemem és megpróbáltam visszaemlékezni a látomásomra. A fiú a falhoz lapult keze ökölbe szorult, majd elfordította a fejét, hogy szembenézzen a támadóival…
- Farkas volt – suttogtam halkan, mire a két másik véfarkas bólintott és közelebb lépett a maradványokhoz.
- Ez undorító – fintorodott el Nhaxra, mikor Rüsztiék letérdeltek a hulla mellé. A göndör lány felénk fordult.
- Nektek talán, de a népem hisz abban, hogy a halála nem lehet felesleges, hogy ezzel erőt ad másoknak, ha nem falnánk fel, a lelke nem nyugodhatna meg.
- És az se jobb, amit ti tesztek! – replikáztam elfordulva.
- Mert sokkal humánusabb egy gödörben elrohasztani – feleselt Nhaxra, de ő sem volt hajlandó odanézni. A hangoktól így is simán rosszul lettem.
- A végén azért törölközzetek meg – hallottuk Csonyi hangját. Ő persze végignézte. Naná.

Tanácstalanul sóhajtottam és dőltem hátra a kényelmetlen márványszékben. Felemeltem a fejem, és a szobában foglalatoskodó Fürkészek egyikére néztem. A szőke lány megrázta a fejét és visszafordult a könyvespolc felé. Kinyújtott kezét az egyik könyvre tette, majd felhangzott a fürkészéssel járó halk zümmögés. Ugyanazt a jelet kutatta, ami az előttem lévő papírlapot díszítette. Mégsem jutottunk semmi eredményre. Visszafordítottam a figyelmem a lapra és tovább szuggeráltam. Immár sokadszorra pörgettem végig magamban, az általam ismert összes Jelet, mégis mégcsak hasonlót sem leltem. A Fürkészek állandó zümmögése bosszantani kezdett így felkaptam a lapot és kisiettem a szobából. A fiatalok szállására mentem, ahol az egyik gyakorló szobában megtaláltam a két lányt. Nhaxra az ajtóval szemben lévő falra skiccelt rúna előtt állt. Fehér bőrű homlokát a feszültség ráncai árnyékolták. Rüszti ezzel szemben a küzdőtéren enyhítette a feszültségét, mozdulatai lendületesek, erőtől duzzadóak voltak. Keserűen elmosolyodtam mikor észrevettem, hogy a mozdulatai során a porban kirajzolódik a mindannyiunkat foglalkoztató jel.
- Rájöttem –kiáltott fel és egy pillanat alatt leállt. Mikor észrevette, hogy öntudatlanul is mit vésett a porba, csak lemondóan legyintett és a falon lévőhöz lépett. Nem nézett felénk, mintha csak hangosan folytatná az eddig magában zajló gondolatmenetet. - Nem is ezt keressük. Kell lennie benne egy szándékosan beletett részletnek… - töprengett, majd visszalépett a porban fekvő változathoz és leguggolt. Nhaxrával együtt közelebb léptünk és némán figyeltük, hogy Rüszti egymás után többször átrajzolja a jelet, miközben egyre távolabb kerül tőlünk. Mikor már a terem ellenkező térfelén volt, Nhaxra felszisszent és a kialakult jelre mutatott ezzel egy időben Rüszti is diadalmasan felkiáltott:
- Vámpír!
- Farkas!
- Ez egy vámpírjel. Ősrégi és viszonylag közismert - folytatta Nhaxra, és a levegőben végigfutatta az ujját a kialakult Jelen. - Többféle jelentése ismert. Jószándékú, Irgalmas, Nagylelkű.
- És egyben egy Farkasé is. Az Alfáé – felelte Rüszti.- de a jelentését nem ismerem.
Átmentünk az ő oldalára, meglódult a szívverésem. A porba rajzolt rúna innen nézve is értelmes volt.
- Sötétség, rosszindulat – suttogtam. - Mit vettél ki belőle?
Rüszti lerajzolt a porba egy harmadik rúnát is. Éreztem, ahogy elsápadok, minden vér kifutott a végtagjaimból. A kezem remegni, kezdett, a Jelem erősebben fénylett, mint mindig, ha izgatott voltam, mégis elmosolyodtam. A Harmadik rúnának is volt értelme.
- Haladás – bökte ki Nhaxra hosszú hallgatás után, hogy Rüszti is értse, miért hallgattunk el mindketten.
- Mágus Jel – tettem hozzá. A vérfarkas azonban már rég bólogatott.
- Vérfarkas, Vámpír, Varázsló
- De mi a rosebbet jelent? – fakadtam ki.
