Tehetség

Esős nap volt, a sűrű felhők elfelejtették a száraz tavaszi naplementék bíbor színeit. Esteledett.
De mit is érdekelte az embereket, a kibírhatatlan forróság miatt, mely ez évben már a kora tavasszal elérte az országot, sokan kirohantak a budapesti utcákra érezni az eső frissítő hatását, a nedves utcák jellegzetes illatát. Voltak olyanok is, akik szobájukba zárkózva hullatták könnyeiket, ahogy odakint a felhők tették.
Ezek közé az emberek közé tartozott egy, - Zuglóban igen ismert – lány is, ki szorongásában nem talált más megoldást, minthogy feladja mindazt, mit eddig nyert és nyert volna.
Ott görnyedt a sötét szobájában, ült a széken, maga elé meredt, egyik kezében görcsösen fogott egy ceruzát, másikban egy rajzot szorongatott. Már szinte facsarhatta volna belőle a könnyeket.
Hirtelen felállt, dühében leborított mindent asztaláról, széttépte a munkát, amely már 2 órát is elvett tőle.
A tehetség, ha adatott, olykor elhagy minket, mikor rossz passzban vagyunk.
Ezt ő tudta jól, de mégis magát hibáztatta, amiért nem sikerült úgy, ahogy azt ő elképzelte. Mindig ilyen volt: türelmetlen saját magával, és túl magasra állította a lécet, azt kívánva önmagától, hogy ugorja át.
Mindössze 14 éves volt, és élete már eldőlt: művész lesz, ki alkotásaival Budapestet képviseli majd.
Távlati célja volt ez, de néha, sőt többször is úgy érezte, mégsem sikerül majd neki.
Rajztanára bíztatta őt, többször hazudott neki, hogy erős lelket adjon a lánynak.

Összeolvadt a szobájára nehezedő feketeséggel, és lassan megnyugtatta őt az a tudat, hogy csak 1 hétig kell kibírnia, végre túl lesz a felvételi vizsgákon.
Sírdogált még egy darabig, hiszen elveszettnek érezte magát, 3 hete volt arra, hogy felkészüljön a fővárosi rajzversenyre, és emellett még készülnie kellett a tanórákra.
Barátai sorban magára hagyták őt, nem foglalkozott eleget velük, pontosabban nem volt ideje foglalkozni velük. Lemaradt minden jóról, viszont rajztechnikája napról-napra kiteljesedett.
Hirtelen felállt, és körbesétált a szobában.

A kis szoba a kék minden árnyalatával volt összeállítva: a padlón a szőnyeg, az ágy, a takaró, a szekrények, az asztal, a függöny. Viszont volt valami feltűnő: a lány minden kreativitását felhasználva lerajzolta Van Gogh-t, Munkácsy-t, Da Vincit, és még pár, a modern idők művészeit, persze mindezt még 2 éve.
A portréknak testet varrt, s bábukat készített belőlük. Ezek ott kukucskáltak ki a sarokból, a rájuk borított fehér lepel alól.
A naiv gyermeki lélek azt hihette, hogy az igazi művészekkel áll szemben, a kislány célja pontosan ez volt. Valóságos titkos szentélyt alakított ki, és egyszerre félistenei közt érezte magát, ha közelükben volt.
Így hát, mivel úgy tűnt, elvesztette erejét, odalépett a „talizmánjaihoz”, meghajolt, majd térde borult előttük.
„Adjatok erőt, Mestereim vagytok, akik gondolataimat tápláljátok, véremet tőletek örököltem, segítsetek hát, Testvéreim…” – suttogta a nagy csend közepette.
Válasz viszont nem jött, hanem nagyobb dobbanásokkal, zörrenésekkel kísért dühös lépteket hallott a szoba felé közeledni, majd egy nagy reccsenéssel elérte a feltételezhetően nem nyugodt állapotú emberi lény, hogy az ajtó kinyíljon, melyre a kislány órákkal ezelőtt biztonságos „varázsport fújt”, vagyis kulccsal bezárta, megakadályozva a belépést a váratlan látogatóknak, például a családjának.

