Mindenki életében beköszönt a változás. Az én életemben, minden ugyanúgy történt, mégis másképpen. Átlagos fiatal lány voltam, újdonsült gimnazista.
Az új suli magával ragadott. Az ismeretlen ismerős arcok, nap, mint nap, a diáksereg. Sosem voltam szerelmes azelőtt, sőt szerintem nyugodtan kijelenthetem, fogalmam sem volt róla, mit jelent szerelmesnek lenni. Abban halálosan biztos voltam, hogy csakis valami jó dolog lehet. Hiányosságokkal vetettem hát bele magam az új életbe.
Nem voltam sosem különösebben fiú-centrikus, de amint jobban kinyitottam a szemem, rájöttem, hogy itt nincs olyan, hogy valaki nem fiú-centrikus. A különböző teljesen ismeretlen fiúk, hozzánőttek a hétköznapjaimhoz, mintha ismerném őket.
Szépen lassan nem maradt titok előttem velük kapcsolatban, kinyomoztam, hol laknak, melyik osztályba járnak, csupa „fontos” információt. Rengeteg időt vesztegettem el az életemből ezzel a nyomozással.
Aztán lassan hetente változtak a fiúk, volt, akit megutáltam, volt, aki újra palettára került. Egy idő után aztán ezt is meg lehet unni. Az adott srác nem tudott rólam semmit, és egy idő után meguntam. Végül is annyira elegem lett ebből, hogy nem is foglalkoztam vele többet, és a tanulásra koncentráltam. Amikor nyitott szemmel jártam, már észre kellett vennem, amit nem akartam észrevenni. Például, hogy egyes kedvencek született ősbunkók, ez végleg elvette a kedvem a nézelődéstől. Ezek után tényleg végleg leszálltam a földre és tanultam.
Egészen addig, míg mg nem jelent valaki. Annyira megváltoztam, hogy nem is érdekelt, hogy nem jóképű, magával ragadott a személyisége.
Legelőször, utáltam, jobban, mint bárki, vagy bármi mást a földön. Aztán egyre közelebb engedett magához és be kellett ismernem, hogy igazi jó fej srác.
Tett is róla, hogy így legyen, mert lehet valaki olyat nem szeretni, aki azért vesz a sütimből, mert én sütöttem, vagy akinek mennie kéne, de nem megy, mert velem marad, és egy csomó ideig csak beszélgetünk?
Ez előtt, mindig azzal találtam szembe magam, hogy belehabarodtam, valaki olyanba, akiről nem is tudtam semmit, most ennek az ellenkezője történt: beleszerettem, mert megismertem, nem a külsejébe szerettem bele, hanem, ami mögötte van, az emberbe. Azon kaptam magam, hogy keresem az alkalmat a beszélgetésre, vagy csak egyszerűen, ott szeretnék lenni ahol ő.
Rendes volt, leveleztünk, boldog karácsonyt kívánt és mi csak írtunk és írtunk. Előfordult, hogy bent maradt velem, és csak dumáltunk.
Nagyon örültem, de zavart is voltam, mivel ilyet még sose éreztem senki iránt sem. Nem tudtam beazonosítani, mi ez az új érzés, ez a furcsa érzés a szívem tájékán.
Idővel a levelezés abbamaradt alig beszéltünk, mondhatjuk, hogy teljesen eltűnt az életemből. Annyira megszoktam a jelenlétét, a pozitív hatást, amivel rám hatott, hogy letargiába estem. Csak látni akartam, látni az arcát, ahogy csodálkozik, mikor valami marhaságot mesélek neki. Látni, hogy jól van. Először azzal nyugtattam magam, hogy csak sok a tanulnivalója, vagy beteg, egy egyszerű nátha, amiből ha kilábal, újra itt lesz mellettem. Nem kellett több, csak az, hogy tudjam, elérhető távolságban van, már a puszta jelenléte olyan hatással volt rám, mint eddig senki más. De nem jött. A külvilágból nem nagyon jutottak el hozzám a hírek, pedig ha figyeltem volna, rájöhettem volna. . .
Egyik szünetben a büfében álltam sorban, és örültem, mert láttam, hogy a haverja, pont előttem áll, teljesen felvillanyozódtam, mert úgy gondoltam, végre megtudom az igazságot. Vettem hát egy mély levegőt, és megkocogtattam a fiú vállát. Ő furcsa, fáradt karikás szemeivel rám nézett, majd motyogott valamit, és kotorászni kezdett a táskájában. Nagy nehezen előkotort egy kis újságcikket, és a kezembe nyomta, ennyit mondott még:
- Úgy gondoltuk, jogod van ott lenni, fontos voltál neki. – mondta
Nagy nehezen előkotort egy kis újságcikket, és a kezembe nyomta, majd elfordult és nem mondott semmit, nem akarta látni mikor meg tudom. Mohón olvastam végig az újság cikket, de a végére már nem voltam kíváncsi, mégsem tudtam letenni, csak olvastam és olvastam. A borítékban egy gyászjelentés volt.