- Találtatok valami? – hallatszódott Cydar hangja az ajtóból. A vérfarkason mindössze egy bőrnadrág volt, izmos felsőtestét vékony izzadtság réteg és néhány karmolás borította. Sejtettem, hogy nézhettek ki az Ifjak.
- Rüszt megfejtette – bólintott Nhaxra és félrelépett, hogy látható legyen a porban lévő duplarúna.
- Rüszti? Na az kizárt – felelte Cydar, mire az említett leányzó bokánrúgta. Hasonló erőségtől nekem simán eltört volna a csontom. Cydarnak azonban meg se kottyant. Naná. A hím csak elfintorodott, és forgatni kezdte a szemét – Úrihölgy létedre, nahát…

- Mi a jelentésük? – kérdezte, mikor körbejárta a Jeleket, majd mikor felvilágosítottuk bólintott, és lerogyott a padlóra, Rüsztit maga mellé rántva. - És mire jók?
- Gondoltuk azt majd te, mint erős férfiállat megmondod – feleselt a lány, de kivételesen nem torolta meg az inzultust. Nhaxrára néztem, aki szótlanul, összeráncolt szemöldökkel nézte a Jelet.
- Csak a dupla rúnát kell megfejtenünk, a harmadik valószínűleg csak egy pótjel, hogy mindhárom nép meglegyen – dünnyögte halkan.
- Nem teljesen – tettem hozzá pár pillanat után.- A harmadik jelentése Haladás, egyfajta irányjelző, a másik kettőnek egy helyre vagy egy helységre kell utalnia.
- Jószándék, Gonoszság, Jószándék, Gonoszság –ismételgette a vámpírlány egymás után a jelentéseket, mindaddig, amíg már kedvem nem támadt, hogy fejbecsapjam, így szüntetve meg a monoton dünnyögést. Elmenekültem a helyszínről.
- Hívd le Csonyit, addig elmegyek Solonért, és törlök minden órát, ami itt lett volna. Együtt csak kitalálunk valamit. - mondtam és kiviharzottam a teremből. Felsiettem a márványlépcsőkön, Solon oda helyeztette a dolgozószobáját, ahol mindenki elérhette.
A cseresznyefa ajtó előtt azonban egy ifjú vámpírt találtam. A suhanc irtó határozott volt. Legalábbis azt hitte. Terpeszállásban állt meg előttem, karjait a mellkasa előtt összefonva. Nem tudom ki volt a Nevelője, de a bőbeszédűségéből ítélve lett volna egy tippem.
- Engedj be! – kértem hátha nem jött rá miért toporgok az ajtó előtt. Céltudatosan megrázta a fejét és rám bűvölt egy szemfogcsillogtató mosolyt.
- Solon nem ér rá.
- Nekem ráfog. Nem akarok kárt tenni benned, így hát szépen kérlek, kotródj az ajtó elől.
A suhanc nem mozdult. Felsóhajtottam és ökölbe szorítottam a kezem.
- Engedd be ő Solon ágyasa – hallatszott egy mély hang mögülem. A suhanc vigyázzba vágta magát. Vérfagyasztó mosollyal fordultam meg.
- Drága Csonyi, ágyas az ángyod térdekalácsa – vicsorogtam. Az éteri szépségű vámpír csak megvonta a vállát és magamra hagyott. Mozdulatai sebességét ennyi idő után se tudtam megszokni. Dühösen nyitottam be az ajtón.

Solon háta mögött összekulcsolt kezekkel állt az ablakban. Mikor megfordult szíven ütött a nyúzottsága. Szótlanul ellépdeltem mellette és benyitottam a dolgozó melletti helyiségbe. Az alig pár négyzetméternyi, de legalább öt méterbelmagasságú könyvtárszobában Fürkészek tucatjai dolgoztak. A zümmögés már-már elviselhetetlenül hangossá fokozódott. Összecsaptam a tenyerem és magasba emeltem a kezem. Jelem kék fénye végigsugárzott a termen, mire az ott lévő Fürkészek egyetlen pillanat alatt eltűntek. Áldott csend ereszkedett a szobára. Visszamentem a nyúzotthoz és a hátára simítottam a kezem. A tenyerem felmelegedett, ahogy megpróbáltam kicsit felélénkíteni Solont. Ő azonban elkapta a kezem és megrázta a fejét.
- Miért küldted el őket?
- Már nem kellenek, Rüszti félig megfejtette. Összetett Jel volt, egy jelzőrúna. Már csak azt kellene tudni, hova akar vezetni.
