Rettegés

Tágra nyílt szemekkel figyeltem a Nap utolsó fellángolását a látóhatár szélén, mielőtt lebukott a hegyek mögé, hogy a Föld túlsó oldalán folytassa véget nem érő útját. Kétségbeesetten igyekeztem megőrizni a fenséges tűzgolyó utolsó lángoló sugarát, hogy még egy kicsit visszatarthassam az éjszakát. Ó, Istenem, kérlek hadd, raboljak magamnak még néhány percet! Hadd ne kelljen még beleolvadnom a gyűlölt éjbe!
Persze Isten nem válaszolt… most sem. A szurokfekete sötétség könyörtelenül kisöpörte a szememből a naplemente képét és cserébe csak ürességet hozott.

Köszönöm a semmit, mormoltam, miközben dideregve összehúztam magam az öreg tölgy egyik ágán. Istenem, nyáron hogy imádtam ezt a fát! Árnyas lombja és kényelmes ágai tökéletes menedéket nyújtottak, ahol nyugodtan pihenhettem a hosszú nappalok után, melyek végeérhetetlennek és öröknek tűntek egy gondtalan boldog számára.
Most viszont ősz van, a levelek lehullottak és csak a csupasz ágakat hagyták maguk mögött keserű mementóként az örökös szélben. A szélben, amely mindenhol ott van, mindenhová behatol és az utolsó lángocskát is könyörtelenül elfújja mindenben, ami élő. A szélben, amely mindig hideg. Rettenetesen hideg.

És az éj persze megint eljött, hogy meglopjon. Hogy még azt a kevés meleget és biztonságot is elvegye tőlem, amit egy őszi nappal nyújthat. Elfog a kétségbeesés, ha eszembe jut a közelgő tél. Hogy fogom túlélni?
Mint mindig, most is azzal nyugtatom magam, hogy messze van az még, egyelőre csak azzal kell törődnöm, ami most van. És most még szerencsére vannak magok és van egy kis meleg, ha eljön a reggel! De télen nem lesz, válaszolja ilyenkor rögtön az elmémben egy hang, de hiába. Már hetek óta nem figyelek rá.
Csak arra összpontosítok, hogy gyorsan végezzek a magok begyűjtésével mielőtt a fenevadak visszatérnek és maradjon elég időm felmászni a fára. Egyszerű feladatok töltik ki a létem, éppen annyi, amennyi elhallgattatja a hangokat. Eggyel sem több. Lépésről-lépésre élek. Lassan. Dideregve.

Csak néha jut eszembe, hogy a többiek valószínűleg már rég ott vannak a túloldalon.
Igen. Azt hiszem ennyi idő alatt már odaértek. Hogy is...? Két hónapja hagytak itt. Nem! Három...
Három hosszú hónapja, de még mindig keserű nevetés szorongatja a torkom, ha eszembe jut a reggel, amikor elindultak. Az álságos, sajnálkozó bocsánatkérések a "barátoktól" és a kárörvendő mosolyok az ellenségektől. És a gyűlöletes tömeg! Az arctalan sokaság, a közönyös szemek tengere, melynek mélyén csak tátongó Semmi lakozik. Ó igen, a tömeg, ami a törvényt hozta: aki sérült, annak maradnia kell!