A cikk szerint szombat hajnalban, hazafelé tartottak kocsival, egy buliból nagyon hideg volt, az ónos eső ráfagyott az útra, amit még nem sóztak le. A kocsi megcsúszott és a szembejövő sávba sodródott és frontálisan ütközött a szembejövő kamionnal. Mindkét kocsi utasai szörnyethaltak.
Ekkor már záporoztak a szememből a könnyek, el sem tudtam hinni, hogy ez igaz. Nem tudtam, sőt, nem akartam elhinni, hogy nincs többé, hogy nem látom többé, csak elsuhanni a folyosón, ahogy int, ahogy homloka ráncokba szalad a csodálkozástól. Szabályszerűen sokkot kaptam. Nem voltam képes abbahagyni a sírást. Nem is emlékszem, hogy kerültem fel az osztályba, de azt tudom, hogy még ott is csak sírtam, csendben, senkit nem zavarva.
Aztán egy idő után fájdalmam átcsapott valami sokkal mélyebbe, amit nem lehetett pusztán sírással kifejezni. Szerelmes voltam belé, de nem hittem volna, hogy valakinek, az elvesztése ekkora fájdalmat okozna.
A srác nem írt többet, tudtam, hogy nem fog, hogyan is tehetné? Mégis vártam, lelkem egy része, iszonyúan vágyott rá, hogy még egyszer lássa őt. Elmentem a temetésre, és borzalmasan éreztem magam, szörnyű volt látni, hogy egy hajdan erős kamasz fiú ott fekszik élettelenül és tehetetlenül lehunyt szemmel. Ott jöttem rá, mit vesztettem. Ott jöttem rá, hogy el kellett temetnem az első szerelmem, mielőtt elmondhattam volna, annyit mindent mondtam volna még.
Mindenki életében beköszönt a változás, mindenkihez másképpen. Rájöttem, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy rettegjünk a haláltól. Ki kell élvezni minden percet, mielőtt el kéne temetnünk azt, ami igazán fontos nekünk.
Ha nem akarsz lemaradni:
Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!
Legfrissebb történetek:
2024-11-18
|
Novella
Egy tanárnő igyekszik meggyőzni tanítványát, végül saját csapdájába esik.
2024-11-17
|
Novella
A helyszín Argentína.Miguel és párja Sofia életük versenyére készülnek.Vajon győzelmet vagy...
2024-11-11
|
Egyéb
Carlos mindent kézben tartott... amíg nem találkozott Angelinával…
2024-11-09
|
Merengő
A végtelen univerzumban nehéz megtalálni a körömlakkot, Gininek azonban sikerült. A vörös,...
2024-11-06
|
Sci-fi
Az ősi idegenek elmélet szerint sok ezer évvel ezelőtt okos földönkívüliek látogattak a bolygóra...
Friss hozzászólások
Legnépszerűbb írások:
2010-09-23
|
Egyéb
Barbara, Kedves!<br />
A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Hasonló történetek
"Az ember akkor jön rá milyen fontos egy állat, vagy egy ember, ha elveszíti." Már nem tudom ki is mondta ezt, de igaza volt. És ha valakit nem szerettünk, vagy úgy éreztük nem olyan fontos, rájöhetünk hogy ez még se így van...
A rózsaszín felleg viszont elkerülhetetlen, és manapság egyre több embert talál meg. Ez a rózsaszín felleg persze csak egy tünete a kóros szomorúságnak, vagy inkább kezdete. De ha ennek érzéseit sikerül leküzdeni, a kóros szomorúság már elkerülhető.
Legyőzni azonban nehéz, de vannak rá módszer...
Legyőzni azonban nehéz, de vannak rá módszer...
Hozzászólások
Elolvastam a történetedet, ami alapból nem rossz, bár szerintem inkább a témája (és végkifejlete) okán pontozták magasra, nem a megvalósítás miatt. Mert az (az én értelmezésemben) több helyen erősen sántít. (pontosabban nagyon olybá tűnik, hogy átgondolás és utángondozás nélkül küldted be)
PL:
„Az új suli magával ragadott. Az ismeretlen ismerős arcok, nap, mint nap, a diáksereg.”
Az új suli mindig izgalmas, főleg, ha diáksereg.