Solon némán bólintott, majd lassan felém fordult és a két tenyere közé fogta az enyémet.
- Az Alfának nyoma veszett…
Elsápadtam és megremegett a kezem.
- Ez biztos?
- Majdnem teljesen, több hete nem volt felőle semmi hír, ismerem a természetét, így egy darabig nem aggaszott. Tegnap azonban megkértem néhány Fürkészt, hogy nézzenek utána. Nem találták meg.
- Ki tud róla? – kérdeztem vékony hangon. Ha híre megy, hogy a Farkasok Alfája eltűnt, az alakváltók felhagynak minden óvatossággal. Csak az fog számítani, hogy ki kerül a helyébe. Mindössze egyetlen Alfaválasztás tapasztaltam eddig. Nem is akarok többet. Közel ezer áldozata volt, Különleges és Normális egyaránt.
- Eddig csak te. És Cydar talán sejti. Itt volt mikor megkértem a Fürkészeket.
Egy pillanatig csak némán néztem a velem szemben álló férfit. Ezerszín íriszét, sűrű nyakba hulló haját, majd belém hasított a felismerés. „És egyben egy Farkasé is. Az Alfáé.”
-A rohadt életbe! – kiáltottam fel és magam után húztam Solont. Kirohantunk a szobájából vissza a többiekhez, miközben zihálva mondtam el neki a felfedezésem. - Az egyik kijött Jel az Alfáé.
Solon keze jéghideggé hűlt az enyémben.

Szinte berobbantunk a gyakorlóterembe. Cydar mikor meglátta az arcunkat, közelebb intett magához, egy kölyköt, és lezáratta vele ezt a részleget. Csonyi előlépett a sötétből és a kilincsre tette a kezét majd elsuttogott egy szót. Vérmágia. Naná. Igyekeztem visszaszorítani az ezzel kapcsolatos ellenérzésemet. Végtére a süket szoba létrehozása ugyanolyan, mint a csáberő, vagy a fájdalommentes harapás. Csak egy vámpírtulajdonság. Na pont ezért nem szerettem.
- Jutottatok valamire? – kérdezte Solon higgadtan, közelebb lépve a porba vésett rúnához.
- Ki a fenét érdekel? – csattant fel Rüszti. – Mi történt már megint?
Cydar és az ezerszíniriszű tekintete összevillant, mire Solon bólintott.
- Eltűnt az Alfa – mondta végül Cyd halkan, majd a Jelre nézve elsápadt és felpattant. Rüszti visszafogta a hímet, mikor észrevette, hogy Csonyi és Nhaxra közelebb léptek. Érezte a másikban zubogó harci lázat, ugyanazt, ami őt is fojtogatta. Torkukból fojtott morgás tört elő. Felemeltem a kezem mire a két farkas hátracsapódott a terem hátsó falához. Csuklójukat és bokájukat, kékes fényű körök láncolták az ottlévő rácsokhoz. Azokat ugyan könnyedén kitéphették volna, de mindketten harcoltak az ösztöneik ellen, így ezzel nem is próbálkoztak. A két farkas csak nehezen higgadt le, de néhány kínosan hosszú perc után már csak a kezük halvány remegésén látszott, hogy forr a vérük.
- A bilincs marad – szólalt meg Solon keményen, mikor fel akartam oldani a kötelékeket. Bólintottam. Nyomós oka lehet, ha megbilincselve akarja tartani a barátját. Visszafordultam a Rúnákhoz.
- Ezek szerint az Alfához vezet el ez a Jel – mondta halkan Nhaxra és közelebb suhant a jelhez.
- Vagy a teteméhez.
- Az optimista világszemléletedet szeretjük a legjobban – morogtam Csonyira, és a farkasok felé villant a tekintetem. Mindkettőjük szeme felcsillant a gondolatra, hogy a vezérük odaveszett.
- Hol van? – préselte ki magából Cydar. Alig bírt felülkerekedni az ösztönein. Hátrábbléptem. Felszikrázott a Jelem, ahogyan a két vámpíré is, de a hím megcsóválta a fejét. Többé-kevésbé ura volt az ösztöneinek.
- Tennünk kell velük valamit – szólalt meg Csonyi. - Nem terjedhet tovább, hogy az Alfa halott.

A két farkas megborzongott, a belőlük áradó támadókedv, szinte a falhoz vágott. Hála bárkinek hogy nem oldottam el őket.