Tudnunk kell, a család sosem kedvelte a művészeteket. Zavarta őket, hogy valaki kilóg a sorból, s természetellenes módon más tulajdonságokkal rendelkezik.
A kislánnyal együtt összesen öten éltek a kis zuglói lakásban. Évek során sikerült a lánynak kiharcolnia a külön szobát. Ezelőtt nővérével és bátyjával szorongtak egy helyiségben.
„Kislányom, most azonnal abbahagyod az önsajnáltatást! Rita, lennél szíves és figyelnél a hőn szeretett anyádra?! Ó, szóval most akkor hurcolhatlak a pszichológushoz, mégis mit keresel a földön, mit térdelsz te ott, kis bolond?! Bámulod a szerelmeidet? Mondtam már, nem akarom látni ezt az ocsmányságot, elrontod vele az egész szobát…!” – rikácsolta a mama, s folytatta volna még.
Rita – mint kiderült a neve – tudta, hogy valami rettenetes dolog érinthette az anyját, mint például, hogy észrevette pulzusán, hogy lassú, s ez bizonyára valami szörnyű betegség jele lehet, csakis ezért ronthatott be, és mondott hasonlókat.

„… Szóval most azonnal felállsz, és rohansz a konyhába elmosogatni, utána felmosod a lakást, rendet raksz a szobádban, majd jelentkezel nálam, hiszen átvesszük ugye a biológiát, tudod, holnap felvételezel!” – ordította a nő, ahogy csak a torka bírta, majd ahogy idejövet, úgy most is a lehető legerőteljesebben dobbantotta lábát a padlóhoz, hogy mindenki tudja, ő most ki ment, feladta, rossz ez a lány.
Ritának nem volt mit tennie, 5 percre még megpróbált elmélyülni, majd a konyhába ment, ahol majdnem elájult a rettenetes felfordulás láttán.
„Rossz voltam, most ledolgozom a bűnöm, majd szebb idők jönnek.” – gondolta.
Miközben dolgozott, sok minden eszébe jutott, például a lelki társa, akit már oly rég nem látott. Ahogy a képe megjelent előtte, egy könnycsepp gördült végig az arcán.
Az egyetlene volt, az egyetlen élő ember, aki elismerte a lány tehetségét, s mindemellett kitűnő barát, és ötletgazda, és szintén művészlélek.
Csakhogy ez a barát elhagyta őt önző módon. Muszáj volt magára is gondolnia, 19 éves fiú nem töltheti minden idejét egy kislánnyal, szerencsét próbált külföldön, Németországba költözött egy ismerőséhez.
„Mennyit voltunk együtt, mennyit nevettünk, mennyit rajzoltunk…” – s elszomorította őt a sok szép emlék, mely már csak szívében létezett.
Rengeteg mindent kapott a fiútól.
A lány tehetségének volt a kovácsa, fantáziával és erővel igézte meg a gyermek művész-szerszámát (ceruzáját).
„Tamás, bárcsak itt lennél velem! Remélem hallod a hangom, amelyet szívemből a te szívedbe küldök! Tudom, csak magamra gondolok. Neked ott jobb, pénzre van szükséged, hát akkor maradj, légy boldog! Annyi mindent köszönhetek neked, már szégyellem magam, mert azt kívántam, hogy visszautazz. Versenyeket nyertem csalva, hiszen te adtad nekem lelkedből az ötleteket, s én ezeket felhasználva rajzoltam, amit te diktáltál…” – beszélt magában.



A felmosás elvégeztével anyjához rohant, aki már türelmetlenül várta.
„Rita, hogy lehet az, hogy este tízkor jut idő a biológia felvételid gyakorlására?
Ezerszer megmondtam neked, hogy orvos leszel, felejtsd el a rajzot, a kis rajzos világod, a kis rajzos barátod! Az ország majdnem legjobb gimnáziumába mész holnap szóbelizni, a biológia szakra, és ha te elrontod ezt a lehetőséget, hát megismered édesanyád bosszúját! Miért kell neked elszúrni az életed? – kicsit higgadtabban, de hatalmas hangerővel támadott lányára.
„Anya légy szíves egyszer az életben te is értsd meg, hogy nekem a rajzolás az élet, nélküle nem léteznék! Érzem, hogy folytatnom kell, és rajziskolába akarok menni! És tudd meg, orvos soha, de soha nem lennék, még ha a rajztanárom kéri, vagy bármelyik tanárom fenyeget! – mondta a kislány kissé remegő hangon.
„Rendben. Akkor mondjad, mit tudsz a reflexről?” – válaszolta az anya.
Feladta a lány, sosem volt az a kitartó fajta. Beletörődött az igazságtalan sorsába, megadta magát, és gépiesen válaszolgatott az egyébként főorvos anyja kérdéseire.
Mielőtt lefeküdt volna, felhívta a 2 hete megismert barátját.
Olyan szeretetet senki iránt nem érzett, mint a lelki társa iránt, de megpróbált keresni valakit addig, aki elfelejtetheti vele a fájdalmat, amelyet a hiánya okoz.
Szintén fiú volt, 15 éves, és ugyanúgy őt is érdekelték a művészetek.

