Levegő után szomjazva

Az ébredés mindig nehéz és fájdalmas, ha az álom szép volt, sokkal szebb, mint a csúf a valóság. Jó lenne még benne élni, még továbbálmodni azt, ami csak álom maradhat, még ha az valamikor a valóság is volt. Csak még egy percet, vagy egy felet! Hát senki sem érti, hogy az álom milyen boldogító, milyen megnyugtató? Ott még vagyok valaki! Nem, senki sem érti körülöttem, és elmagyarázni sem vagyok képes.
A kórházi lámpa fénye elvakítja szemem, és a nővér máris hozzákezd munkájához. A megszokott sorrendben halad, már pontosan tudom, mit mi követ. Vera, az éjszakás nővér nem túl beszédes nappal sem, de így hajnalban, a műszak vége felé már elég nyúzott ahhoz, hogy egyszerű társalgásba is kezdjen. Hát nem beszél. Csak teszi a dolgát, én meg tehetetlenül, teljesen kiszolgáltatva adom át testem minden részét, hogy rendelkezzen vele.
Mire végez a mosdatással, ágyhúzással, vérnyomásméréssel és egyéb teendőkkel, már pirkad. Lekapcsolja a villanyt, majd mielőtt távozik, hogy a szomszéd kórteremben is elvégezhesse reggeli munkáját, arra bíztat: aludjak még.

Igen, milyen jó lenne egyszerűen visszasiklani abba az álomba, ahonnan Vera kirángatott! Milyen jó lenne visszarepülni, és ott maradni! De ez nem olyan egyszerű…
Csendes félhomály vesz körül. Mellettem a lélegeztető gép monoton hangon fújtat, a monitor néha csipog egyet. Belémívódtak ezek a csendhez tartozó hangok, hiszen elég hosszú ideje hallgatom már.
Kinézek az ablakon. A derengő ég különös kékjét mutatja ma: bizonyára esni fog. Nem baj, a kertnek jót tesz otthon. Már zsendül minden odakint. Innen ugyan csak a fák tetejét látom, de a messzi domboldalon jól látszik a tavasz üde zöldje.

A tavasz, mely mindenkinek jókedvet, a tél utáni megkönnyebbült fellélegzést hozza, engem elkedvetlenít. Még tél volt, amikor egy szörnyű délelőtt behozott a mentő. Most meg már itt tavasz, és én még mindig itt vagyok. Mennyi egyhangú, kínlódásokkal teli nap telt el azóta!
Visszafordítom a fejem a mennyezet felé, és azon merengek, hogyan is kezdődött ez az egész. Hogy jutottam idáig? Nem emlékszem rá, mi volt az első jel, mikor éreztem először, hogy nincs minden rendben a tüdőmmel. A kórság lassan uralkodhatott el rajtam, mert sokáig úgy tűnt, én vagyok az erősebb. Úgy tűnt, mert én ezt akartam. Hiszen olyan szép az élet! Gyönyörű feleség, gyönyörű gyerekek és a sorban születő unokák. Nem lehettem gyenge, és nem is voltam az. Persze voltak jelek, de a legtöbbjéről csak én tudtam, a többiek felé mindig elsimítottam valahogy.
Egy kis nehézlégzés a hétvégi hegyi túrán?
„Ó, hát már nem vagyok fiatal!”
Aztán Gáborékhoz már megterhelő a negyedik emelet?
„Ez őrültség, hogy ide nem csinálnak liftet! Ti hogy bírjátok?”

Aztán valahogy mire feleszméltem, az elsimítások már nem voltak elegendőek, és a nehezebb munkák javát más végezte el helyettem. Hiszen mindenki olyan figyelmes!
Mindig igyekeztem, hogy erősebbnek tűnjek, mint ez az undorító, lappangva elhatalmasodó betegség, de a szörnyeteg belopódzva az életembe úgy rátelepedett a mellkasomra, hogy majd meg fojtott.

A levegő! A légvétel olyan természetes, olyan könnyed egy egészséges ember számára! Csak az tudja, hogy micsoda kín, milyen ijesztő nélkülözni azt, aki egyszer is átéli a nehézlégzés borzasztó érzését. Én átéltem. Sokszor.
A légszomj rémisztő szörnyként keringett körülöttem mindennap, és leste, hogy mikor telepedhet rám. Aztán azon a téli, napsütéses délelőttön nem sikerült legyőznöm őt, és azóta is itt van velem. Félek tőle! Itt van mellettem, és csak a pillanatot lesi, amikor újból támadhat.
A lélegeztető gép biztonságot ad, mégis néha rettegek. Mi lesz nélküle? Hogyan, és egyáltalán meddig lehet így élni tovább?