- Bazd meg Csonyi kibelezlek, ha nem vagy képes kevésbé lényegretörő lenni – ziláltam. Nhaxra halványan elmosolyodott és kecses léptekkel és az éterihez lépett. Egyetlen szót súgott a fülébe, majd mindketten elindultak a leláncolt alakváltókhoz. A vámpírlány megnyalta az ajkát, majd Cydarhoz hajolt és megcsókolta. Mikor végzett hátrarázta a haját és elmosolyodott. Olyan fejet vágott, mint amilyet egy jobb vacsora után szokott.
- Mostmár elengedheted – vigyorgott rám. Sosem fogom megszokni az átváltozásait. Babarcú lányból, démoni szépség és vissza.
- Mihelyst elárultad mit tettél, pardon tettetek - javítottam ki magam, hiszen ebben a pillanatban Csonyi is ellépett Rüszti elől. A vérfarkaslány szája felrepedt, vére vékonycsíkban szivárgott az ajkára.
- A Vámpír Csókja – mosolyodott el halványan Solon. Azt hittem nem jól hallok. A Vámpír Csókja… a csók, ami kiöli az emberből az ösztöneit, ezáltal akarat nélküli bábbá változtatja.
- Tessék?
- Rüsztiékre csak úgy hat, mint egy tetemes adag nyugtató, most már képesek uralni az ösztöneiket. – nyugtatott meg Nhaxra, de nem úsztam meg neheztelő pillantás nélkül. Bocs, hogy valahogy nem bízom a baráti ösztönökben, mikor a démoni lényed veszi át az uralmat, morogtam magamban. Rüsztire néztem, megnyugtatott, hogy a kék írisz immár tisztán csillogott. A többi farkas immár nem érezheti meg a belőlük áradó feszültséget, így a hír köztünk marad. Leoldottam a bilincseket.
- Meg kell találnunk az Alfát. Élve vagy hallva. – mondta Cydar és alighogy lehullt róla a bilincs a Rúnához lépett.
- Neked jobban tetszene halva, igaz? – kérdezte Csonyi halkan, fél lábbal a falat támasztva. A másik hím fel se vette a kihívást. Az éteri is közelebb lépett a porba vésett jelhez.
- Sötétség, gonoszság, sötétség, gonoszság – ismételgette magában. Tuti, hogy egymástól tanulják Nhaxrával - fekete, romlott, fertő, gonosz…
-Állj! Mi volt az utolsó előtti? – kérdezett vissza megdöbbenve Solon a Rúna másik oldalán állva, majd választ sem várva elviharzott, az ajtóból azonban még visszaszólt.- Fehér Fertő kocsma. Egy Különlegesek által kedvelt szórakozóhely. Tíz percetek van!
- Ironikus – felelte Rüszti az ajtónak. Vigyorogva vállat vontam és elindultam az ajtó felé. Megkaptunk a parancsot. Solon kívülálló volt így mindannyian inkább fogadtuk el egyfajta vezérnek, vagy pontosabban koordinátornak. Csak két villamást láttam, abból hogy Csonyi és Nhaxra elhagyta a termet. Na igen minden cuccuk kéznél van akár csak Rüsztiéknek. Felteleportáltam a szobámba.

- De ocsmány ez a hely, kétségtelenül egy Fertő. Mikor mostak itt fel utoljára? – kérdezte fintorogva Nhaxra, amint a kocsma pultja előtt végigsétált. Egy egyberészes fekete bőrszerkó és egy hasonlóan színpompás csizma volt rajta, ami minden lépésnél hozzáragadt a talajhoz, ezáltal újabb fintort csalva a Démonasszony arcára. Ugyanoda viszont legalább hatvan Különleges tekintete tapadt. Az alig pár négyezetméternyi kocsma szinte tele volt a különböző fajtájú Különlegesekkel, akik kivétel nélkül Nhaxrát bámulták. Rüszti mellém lépett:
- Vérszag van – suttogta. – Nem tudom, honnan jön.
- Lehet hogy csak egy verekedés, gondolom itt elég gyakori .- vontam vállat, de öntudatlanul ökölbe szorult a jobb öklöm egy pillanatra.
- Lentről jön. Nem friss. Felmosták, megpróbálták elrejteni – cáfolt meg Nhaxra és a terem másik végében lévő csapóajtóra mutatott, ami előtt két hatalmasra nőtt vérfarkas őrködött.
- Hogy jutunk le?
- Két perc múlva cserélj illúzióra – felelte a vámpír, majd ellibbent mellőlünk és feltelepedett a hirtelen üresen maradó székek egyikre. Egy-két pillanatig, bájcsevegett a körülötte lévőkkel, majd az őrökre emelte, szinte már szikrázó tekintetét. Hogy imádom a vámpírok kis cseleit. Elmosolyodtam, ahogy a két hím elindult a Démonasszony felé.