Viszont nem tudott rajzolni, félt a nagy fehér és üres papírtól, rettegett, hogy bemocskolja a szűz lapot az ő szörnyű fantáziájával. Nagyon félénk volt, és zárkózott, senkit nem engedett közel magához. De Ritában talált valamit, és barátkozni kezdett vele, majd Rita rajzait látva ő is rajzolni próbált.
Ritának ebből mi haszna volt? Egyszerű: új élményekre, ötletekre vadászott, most, hogy lelki társa elhagyta, nincs honnan ihletet merítenie. Márpedig a fiú igencsak különös és izgalmas fantáziával rendelkezett.
„… Szóval, ne jelentkezz a rajztanárnál, nem teheted meg, bármennyire is könyörög! Engem tönkre akart tenni, és egyszer majdnem sikerült is neki. Kiveszi a ceruzát a kezedből, és átformálja az újonnan született gondolataidat, s meghamisítja! Ezt akarod?” – kérdezte kicsit feldúltan Rita.
„Figyelj, csak megpróbálom, most miért ne? Lehet, hogy velem nem lesz olyan, csak egy foglalkozásra megyek, és kész, ennyi! – mondta a fiú.
„Krisztián miért teszed ezt velem? Nemrég ismertük fel, hogy összetartozunk, erre meg átszerződsz a gonoszhoz, a megrontóhoz?!” –támadott az egyre türelmetlenebb lány.
„De ha mondom, hogy csak egy foglalkozásra megyek! Miért túlzol el mindent?”
„Jó, akkor menj. Meg fogod bánni, én figyelmeztetlek. Te tudod végül is. Kellenek az élet fájdalmas rúgásai, hogy aztán eszedbe vésd végre, hogy hallgass a bölcsebbre!
„Istenem Rita, fejezd már be! Jó, akkor nem megyek el a rajztanárhoz, most örülsz? Nem igaz, miért kell nekem hozzád igazodnom, én csak egy barátod vagyok, nincs jogod rám telepedni, nem vagyunk szerelmesek!”
„Ilyen gyorsan meggondolod magad, ilyen befolyásolható lennél? Sajnálom, de mondtam már, hogy mennyire nem jövök ki a rajztanárral.
„Jó, hagyjuk ezt az egészet. Inkább elmesélem, mit láttam. Álmodjál szépet, és reggel rajzold le a vázlatot, és hozd be az iskolába!”
„Figyelek.” – válaszolt azonnal Rita.

A lány mindig is imádta, mikor művészi fantáziával táplálták őt, amikor belátást nyerhetett másoknak megközelíthetetlen területekre, s amikor újat alkothatott az adott terv segítségével.
Tamás, a lelkitársa is minden este felhívta őt telefonon, és leírta az álmait, gondolatait, és a nap során látott gyönyörűségeket.
Krisztián ugyanígy tett, persze Rita bíztatta eleinte.
„Egy hóborította dombos vidéken sétálsz, érzed a telet, de az orgonafák mégis virágoznak. Édes illatukat a hűvös szél feléd fújja, te megszédülsz a kábító illatártól.
Nem messze tőled egy feketeruhás nő bujkál egy sötétbarna, ázott fakereszt mögött, s szájához emeli ujját, így mutatva, hogy ez az ő titka, az ő műve a természet őrülete.
Fehér holló egy szőke angyal kezében próbálja tárogatni szárnyát valahol középen…” – próbálta felfoghatóan átadni a csodálatot, amely akkor fogta el a fiút, amikor felkelt álmából aznap reggel.
Sikerült is, Rita látta a képet, és köszönetet mondott Krisztiánnak, halkan elbúcsúzott tőle. Hozzá akarta tenni még véleményét az álomról, de mivel kicsit féltékeny volt a fiú élénk fantáziájára, ami neki sose volt, nem akarta tudatni ebben a pillanatban vele azt, ami még nem bizonyos.
Vagyis hogy Krisztián álma jelenthet valamit: A virágzó fák a fiú kibontakozó tehetségét jelképezik, amelynek hamarosan beérik a gyümölcse. A holló az angyal kezében Krisztián. Az angyal képében Rita támogatja a fiút, aki szárnyait kitárva szeretné megmutatni, mire képes.

