Tapmancs lelke 10. Fejezet

10. fejezet – Először Roxfortban


Több hét telt el, tétlenül. A várakozás már-már megőrjített. Naphosszat csak a parkban lézengő diákokat figyeltem, akik ha csak tehették, élvezték az enyhe őszi időjárást. Felrémlettek a régi szép idők, amikor a Tekergőkkel ott sütettük magunkat az őszi napon, vagy éppen Pipogyit szívattuk az egész iskola nagy derültségére. Újra éreztem azt a melegséget, amelyet ezek az emlékek keltettek bennem, de ugyanakkor belém hasított a fájdalom jelezve, hogy ennek a boldogságnak vége, örökre.


Lassan hidegebbre fordult az idő, ez elég kellemetlenül érintett, mert nem volt egy meleg ruhám se. De ez most legkevésbé sem foglalkoztatott. Valami azt súgta, eljön az én időm, és végre akcióba léphetek.


Egyik nap, mikor épp vadásztam eszembe jutott a megoldás. Olyan kézenfekvő volt, hogy egy hatalmasat kellett káromkodnom. A megoldás az egyik legkedvesebb hely neve, ahol életemben megfordultam: Roxmorts. A legnagyobb csínytevéseink előkészítésének színtere volt ez a kis falu, amely minden kirándulás alkalmából egy-egy újabb rosszcsontságnak adott ihletet. Elhatároztam hát, hogy várok a diákok legközelebbi roxmorts-i kimenőjéig.


Nem kellett sokat várnom. Körülbelül három nappal később, kora reggel gyülekező diákokra lettem figyelmes a kastély előtt. Megláttam a jó öreg Fricset, amint az engedélyeket gyűjti össze a diákoktól. Aztán megláttam Harryt az újságban szereplő fiú, és egy barnahajú lány társaságában. Majd megláttam őt is. Rögtön elöntött a düh. Legszívesebben odarohantam volna, hogy helyben széttépjem, de a belsőhang, amely mindig figyelmeztetni szokott, megállított. Végül sikerült visszafognom magam.


- Peter, egyszer még megfizetsz mindenért! – Kiáltottam fel magamban.


Hamarosan teljesen lenyugodtam, és Harryt kezdtem el tanulmányozni. Minél tovább néztem a vonásait, annál jobban éreztem, hogy megfoghatatlan melegség önt el. Harry teljesen a legjobb barátomra, Jamesre emlékeztetett. De hamar rá kellet jönnöm, hogy ez nem teljesen igaz. Keresztfiam vonásai sokkal lágyabbak voltak, mint Jamesé, és az a már-már felsőbbrendű magabiztosság is hiányzott az arcáról, ami apjára oly jellemző volt. Arca inkább szomorúságot, és mérhetetlen magányt tükrözött, majdhogy nem zárkózott volt.


Hamarosan ennek az okára is fény derült. Láttam, hogy Harry McGallagonyt próbálja valamiről meggyőzni, vagy épp rávenni. Abból a távolságból, amiben én voltam ez nem volt egyértelműen kivehető. Ahogy messziről meg tudtam ítélni a célját nem sikerült elérnie. Arcán semmivel össze nem téveszthető csalódottság tükröződött. Nem tudtam, mi lehet a baj, de nagyon megsajnáltam, mert nem lehetett valami jó élete azoknál a mugliknál. Már amennyit én láttam, az sem sejtetett sok jót. Ekkor rájöttem szomorkodása okára.


- Azok az átkozott muglik! – Nem bírtam ki, hogy ne kiáltsak fel e lelkem mélyén - Biztosan nem írták alá az engedélyét, amely Harry roxmorts-i kimenőjét hagyja jóvá.


Feltevésem hamarosan bizonyosságot nyert, mikor a barátai távolodni kezdtek tőle, és a kastély parkjából kitóduló diáksereg után indultak. Harry még utoljára integetett nekik, de barátai hamarosan eltűntek a tömegben. Még sokáig állt ott, és bámult barátai hűlt helye után. Nem vagyok az a típus, akit bármi is meghatna, de ennek a gyereknek a magánya és elhagyatottsága egyszerűen lesújtott.


Hamarosan azt vettem észre, hogy elindul befelé a kastélyba. Nagyon szerettem volna most rögtön utána menni, és lelket önteni belé, de úgy gondoltam most még nem célszerű, mert a tanárok még a parkban voltak, és nem akartam kockáztatni, így elhatároztam, hogy délután keresem meg, amikor kevésbé gyanús.