- Fuj, fajtakeveredés – nyújtotta ki Rüszti a nyelvét, mire elvigyorodtam. Lassan lejárt a két perc, a halacskák horogra akadtak, innentől már nem volt szükség Nhaxra erejére, bőven megtette egy illúzió.

Zsebrevágtam a kezem, hogy ne legyen annyira nyilvánvaló, hogy varázsolok. Szerencsére, a ruhám zsebe elég méretes volt ahhoz, hogy gond nélkül mozgathassam az ujjaim. Egy pillanatig, két Nhaxra ült, a pultnál, de a Démonasszony egy szemvillanás alatt mellénk suhant. Rüszti feltépte a csapóajtót, a mélyből hűvös, dohszagú levegő csapta meg az orrom.
- Innen jön a vérszag – bólintott Rüszti és elindult lefelé. Visszanéztem a vámpírra.
- Nem mész utána? – kérdezte a semmiből előkerülő Cydar pajkosan és a társa után vetődött a lyukba, a következő pillanatban egy fekete-vörös árny is eltűnt a lejáróban.
- Menj! – intett Solon. Neki kezdhettünk volna éppenséggel vitázni, hogy mégis kinek kéne hátul maradnia, akinek van ereje, vagy akinek nincs, de inkább csak vállat vontam és elindultam lefelé.

Amikor Solon becsukta maga mögött a csapóajtót, minden sötétségbe borult. Elmormoltam egy szót, amitől fénygyulladt az öklömön. Egy pincében álltunk, köröskörül különféle formájú, és méretű üvegek.
- Lilia! – hallottam Rüszti fojtott morgóssá mélyült hangját. Rohanva értük utol a sötétben is tökéletesen látó négyest. Csonyi az egyik fal előtt állt, a tartásából áradt a feszültség. Cydar és Rüszti az ellenkező oldali falhoz tapadt, körme mély árkot vájt a macskakővel kirakott falba. Mikor megérkeztünk az Éteri odábblépett a háta mögötti üres falfelületre egy véres bőrdarab volt felszögelve.
Az Alfa kivágott Jele.

Solon a bőrhöz lépett, de mielőtt leszedhette volna, az Éteri megállította és némán nemet intett, majd rám nézett és a fal felé bökött a fejével. Úgy tűnik mindennél jobban félt attól, hogy elkopik a szája. Elindultam feléjük, de már néhány lépéssel később éreztem, a bőrdarabból áradó hatalmas mágiát. Még én se tudtam közelebb menni hozzá.
- Nem tudsz közelebb menni, de ha mégis megpróbálnád, meghalsz. – magyaráztam meg Solonnak, mire Csonyi visszahúzódott, hogy a Jel látványa ne hergelje a két alakváltót.
- Van itt még valami – hallottam Nhaxra hangját, aki csak ekkor bukkant elő egy sötétebb zugból. Hangja sötét volt és fenyegető. Egyetlen mozdulattal a földre lökte az egyik üvegekkel teli polcot, ami mögött egy újabb vérrel rajzolt rúna látszódott.
- Csalogatnak minket, vagy csak egy szertartás részleteire akadtunk rá?
- Úgy tűnik az utóbbi – felelte a Démonasszony. – Rituális kivégzés. Itt volt valami. Talán egy oltár. A kövekből pedig árad a vérszag. Valószínűleg a rúnák egyfajta előrejelzésként szolgálnak, egy körlevél a tagoknak, vagy a mi bosszantásunkra.
- Eddig miért nem vettük észre?
- Későn értünk ki, jobban elrejtették, de lehet, hogy csak most terjedt el, vagy tényleg minket heccelnek.
Lehunytam a szemem és megcsóváltam a fejem. Az a kisebbik baj, hogy kétségtelenül szervezett támadásokkal álunk szemben a nagyobbik, hogy egy Normális egyedül sosem tudna előlünk elrejteni semmit.
- Különlegesek is résztvesznek a mészárlásban – bólintott Rüszti mikor összeakadt a tekintetük.
Odafentről farkasüvöltés hallatszott.
Összerezzentünk és egy emberként indultunk a csapóajtó felé. Felérve rémálomszerű kép tárult elénk. Az előbb még a pultnál iszogató Különlegesek, a terem közepére zsúfolódtak, Jeleik vakító fénnyel világítottak. Minden emberi, démoni, és állati szempár az ajtóra szegeződött, ahol nagyból hattucat állig felfegyverzett Normális állt. Halkan elkáromkodtam magam, a látványuktól. Mindannyian szinte teljesen átlátszó ruhát viseltek, ami csak az intimebb testrészeket takarta. Övükben fakaró, vállukon ezüstözött puska. Gyilok van, naná!