Az is igaz, hogy Rita azért nem akarta, hogy Krisztián a rajztanárnál jelentkezzen, mert önző módon ki akarta használni, hogy ő a legjobb a versenyen, és biztos első helyét nem akarta kockáztatni. De ha a rajztanár talál jobbat Ritánál, azt is elküldi a versenyre, sőt, talán jobban is szíveli, és annak esélye, hogy akkor Krisztián elvegye tőle a hírnevet teljesen bizonyos volt.
Persze az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy Rita valójában nem is hazudott Krisztiánnak, rajztanára – Miklós bácsi – valójában saját stílusát erőltette tanítványaira, s soha nem dicsérte, csak kritizálta a lány munkáit, de legalább versenyre elküldte.
„Nem baj, van még 3 hetem a versenyig, addig gondolkozhatok bőven” – gondolta, majd lassan el is aludt.
Nem álmodott semmit sem, ököllel az ágyát ütötte-verte reggel, nem értette: neki miért nincsenek álmai, miért nincsenek neki saját, eredeti ötletei?
„Talán lehet, hogy mégis orvosnak rendelt a sors” – gondolta, mikor már tényleg semmi megmagyarázható okot nem talált.

A felvételin jól szerepelt, tudta, hogy fel fogják őt venni a gimnáziumba, és hogy szabad az út az orvosi pálya felé. De ott volt egy másik út is: a „Művész” feliratú útjelző táblával. Tehát jobbra vagy balra? Nem tudott dönteni, elhalasztotta későbbre.
Még reggel felvázolta Krisztián álmát, az iskolába be is vitte. Bár Krisztián nem járt vele egy iskolába, a fiú néha bejött hozzá látogatóba.
Épp bement volna Rita rajzszakkörre, ahol megbeszélte volna Miklós bácsival a teendőket, amikor meglátta az ujjongó rajztanárt körbeugrálva az új barátját, Krisztiánt.
Csak épphogy megállt az ajtóban, de már össze akart esni. Elöntötte a méreg az agyát, és a düh megfertőzte minden porcikáját.

Ő tanította, ő virrasztott napokat a fiúval, hogy az képes legyen valamit ráfirkálni a lapra. Erre meg a tanár az Újat dicséri, azt tapsolja, akit Ő, Rita egyedül tanított.
És Krisztián tegnap nem megígérte, hogy nem megy be?! Hazudtak neki!
Nem volt kedve botrányt csapni, hazament, és felkészült a bosszúra.
A barátja fel se nézett, hanem boldogan fogadta a tanár bókjait! Milyen ez? Hogy létezhet ilyen?

Mikor hazaért, őrült erővel csapta be maga után az ajtót, amiért édesanyja megajándékozta egy pár csípős pofonnal. A bátyja hallást károsító mértékig feltekerte a hangerőt a zenelejátszóján, nővére sikítozott, az apja ordítozott vele, hogy mégis mit képzel magáról, hogy ilyen későn ér haza, és hogy már megint a nyomorult rajz veszi el minden idejét, és hogy sosem sportol, a lábai egy nap el fognak folyni az utcán.
És mindez annyira nem érdekelte a lányt, magára csukta az ajtót, és magába merült.
Leült és minden erejét egy rajzba ölte. A ceruzát a laphoz nyomta, húzogatta ide-oda, késsel hegyezte, néha a falhoz vágta, de végül megszületett egy elképesztően jó, színes alkotás, melynek „a Próféta álma” címet adta.