A hosszú hetek alatt többször beszélgettünk az orvossal, pontosabban ő beszélt, én meg néha hangtalanul tátogtam valamit. Kíméletes volt, de őszinte. Azt mondta, nagyon rossz a tüdőm, és kicsi az esélye annak, hogy valaha is teljesen gépi lélegeztetés nélkül tudok majd élni.
Megértettem, amit mondott, de képtelen voltam elfogadni. Nem akarok a szörnnyel együtt élni! Nem akarok szomjazni! Nem akarom a levegőt, az életet szomjazni! Én járni akarok, sétálni a szabadban, az otthonomat akarom és a saját ágyamat! Beszélni, énekelni, az unokámmal nevetve szaladgálni!

Mindez két hónapja olyan természetes volt! Most meg itt fekszem lesoványodva, elgyengülve, kiszolgáltatottan a körülöttem levőknek, és a gépnek, ami a nyakamon metszett nyíláson át éltet. Már csak árnyéka vagyok egykori önmagamnak. A férfi, aki családot látott el, aki komoly, felelősséggel teli munkát végzett, már nincs sehol. Az életem teljesen megváltozott. Ez egy más szagú, más ízű, más értékrendszerű élet. Az elemi ösztönök, testem eddig észrevétlen működései kerülnek központba, a valóságos külvilág pedig egyre távolabb kerül.
Marika, a nappalos nővér libeg be a kórterembe. Jókedvű, mint mindig, és miközben a rutinmunkát végzi körülöttem, vidáman csacsog. Jó hallgatni, és néha késztetést érzek, hogy mondjak neki valamit, de aztán rájövök, úgyis felesleges, hiszen nem hall engem. Lassan már nem is emlékszem, milyen volt a hangom. Hangtalanul tátogok hetek óta.
Odakint esik, mégis üdeséget hozott Marika jelenléte, és ettől jobb kedvem lett. Jó napom lesz ma! Ma biztosan többet is tudok majd enni, a torna is jobban fog menni, és különben is minden jobb lesz!

Ebben a boldog tudatban bóbiskolok el, de rövid idő múlva újbóli ébresztőként érkezik az orvos. Egy szerkezetet tart a kezében. Szürke doboz, belőle hasonló gégecsövek kígyóznak, mint a lélegeztető gépből.
- Na, meghoztam! – mosolyogja elégedetten, majd leteszi mellém, a másik gépre.
Miközben összeszereli, folyamatosan beszél. Elmagyarázza, hogy ez tulajdonképpen ugyanazt tudja, amit a nagy, csak ezt magammal vihetem bárhova. Könnyen kezelhető, kifejezetten otthoni használatra fejlesztették ki. Az „otthon” szóra felcsillan a szemem, és bizakodva pillantok fel rá.
- Bizony, most már minden csak magán múlik! – mosolyog az orvos. – Pár hét, és hazamehet!
Ó, hát rajtam nem múlik, az biztos! Én mindent meg fogok tenni, csak végre szabadulhassak innen, hogy visszakaphassak valamit régi életemből. Tudom, hogy semmi sem lesz olyan, mint régen, de az otthon az mégis csak otthon, és én ezt nagyon akarom.
Az orvos néhány instrukció kíséretében odacsatlakoztatja az új szerkezetből induló csövet a régi helyére. Kicsit érzékeny ez a terület, de már közel sem annyira, mint az első napokban. Na jah, idővel az ember mindenhez hozzászokik!

Érzem, ahogy szerkezetből a tüdőmbe áramlik a levegő. Egy kicsit más, mint eddig, és ez egy pillanatra megriaszt. Az ijedség pedig máris légszomjat okoz. Kicsit kapkodva tátogok, és aggódva nézek az orvosra. Az ő arca nyugodt. Tudja, mit csinál. És valóban, néhány gombnyomás, aztán máris minden olyan, mint régen. Megnyugszom.
Az orvos még állítgat valamit a kis gépen, majd megveregeti a vállam, és távozik. Oldalra fordítom a fejem, és hosszan méregetem az új gépet, ami úgy tűnik, életem társa lesz.
Szóval te vagy az! Veled fogom legyőzni a szörnyet! Jól van, én nagyon jól tudok együttműködni. Legyünk társak! Mindent megteszek, csak vigyél haza! Ha légszomj-szörny mellettem is marad, de legalább az életem egy részét kapjam vissza!

Elmosolyodom. Hát van remény! Mert kell a remény, hogy élhessek. Ha másként is, mint eddig, de otthon a szeretteim között. Nincs bennem félelem. Most nincs. Nem gondolkodok, és nem is akarok. Az ráér később is. Most felidézem az éjszakai álom képeit, és azt képzelem: valóra válthatom. Legalábbis, egy részét…