Az egyik férfi közelebb lépett. A húszas évei közepén járhatott, tarkóig érő hullámos haját zselével fényesítette, gumival kötözte hátra, hogy a nyaka szabadon maradjon.
- Meghaltok korcsok! – közölte. Lényegretörő a szentem, ez kétségtelen. Éreztem a társaimból áradó energiát. Solon mellém lépett
- Nem tudjuk visszatartani őket – bökött a fejével a körülöttünk lévőkre.- Mindenkit megölnek.
- Tudom – sziszegtem vissza. Nhaxra és Rüszti is pattanásig tele volt harci kedvvel, bár a Rendben eltöltött évek alatt megtanulták azt visszafogni, a tömeg vérszomja mégis majdnem minden korlátjukat elsodorta. Solon előrébblépett a két acsargó fél közé. Fekete ingét kigombolta, hogy szabaddá tegye a nyakát, majd egy mozdulattal feltépte a jobb nadrágszárát, és felemelte a kezét. A hátam mögött felhangzó morgásból ítélve nem ez volt a létező legjobb ötlet. Cydar és Csonyi mellé lépett, a farkas nyakán és a vámpír lábszárán élesen világított a Jelük.
- Eladtad magad a korcsoknak? – kérdezte a zselézett hajú.
- Tudtommal semmit nem fizetnek.
- Talán a szukáikkal hálsz?
- Á azt csak mi szeretnénk – hallottam Nhaxra vihánc hangját, és ő is az Ezerszíníriszű mellé lépett. Rüszti és én is követtem a példáját, még akkor is, ha az arcom égővörösbe váltott az elmúlt percekben. Az egyik suhanc lekapta a válláról a puskát és a Démonasszonyra célzott. Az égnek löktem a kezem, mire egy éles sugár vágódott ki a kézfejemből és görbítette meg a fegyvert.
- Jobb, ha ezzel nem játszol. - ziháltam dühösen. A fene se tudja miért, nem bírom, ha bántják a barátaim.
- Menjetek el! Amíg még lehet – fordult újra Solon a puskás ifjak felé.
- Már nem lehet – suttogta a hátam mögött egy vérszívó suhanc. Csonyi megfordult és egyetlen pillantással, az Ifjúba fojtotta a szót. Az ittlévő vámpírok nagy részének ő volt a Nevelője, így most sem maradt hatástalan. A suhanc elkushadt. Megkönnyebbülve fellélegeztem.

Néhány kéz a karók és a fegyverek felé nyúlt, de rajtam kívül legalább öt mágus volt a teremben, így a magasba emelkedő, kék rúnás kezek elbizonytalanították őket. Feltüzelt kamaszok voltak semmi több.
- Megkérdezhetem a Hölgyeket és Urakat, mi jogon tartózkodnak itt? – hallatszott egy kút mély orgánum. A pult melletti, eddig homály rejtette szobából előlépő, hosszú szőkésbarna lófarokba kötött hajú, állán hasonló színű szakállt növesztő, vámpír felé fordultam. Meglódult a szívem. Láttam már egykét veszélyesen férfias vámpírt, kezdve az Éteritől, de a szőkésbarnából áradó légkör még engem is levett a lábamról.
- A nemes ember jog alapján! – felelte a zselézett hajú fölényes mosollyal. Az ismeretlen vámpír csak könnyed gúnnyal elmosolyodott és intett, mire a helység legkülönbözőbb részéről léptek elő Különlegesek és kerítették be a kamaszokat. Azok meglehetősen megszeppent képet vágtak. Összeráncoltam a szemöldököm. Kezdtek nagyon nem jó irányba fordulni a dolgok, de Solon megnyugtatóan a vállamra ejtette a kezét.
- Ő Siluris – suttogta.- A Rend tagja, és ő a vezeti a Fehér fertőt. Megbízhatsz benne.
- Persze, eltekintve, a véres bőrdarabtól a pincéje falán.
- David, kedves David – folytatta Siluris, ugyanolyan nyugodt, arisztokratikus hangján. - Ugye jól tudom, hogy az apád, Jogokat a Különlegeseknek egyik főaktivistája, igaz? És vajon akkor is pénzelné a kicsi fiát, ha megtudná, hogy mit művel? És a te atyád, nem minisztériumi dolgozó véletlenül? – mutatott arra a fiúra, akinek a puskáját nemrég elgörbítettem. Siluris testőrei időközben közelebb léptek a kamaszokhoz. - Menjetek haza, garantálom, hogy nem esik bajotok.