De miért kárhoztatom őket?! Tán nem voltam ott én is a szabályok megalkotásakor? Tán nem feleltem igennel mindenre? Dehogynem! Akkor miért is siratom itt magam? Hisz ha mással történik én ugyanúgy itt hagytam volna. Ezen nincs mit szépíteni.
Na igen... Ha mással történik. Ha más fekszik ott a fenevad karmai alatt és másnak a vállát marcangolják szét a borotvaéles karmok. Ha más virraszt végig éjszakákat halálra rémülve és mást gyötör a láz heteken keresztül...
Ha mindez mással történik, mostanra már rég a túloldalon lennék a fényben és melegben. Nem pedig itt, egy ágon átfagyva és éhesen.
Elmélázva ringattam magam előre hátra, próbáltam némi meleget kicsiholni magamból, mert még nem alhattam el. Még várnom kellett, igaz már nem sokáig.
Hamar meghallottam a puha lépések zaját az avarban. A gyűlöletes zajt, ami a nyomukban járt, a fertelmes surrogást, ahogy felkavarták a földön fekvő leveleket. Ma talán hárman lehetnek. Esetleg négyen. Lassan kibontakoztak a sötétből, rémisztő sziluettjük egyre élesebben rajzolódott ki. Négyen voltak.
Négy lassan kígyózó árnyék a sötétben, négy pár démoni tűzzel égő szem, négy pokolian türelmes vadász. Minden éjjel eljöttek és minden éjjel megpróbáltak feljutni értem a fára. Kellettem nekik. Éhesek voltak.
De a mai éjszaka más volt, éreztem rajtuk. Elvesztették a türelmüket és az éhségük lassan felülkerekedett önfegyelmükön.

Az egyikük panaszosan felnyávogott és fenyegetően rámorgott a többiekre. Megfenyegette a másik hármat, hogy ha ma sem járnak sikerrel, akkor valamelyikük átveszi a helyem a vacsoránál. Alattvalóit megvadították szavai és megszállottan körözni kezdtek a fa körül. Minden eddiginél elszántabbnak tűntek, amitől a szívem heves dobogásba kezdett és a félelem első hullámai távolról ugyan, de megérintettek. Egyikük dühödt morgással nekirontott a fának és megpróbált felfutni a törzsön, de az túl sima volt a karmainak, így visszazuhant. Döbbenten pislogtam egy másodpercig, majd hangos, károgó nevetést hallattam.
Nem mintha segített volna bármit is, de ennyi járt nekem.

Közben odalent a fenevadak dühös morgásokkal és izgatott fújásokkal tanácskoztak, majd felpillantottak rám és egy pillanatra esküdni mertem volna, hogy gonoszul elmosolyodtak. Ösztönösen hátráltam egy pár lépést az ágon, miközben a vér hangosan dübörgött a fülemben, és a jeges gombóc egyre jobban elszorította a torkom. Félve pillantottam le a földre, ahol a dögevők újra belekezdtek szédítő táncukba a törzs körül. Vörös, fekete, fehér bundák villantak fel és tűntek el egyre gyorsabb ütemben, miközben hergelték magukat, fújva, hörögve, egymással és az éjszakával ordítva, oly pokoli hangokat hallatva, melyektől úgy éreztem, hogy maga a végzet jött el értem elmondhatatlan szörnyetegek képébe bújva.
A körből egyszer csak kivált egy zömök, vörös alak, felemelte ocsmány pofáját és félreérhetetlenül elvigyorodott, majd a fához lépett és két mellső lábát megtámasztotta a törzsön. Értetlenül figyeltem őt, miközben újabb alak vált ki a gyűrűből, odament a vöröshöz és óvatosan felmászott a hátán, míg meg nem állapodott a másik vállán. A karmai enyhén felszántották a vörös bőrét, mire az kéjesen felszisszent. Élvezte a fájdalmat.

A rám törő rettegés bénító erővel taglózott le. Rájöttek hát, hogyan juthatnak fel! Ha az élő „létra” eléri a legalsó ágat, a végzetem beteljesül és a dögevők martalékává válok!
Ordítva zakatolt a fülemben a pulzusom, miközben a világ forgott, kavargott és a sötétség elnyelni készülte elmém utolsó világos részeit is. „De még nem most!” - kiáltottam és erőnek erejével húztam fel magam az örvénylő mélység aljáról, hogy visszanyerjem az öntudatom és vele az összetört porhüvely feletti irányítást.
Kétségbeesetten pillantottam körül tisztuló látásommal, menekülési utat keresve. Fölfelé volt ugyan még néhány ág, de mi haszna felfelé menekülni, ha úgyis véget ér az út, az üldözőim pedig képesek követni?!