(van, özönlik, árad folyosóról folyosóra, mert az iskola már csak ilyen hely. Tele van diákokkal! Van, akiket négy év alatt is csak egyszer látsz (ismeretlen) és van, akik naponta, könyökből arrébb tolnak a menzán (ismerős).
„Sosem voltam szerelmes azelőtt, sőt szerintem nyugodtan kijelenthetem, fogalmam sem volt róla, mit jelent szerelmesnek lenni. Abban halálosan biztos voltam, hogy csakis valami jó dolog lehet. Hiányosságokkal vetettem hát bele magam az új életbe.„
Én is halálosan biztos vagyok benne, hogy a szerelem frankó dolog. Nyugodtan kijelenthetem, hogy már az oviban szerelmes voltam. Krisztiánba. Szegényke nem akarta, de feminista szukaként rámásztam egy nagy tölgyfa mögött. Általánosban is szerelmes voltam. Zoliba, aki meg a kezdődődő „másságával” küszködött. (csak akkor nem így hívtuk)
Ami pedig a hiányosságokat illeti… friss gimnazistaként még vannak? Tényleg? Milyen meglepő…
„Nem voltam sosem különösebben fiú-centrikus, de amint jobban kinyitottam a szemem, rájöttem, hogy itt nincs olyan, hogy valaki nem fiú-centrikus. A különböző teljesen ismeretlen fiúk, hozzánőttek a hétköznapjaimhoz, mintha ismerném őket.”
Mi is az, hogy fiú-centrikus? És ha nem vagy fiú-centrikus, akkor anti-fiú-centrikus vagy? Nehéz ügy lehet, ha csak azért leszel fiú-centrikus, mert nincs olyan, hogy valaki nem fiú-centrikus (tehát anti-fiú-centrikus). Meg ennyi fiú-centrikus között ismeretlen fiúkra kell figyelni, akik a sok nézéstől egészen ismerősnek tűnnek. (mint azok a fiúk, akik ismerősek, de valójában ismeretlenek)
És még akkor ki se léptél az utcára!!
„Szépen lassan nem maradt titok előttem velük kapcsolatban, kinyomoztam, hol laknak, melyik osztályba járnak, csupa „fontos” információt. Rengeteg időt vesztegettem el az életemből ezzel a nyomozással.”
Jajj, azok is a szép békeidők… barátnővel kibuszozni a világ végére, és homokbuckák között kommandózni, egy ablakot lesve, mikor gyullad ki a fény. :D Később ez módosul a velős kérdésre: TE MÉG MINDIG AZ ANYÁDÉKKAL LAKSZ?
„Aztán lassan hetente változtak a fiúk, volt, akit megutáltam, volt, aki újra palettára került. Egy idő után aztán ezt is meg lehet unni. Az adott srác nem tudott rólam semmit, és egy idő után meguntam. „
Konkrétan igazad van, én percenként unok rá pasikra a tévé kapcsolgatása közben. Az egyik meg akar győzni róla, hogy a Pervol mindennél jobb, a másik azt hiszi, bármilyen méretű késkészlet elfér a konyhámban, a következő Chuck Norris… A legrosszabb, hogy ők semmit se tudnak rólam, mégis sorra eldobom őket.
Csak rá ne szokj a heti partnerváltásra… :D :D
„Amikor nyitott szemmel jártam, már észre kellett vennem, amit nem akartam észrevenni. Például, hogy egyes kedvencek született ősbunkók, ez végleg elvette a kedvem a nézelődéstől. Ezek után tényleg végleg leszálltam a földre és tanultam. „
Mostantól tanulok!!! Istenúccse, naponta bevágok tíz oldalt mindegyik könyvből, odaláncolom magam az íróasztalomhoz, az első padba ülök és az órára figyelek! Nocsak! Ki ez a jóképű ismeretlen ott, a táblánál? Né? Ez a tanár? És én eddig a hátsó soros ősbunkókkal foglalkoztam? Vajon hány éves? Hol lakik? Milyen autóval jár? Miért olyan szekszisen borostás? És miért nem gombol ki több gombot azon a vadító flanelingen?
„Egészen addig, míg mg nem jelent valaki. Annyira megváltoztam, hogy nem is érdekelt, hogy nem jóképű, magával ragadott a személyisége.
Legelőször, utáltam, jobban, mint bárki, vagy bármi mást a földön. Aztán egyre közelebb engedett magához és be kellett ismernem, hogy igazi jó fej srác.”
Ööee… már megint itt van ez a békaképű számítógépzseni. Hogy én mennyire utálom, mikor rágózva közelít! Utálom, utálom, utálom! Bárcsak ne engedne annyira közel magához! Bárcsak ne lenne egy igazi, jó fej srác!