- David menjünk… - suttogta az egyik lófarkas lány, akinek bal fülében apróezüst karó himbálózott. Felettébb bájos.
A zselézett hajú leintette, és végignézett a társaságán. A legtöbbje azonban már leeresztett puskával állt, magabiztosságuk megcsappant, lelkesedésük úgyszintén és lassan elkezdtek kiszállingózni a kocsmából. A zselézett pillanatok alatt magára maradt. Felordított és megemelte a puskáját, mielőtt azonban használhatta volna Csonyi ott termett. Vékony ujjait a srác nyakára fonta, éreztem a belőle áradó halál ízét, a temető illatát. Görcsbe szorult a gyomrom.
- Takarodj! – suttogta lágyan, majd eleresztette a srácot. David egy ideig négykézláb menekült, majd kirohant a kocsmából. Kiengedtem a már többszörösen elhasznált levegőt a tüdőmből.

Mire körülnéztem Siluris emberei ismét köddé váltak. A fővezér pedig közelebb lépett hozzánk, és elmosolyodott. Kedvem támadt volna visszamosolyogni rá, de megráztam a fejem és viccsorra cseréltem.
- Rég láttalak – fordult Solon felé, az Ezerszíníriszű bólintott.
- Jó, hogy itt voltál.
- Mindig itt vagyok, a Fehér fertő az én gyermekem – felelte a vámpír.
- Mindig? – kérdeztem vissza élesen, ahogy felrémlett a pincefalat díszítő bőrke. Siluris figyelmét nem kerülte el a kérdés élessége. Solonra nézett, aki a szobája felé bökött a fejével. Siluris bólintott s beinvitált minket a helységben. Ha eddig nem jöttem volna rá, hogy a Főnök vámpír, itt már tuti nem maradtam volna tudatlan. A szobán nem volt ablak, színileg a vörös és a fekete, anyagban a bársony és a selyem uralkodott. Egyszerre volt giccses és mégis rettentően erotikus.

Csonyi megállt az ajtóban, szokás szerint a falnak dőlve, hogy mindent belásson, Cydar gyors léptekkel ösztönösen leellenőrizte a szobát. Solon volt az egyetlen, aki az egyik fotel karfájára telepedett. Mögé álltam, és jobb kezemet kényelembe helyeztem a vállán.
Szexi ide vagy oda, akinek a pincéjében véres bőrdarabok lógnak, abban márpedig én nem bízom. Rüszti és Nhaxra is hasonlót érezhetett, mivel mellém léptek. Tartásukból sütött a feszültség.
- Testőrség? – mosolygott Siluris, és leült az asztala mögé.
- Is –vicsorgott Rüszti. – Miért lóg az Alfa véres bőre a pincéje falán?
Összerezzentem, a göndör most is túlságosan érzelemvezérelt volt, mint mindig, ha a farkasénje került fölénybe.
- Hogy micsoda? – döbbent meg Siluris és felpattant a székéből. Nhaxrára néztem, aki bólintott. A vámpír meglepődése valódi volt.
- Lent jártunk a pincédben… - kezdte el magyarázni Solon.- Van ott egy-két furcsa dolog, jobb, ha te nézel utána.
Siluris, csak bólintott, majd kiviharzott a szobából, mikor becsukódott mögötte az ajtó Csonyi megszólalt.
- Bízol benne?
- Miért ne tenném? – vont vállat Solon.- majdnem ugyanolyan rég tagja a Rendnek, mint ti.
- Miért is ne? Bátyó bevetted ma a dilibogyód? – háborodott fel Rüszti, majd előkapkodta az ujjait. - Először is, mert láttuk a pincéjét, másodszor, mert tisztában volt az itteni kamaszok teljes családfájával, harmadszor olyan farkasok a testőrségének tagjai, akikbe ötször beleférnék, ha akarnám. Soroljam még?
- Remélhetőleg egyszer csak elkopik a szád, és akkor ideális asszony leszel – fűzte hozzá, Cydar, mire Rüszti kacéran elmosolyodott.
- Biztos örülnél te annak?
- Rendben, maradhat – vágta rá Cydar kis töprengés után.
- Visszatérve Silurisra. A bőrről Nhaxra szerint őszintén nem tudott, azért tud ennyit a kamaszokról, mert ő az összekötőnk, ő jár a békefogadásokra, különböző macerákra, és pont ezért tart fent, ekkora testőrséget. Egyéb vád?