* * * * * * * * * * *



A délelőtt hamar eltelt. Délutánba fordult az idő, ami egyre feszültebbé tett. Lassan elkezdtem közelíteni a kastély felé, de egy ponton megtorpantam. Minden érzékem tiltakozott a továbbmenetel ellen. Egész belsőmet hideg járta át, amitől remegni kezdtem. Aztán, mint jeges karom hasított belém a felismerés. Megéreztem, a kastély körül százával strázsáló dementorokból áradó, lélektépő hideget. De nem állhattam meg. Egyre növekvő bizonytalansággal indultam tovább, a szívemet facsaró jeges érzés ellen küzdve.


Észrevétlenül értem el a tölgyfa ajtót, amely nagy szerencsémre, résnyire nyitva volt így beléptem. A bejárati csarnokban rögtön megrohantak a régi szépidők emlékei. Eszembe jutott az a pillanat, amikor Hagrid először terelt be minket a kapun. Mikor még minden új volt, és ámulattal töltött el. A csarnok, ahogy szemügyre vettem alig változott. De nem időzhettem sokáig bármennyire is, szerettem volna. Minél hamarabb meg kellett találnom Harryt, hogy beszélhessek vele.


Tovább haladtam a folyosón, az újra fellángoló reménnyel a szívemben. A lábam szinte magától vitt. Ismertem a Roxfort összes zegét-zugát, minden apró részletet, titkos járatot. Már épp fordultam volna be a legközelebbi titkos járatba, ami a legrövidebb út a Griffendél toronyba, mikor eszembe jutott egy olyan dolog, amit minden áron meg akartam nézni. Elindultam hát arra a folyosóra, ahol a Roxfort legnagyobb kviddicsjátékosairól megemlékező jelvények vannak. Rövid séta után meg is találtam a vitrineket. Gyorsan végig szaladtam rajtuk egyetlen jelvényt keresve.


Hamar megláttam azt a nevet, amely a legkedvesebb volt nekem. James Potter. A legjobb barátom, sőt mondhatjuk, hogy a testvérem neve, aki a menedéket jelentette bármilyen bajom volt az életben, aki befogadott, mikor megszöktem a szüleimtől, akik mindig éreztették velem, hogy szánalmas semmire kellő vagyok, és mindig az öcsémet Regulust istenítették, aki hajlandó volt alárendelni magát az akaratuknak. Végül halálfaló lett, amiről mindig próbáltam lebeszélni, de nem jártam sikerrel. Ezt senkinek nem mondtam el, de ez a kudarc a mai napig fáj.


Hosszú ideig meredtem a jelvényre magamban az elmúlt csalóka boldogság képeibe kapaszkodva. Szerencsére kutya érzékeim nem hagytak cserben, így még időben bebújtam egy páncél mögé a közeledő Frics elől. Síri csendben vártam, hogy elmenjen. Hamarosan így is lett. Most már nem tettem több kitérőt, hanem egyenesen a Griffendél torony felé vettem az irányt. A kárpithoz vezető folyosón lelassítottam, körülnéztem, majd emberi alakot öltöttem.


Közelebb mentem a bejárathoz. A Kövér Dáma épp szunyókált. Párat köhintettem, mire álmatagon kinyitotta a szemét.

- Maga meg kicsoda? – Kérdezte szemrehányóan.

- Nem mindegy az magának! - Válaszoltam gorombán.

- Ne szórakozzon uram! – Felelte felháborodottan.

- Nem is azért jöttem! – Kiabáltam egyre dühösebben.

- Na, jó! Nem érdekel ki maga, de nem tudom beengedni, amíg nem mondja meg a jelszót – mondta flegmán.

- Sirius Black vagyok – köptem oda neki ingerülten – vagy beenged, vagy kidekorálom az édes kis pofiját – nyomatékosítás képpen elővettem a késemet, amit még Hagridtól csórtam.

- Gyilkos! Gyilkos, a kastélyban! Segítség! - kezdett el óbégatni, átmenve a legközelebbi festménybe, majd elmenekült.

- Hogy az a…! – Kiáltottam fel kínomban.


Annyira dühös voltam, hogy elkezdtem szétszabdalni a gazdátlan kárpitot. Mikor abba tudtam hagyni az őrjöngést, és józanul tudtam gondolkodni, gyorsan elraktam a kést és visszaváltoztam. Eszeveszettül rohanni kezdtem a legrövidebb úton, ami kivezet a kastélyból, hátra sem nézve. Mikor feleszméltem, már a Rengetegben voltam, teljesen kifáradva. Megint nem jutottam előbbre, de megfogadtam, hogy teszek ez ellen. Legközelebb nem Harryt fogom megkeresni, hanem egyenesen Petert, hogy megfizessen az árulásáért, amely annyi ember életét tönkre tette és megkeserítette. Annyira ideges voltam, hogy még enni sem volt erőm, így a vadászatott, hagytam holnapra. Visszamentem a barlangba, és egész éjszaka álmatlanul forgolódtam a hideg kövön, míg nem hajnalban nyugtalan álomba zuhantam.