Történetek

Erővel szakítom el magam a gonosz sziklától, miközben testemet elviselhetetlen fájdalom járja át. És ebben a pillanatban mintha a pokol összes bugyrának összes kárhozott lelke egyszerre törne ki egy velőt rázó sikoltásban. Megnyílt a gonosz kastélya… Érzem a kicsapó forróságot, a penetráns bűzt, az áradó sötétséget… A bíborszín méregzöldbe vált… Menekülnék, de késő… Dobogó lábak zaját hallom, érzem hogy követnek...

A friss levegőre jutva Dia erőre kapott, legalábbis a feje sajgása múlni kezdett. Nem észlelte, merre mennek, túlságosan kábult volt ahhoz, hogy bármit nyomon kövessen. Mikor aztán félájultan egy puha ágyba fektették, feleszmélt.
Egy kövér asszonyság hajolt fölé, kezében egy vízzel teli pohárral.
- Idd meg – szólt lágyan. Segített Diának felülni. A lány mohón nyeldeste a vizet, és mindjárt jobban érezte magát...

Észrevétlenül értem el a tölgyfa ajtót, amely nagy szerencsémre, résnyire nyitva volt így beléptem. A bejárati csarnokban rögtön megrohantak a régi szépidők emlékei. Eszembe jutott az a pillanat, amikor Hagrid először terelt be minket a kapun. Mikor még minden új volt, és ámulattal töltött el...

Sanyi kitartó ásásának köszönhetően a cövekek föld alá kerültek, s hamarosan Sanyi valóban rábukkant egy föld alatti járatra. Sikerét örömteli kurjontással jelezte, s leugrott a maga ásta gödörbe.
Döbbenten látta, hogy a föld alatti járatot egész csinosan kivájták. A cövekek a járat aljához voltak erősítve...

A levegő! A légvétel olyan természetes, olyan könnyed egy egészséges ember számára! Csak az tudja, hogy micsoda kín, milyen ijesztő nélkülözni azt, aki egyszer is átéli a nehézlégzés borzasztó érzését. Én átéltem. Sokszor...

Anya légy szíves egyszer az életben te is értsd meg, hogy nekem a rajzolás az élet, nélküle nem léteznék! Érzem, hogy folytatnom kell, és rajziskolába akarok menni! És tudd meg, orvos soha, de soha nem lennék, még ha a rajztanárom kéri, vagy bármelyik tanárom fenyeget! – mondta a kislány kissé remegő hangon...

Miután ez megtörtént a csapatok újra felszálltak, és a meccs tovább folytatódott. Hirtelen nagyot villámlott, és láttam, hogy Harry felém nézz, s a szemében félelem csillan, de aztán az ég újra elsötétül, láttam, hogy Harry megrázza a fejét, majd tovarepül. Biztosan valami baljóslatú ómenek vélt, azért ijedhetett meg. De nem tudtam ezen tovább gondolkodni, mert bekövetkezett az, amitől egész idő alatt tartottam...

Mire Jason magához tért, egy teremben találta magát, rengeteg műszer, és kék folyadékkal teli átlátszó tartály vette körül. A tartályokban kicsi vörös szemű lények voltak, néhány üveg akváriumban pedig emberek. Pontosabban csecsemők. Kék szemükkel meredten bámultak a semmibe. Jason félt, rettegett, hogy mi fog vele történni, ugyanakkor furcsán is érezte magát...

- A kés... vedd elő a kést!
Dia elnézte, ahogy Sanyi a kése után nyúl. Aztán karon ragadta, és felrántotta.
- Nem bírom...
A Fekete Alakok körülvették őket. A kardok, pajzsok és páncélok ezüstös csillogása halálfélelmet ébresztett a fiúban. És nekik ezzel szemben csak egy nyomorult késük van!
Hátukat egymásnak vetették, és felkészültek a harcra...

- Hát mi nem állatok vagyunk, hanem emberek, mint a gazdád csak képesek vagyunk állat alakot ölteni. Az a patkány egy elég rossz ember, ezért bujkál állatként. Becsapott engem, és még jó pár társamat, és szeretném elkapni, hogy megbűnhődjön. Be kéne jutnom oda, ahol a gazdád is lakik, de nem tudom a jelszót, és így nem megy – magyaráztam el neki a dolgot hevesen csaholva...