Mielőtt felelhetünk volna, az ajtó kivágódott. Siluris az eddiginél is sápadtabban tért vissza és foglalt helyet az asztala mögött. Hosszú percekig senki nem szólt egy szót, sem majd az üzletvezető ránk emelte a tekintetét.
- Ki tette? Mit szóltak a farkasok?
- Ezt szeretnénk, mi is tudni. És a farkasok egyelőre nem tudják.
- Hogy-hogy? – Siluris a két farkasra emelte a tekintetét, majd a vámpírokra és elismerően bólintott. - A Vámpír csókja, erre nem gondoltam.
- Nem tudtál róla? – kérdezte Solon, mire Siluris megrázta a fejét.
- Ritkán járok le a pincébe, én az üzletet vezetem, nem a pultot, de majd előveszem a személyzetet – közölte fenyegető, sírmély hangon. Akaratlanul is felállt a szőr a karomon, és világítani kezdett a Jelem. A vámpír önelégülten mosolygott. Jaj, de utálom a fajtáját.
- És a vérszag? – kérdezte Nhaxra lehunyt szemekkel. Jogos.
- Mindennapos a vérszag. Elvégre vámpírokat is szolgálunk ki. Akár különlegességekkel is. – időzött el Siluris tekintete Rüszti nyakán. - Minél hamarabb le kell azt onnan szednem. Hívnom kell egy mágust.
- Felesleges – közölte Rüszti és felém bökött.
- Úgyértem egy Tanítót, nem akarom megbántani a hölgyet, de…
- Felesleges – vigyorogtam aprót lökve a vámpír mentális pajzsán. Láttam a döbbenetet az arcán. Ez az! Egyenlítettem.
- Jó néhány mágusra lesz szükséged- tette Solon nyugtatóan a vállán tartott kézfejemre a kezét. -Majd küldök párat.
- Ahogy gondoljátok. – dörzsölte meg Siluris a halántékát. - Mindenesetre a pincét lezárom. Ennél többet úgyse tehetek – vont vállat, majd leült a vörös bársonnyal bevont székbe. – Bármennyire is sajnálom a dolgot, pláne hogy nálam történt, de innen nem tudok mit tenni, az én feladatom, hogy minél inkább elsimítsam az ellentéteket, a tietek az, hogy rájöjjetek ezt ki tette. Ellenben szükségem lenne rátok.
- Hallgatlak.
- Egy hét múlva lesz egy összejövetel, tulajdonképpen egy bál, ahova hivatalos vagyok, jó pár Különlegessel együtt. Nem mondom, hogy teljesen biztonságos, de szükség lenne rátok, mint a Rend…
- A Rendet nem hozhatod nyilvánosságra – rázta meg a fejét Solon. Hivatalosan ugyanis nem léteztünk. Ki tudja mi lett volna, ha megtudják, hogy létezik egy meglehetősen erősen szervezett csoport, a Különlegesek védelmére.
- Rendben, de akkor is gyertek el – egyezett bele a másik. - Ti még talán tudjátok tolerálni, az ott elhangzó megjegyzéseket torokátharapás nélkül. Szükségem van néhány Különlegesre, hogy megmutassam oktalanul félnek. Másokat nem merek vinni. Akár tagadjuk, akár nem az agresszió a részünk.
És ez még szépített kifejezés volt. Agresszió? Ugyan már. Gyilkolási vágy, na az már találóbb. Solon bólintott és elindult kifelé. Siluris utána szólt.
- Elegáns ruha kell, ami takarja a Jelet.
Rüszti rávicsorgott és kisétált az ajtón, odakint azonban felháborodva támadt a bátyára.
- Komolyan beleegyeztél, hogy egy csomó potenciális hülye közé menjünk?
- Neked nem kell.
- Tudtam én, hogy jófej vagy, bratyó!
- Idejössz a mágusoknak segíteni!
- Isteni buli lesz!
Solon elvigyorodott, és megszaporázta a lépéseit, hogy utolérje az élen haladó Csonyit. Jobbnak láttuk gyorsan magunk mögött hagyni ezt a helyet, úgyis jó párszor lesz még itt dolgunk. Eszembe jutott valami és Nhaxra felé fordultam, ő viszont vigyorogva nyújtott át nekem egy lapot, amin ott díszelgett, a falról lemásolt jel. Továbbadtam Rüsztinek és megveregettem a vállát.
- Csak, ahogy a múltkor!