„Tett is róla, hogy így legyen, mert lehet valaki olyat nem szeretni, aki azért vesz a sütimből, mert én sütöttem, vagy akinek mennie kéne, de nem megy, mert velem marad, és egy csomó ideig csak beszélgetünk? „
Hehe, a fiúk soha se azért vesznek a sütidből, mert te sütötted. Akár egy uránfertőzött gyárból is szerezhetted, vagy egy kénes mocsár mélyéről, őket az se izgatja. Ha eléjük tolod azzal a felkiáltással, hogy süti, hidd el, a többség bármit elfogyaszt.
„Rendes volt, leveleztünk, boldog karácsonyt kívánt és mi csak írtunk és írtunk. Előfordult, hogy bent maradt velem, és csak dumáltunk. „
Hát igen, mikor bent maradt velem… az is volt az igazi kaland! Bent voltunk, ő is, én is, leveleztünk, meg dumáltunk, meg minden. Odabent. Jó hely is az.
„Idővel a levelezés abbamaradt alig beszéltünk, mondhatjuk, hogy teljesen eltűnt az életemből.”
Egy baleset váratlansága kizárja az olyan szóhasználatokat, hogy „idővel”, „abbamaradt”, „alig”, mivel sokkal inkább: „egyszer csak”, „véget ért”, „többet már nem”. (érteed)
„Egyik szünetben a büfében álltam sorban, és örültem, mert láttam, hogy a haverja, pont előttem áll”,
„Nagy nehezen előkotort egy kis újságcikket, és a kezembe nyomta, ennyit mondott még:
- Úgy gondoltuk, jogod van ott lenni, fontos voltál neki. – mondta
Nagy nehezen előkotort egy kis újságcikket, és a kezembe nyomta,”
„Mohón olvastam végig az újság cikket, de a végére már nem voltam kíváncsi, mégsem tudtam letenni, csak olvastam és olvastam. A borítékban egy gyászjelentés volt.”
A haver nagy varázstanonc lehet, ha kétszer kotorja elő ugyanazt az újságcikket, ami elsőre újságcikk, másodjára már egy boríték, amiben egy újságcikk van.
Amúgy másként nem is megy? Verbálisan? A gimnáziumok pedig köztudottan nem olyan terepek, ahol egy ilyen mélységű hír hosszútávon titokban marad. Aki nem naprakész a legutolsó vajas kenyér leesés ügyében sem, az nem is jár iskolába.
„Ekkor már záporoztak a szememből a könnyek, el sem tudtam hinni, hogy ez igaz.” „Szabályszerűen sokkot kaptam. Nem voltam képes abbahagyni a sírást. Nem is emlékszem, hogy kerültem fel az osztályba, de azt tudom, hogy még ott is csak sírtam, csendben, senkit nem zavarva.”
Az első büférohamban megtudod, hogy a békaarcú számítógépzseni meghalt, kicsit kiakadsz, de azért sokkos állapotban végigülöd a hátralévő négy tanórát a középső padban. Fojtott zokogásod a világon senkit se zavar, átlagjelenség, hogy hisztérikusan-mégis csendesen sírsz, a tanárok is csak monoton egyhangúságban váltják egymást a tábla előtt, annyit se közölnek, hogy: kedves diákok, szomorú veszteséggel zárt a szombat este.
„Elmentem a temetésre, és borzalmasan éreztem magam, szörnyű volt látni, hogy egy hajdan erős kamasz fiú ott fekszik élettelenül és tehetetlenül lehunyt szemmel.”
Vesszőhiány okán jelzőid az alábbi módon olvasandók: „hajdan erőskamaszfiú”, ami még elmegy, de hogy lehet egy halottnak tehetetlenül lehunyt szeme? Egy halott már nem tehetetlen, egyszerűen csak halott.
„Mindenki életében beköszönt a változás, mindenkihez másképpen. Rájöttem, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy rettegjünk a haláltól. Ki kell élvezni minden percet, mielőtt el kéne temetnünk azt, ami igazán fontos nekünk.”
Reméljük is, hogy kiélvezed minden percét. Ha közben sikerül kiiktatnod a természetes halálfélelmedet, még jobb.
kössz a kritikát!:D
ahhoz, hogy nem gondoltam meg a dolgot, csak annyit, hogy próbálkozás volt.
azt hiszem, hogy vannak ennél gyengébb sztorik is,(lehet, rosszul gondolom)igen, ez alapján, ahogy Te nézted télleg vannak benne igen nagy hibák, és ezt nem csak udvariasságból mondom, de sztem egy 13éves lánytól ilyen nagy hibák még elfogadhatók,(vagy nem)
a pudingpróbájaazevés alapon küldtem be:)