A fenevadak megérezték a félelem szagát, és lázba jöttek tőle. Keserves, mélyről jövő morgások szakadtak fel a rémítő torkokból. Éhes lények kínzó sikolyai.
Az utolsó mászott fel éppen a többiek hátán. Rám pillantott a „torony” tetején egyensúlyozva, majd elrúgta magát, és az egyik alsó ágon termett. Elégedett sziszegés tört fel a négy vadászból, miközben a létra szétesett, az utolsó pedig elindult felfelé. Felém.
Az időm fogyott és nem volt kiút, nem futhattam már sehová.
Vége hát? Elért végül a végzet, hogy bekebelezzen?
Nem! Egyetlen egy lehetőségem maradt még. Egy utolsó, őrült út.
Vettem egy mély lélegzetet és elordítottam magam, hogy hallja az ég, hallják a fenevadak és talán Isten is odafent: „Nem itt ér véget! Még nem! Így nem!”
Azzal kiterjesztettem szárnyaimat és elrúgtam magam az ágtól. A szél vadul kapott bele a tollaimba és sebesen emelt a felhők felé, úgy ahogy már hónapok óta, a baleset óta soha! A fa, a rét, a szörnyetegek egyre távolabb kerültek, majd végleg eltűntek, hogy helyüket a felhők feletti gyönyörű világ vegye át. Minden másról megfeledkeztem, annyira részegítően hatott rám az öröm, hogy az ég végtelenje újra az enyém!
Habzsoltam a zúgó, fagyos levegőt és kacagva-károgva szálltam egyre feljebb és messzebb.
Gyönyörűnek láttam a szikrázó csillagokat és a hold selymes fényét, az éjszaka megszépült és hívogatóvá vált. Dél felé fordultam és a szívemet eltöltötte a boldogság, hogy nem sokára újra láthatom az enyéimet.

Aztán megéreztem. Olyan váratlanul ért, hogy elakadt a lélegzetem. Élesen belehasított a szárnyamba és perzselő kígyóként szántott végig a testemen.
Újra éreztem a pokoli, égető fájdalmat, és egy villanásra láttam a szörnyeteg karmait, ahogy a húsomba tépnek. Aztán a múltbéli rémkép tovatűnt és csak a felhők tornyai és a csillagok fénye maradt. Tehetetlenül figyeltem, ahogy a testem lassan megbénul és némán alábuktam, hogy örökre búcsút intsek a fenti világnak.
Eszelős sebességgel, pörögve zuhantam miközben a szél úgy játszott a testemmel, akár egy falevéllel. Átszakítottam a felhők alját, majd durva lombokon törtem át, fekete tollesőt hagyva magam után, és akkor végre a sikoly is kiszakadt belőlem, velőtrázóan és rémülten, mert tudtam, hogy ez lesz az utolsó dolog, amit magam után hagyok ezen a földön.
Behunytam a szemem és sikoltottam, ahogy bírtam, míg bele nem csapódtam egy kupac levélbe. A fájdalom pokoli volt és egy utolsó nyögés után csendben vártam az utolsó dobbanást, ahonnan nincs tovább. De a szívem továbbra is vadul kalapált, és a fájdalom sem akart múlni.

Moccanni sem bírtam, csak hitetlenkedve bámultam kajánul nevető teliholdat a fák koronája fölött, miközben egyre az járt a fejemben: Élek. Élek. Élek.
„És ha élsz, még megölhetnek.” - jelentette ki egy tárgyilagos hang a fejemben.
„Ó...igen..az örök ellenlábas...az örök kötekedő...te drága...te soha el nem múló. Szeretlek életösztön!” - súgtam neki halkan. Igazad van, még megölhetnek. De csak akkor, ha megtalálnak. Istenem, kérlek add, hogy elveszítsék a nyomom! Kérlek, most az egyszer hallgass meg!
És csak fohászkodtam és fohászkodtam, remélve, hogy ezúttal az istenség végre meghallgat. Fohászkodtam egészen reggelig, míg a kimerültségtől végül álomba zuhantam.
És most álmodok, lázasat és szépet, és közben igyekszem nem gondolni arra, hogy mi vár, mikor fölébredek az avarkupacban, az erdő közepén, egyedül és dideregve.