Mikor Krisztián kereste telefonon, gyerek létére gyerekesen viselkedett, nem vette fel.
Mikor Krisztián csöngetett hozzá, nem nyitott ajtót, családjának is megtiltotta. Ők ezt csak úgy tudták felfogni, hogy „végre megjött a lányuk esze, és a jó útra tér, és elfelejti a rajzos reményeit, kezd megválni a rajzos barátaitól”, tehát szívesen teljesítették a parancsot.
A fiú ezt nem tudta mire vélni, és felhagyott a keresésével.
Rita már a rajzteremben tündökölt a tanáránál.
Végre hall dicsérő szót, amelyet már olyan régóta nem kapott, utoljára Tamástól.
És ráadásul az utált rajztanárától! Magára vette az össze szépet, a jót, meg volt elégedve magával.

„Rita, ez az ötlet valami fantasztikus! Nem tudom honnan vetted, de egy igazi művész elméje mindig szárnyal, mindig is hiányoltam belőled a fantáziát, a rajzaid unalmasak voltak, de kidolgozottak. Végre összhangba tudtad hozni a kettőt, ami a legfontosabb egy jó rajzolónak. Most megtaláltad a helyes utat, és látod, ez az én munkám eredménye! Látod, sokat kell járni rajzszakkörre hozzám, és megtanulsz igazán jól papírra varázsolni…!” – a tanár szónoklata átment önimádatba, de Ritát csak az eleje foglalkoztatta percekig, órákig, sőt, napokig!
„Pontos voltam mindig, sose volt gond egyenes vonalat húzni a papíron, szabályos volt az összes művem, de hiányzott a szív belőle. A szív, amely lelket ad a rajzoknak, és színesebbé teszi.
Van egy barátom, akit féltékenységből tartok vissza, akiben megvan mind a kettő, amely művészivé teszi munkáit, és én az ő lelkivilágát felhasználva lettem most az első a rajztanárnál.
Mindössze gyakorolnia kell a barátomnak még a rajzolást, és világhírűvé válhatna. És én elveszem a BARÁTOMTÓL ezt a lehetőséget.

Mi összetartozunk, mi kiegészítjük egymást. Meg kell hálálnom neki, és segíteni őt, hogy jól tudjon rajzolni a versenyen, cserébe ő is ad nekem valamit a lelkéből.” – vívódott a bűntudattal magában. És nem is figyelt a szónoklat további részére, de egyszercsak hangosan felköhögött a tanár, és folytatta a beszédét:
„Tehát Rita, kitesszük az iskola aulájába a rajzodat, mellé hatalmas betűkkel kiírjuk mennyire büszkék vagyunk az ilyen ügyes, ötletes és hihetetlen teljesítményű diákokra, hogy mindenki felnézzen rád!”.
„Büszke? Igen, Krisztián aztán nagyon büszke lesz rám, amiért ilyen ügyesen kihasználtam őt. De volt értelme: bezsebeltem pár bókot, dicsérő szót, és helyreállt az önbizalmam pár percre…” – mormogta orra elé újra ironikus gondolatmenetét.

Nem menekülhetett már el, megtörtént. Kiplakátolták a nevét az iskolában, az emberek döbbenten bámulták nagy művét. Mindenhol szép szó fogadta.
És elérkezett az idő, amikor Krisztiánnal találta szemben magát, és ő nem borult nyakába, hogy milyen tehetséges, nem mosolygott rá, mint régebben, de miért is nem?
Elment Rita mellett, volt az arcán valami szenvedés, de remekül leplezte, a lány nem vette észre. Rita már meggondolt mindent, megfordult és megfogta a fiú kezét.
Letérdelt, és oly őszintén mondott el mindent Krisztiánnak, hogy már folytak a könnyei.

„Én nem akarom, hogy köztünk mindennek vége legyen, barátom vagy, és nagyon szégyellem magam, amiért ilyen féltékeny természetű vagyok! Sajnálom, és bocsáss meg nekem!” – próbálta meggyőzni a fiút.
„Rita, te aljasul kihasználtál, hogy a versenyen első helyezést érj el. Gondolom ez az a rajz, amivel be akarsz kerülni, mi?” – kiült egy gúnyos mosoly a képére.
„Krisztián, sajnálom! Mérges voltam! Láttalak téged a rajztanárnál, ott hízelgett neked, úgy lihegett melletted, mint egy kutya. És te megígérted, hogy nem mész el! Kikeltem magamból… nem akarom, hogy ennyi legyen a barátságunk. Ne ez legyen a vége.”
A fiú elgondolkozott. És rájött, hogy neki fontosabb a megértő társ, mint az örök harag.
„Jó, felejtsük el. Inkább menjünk rajzolni. És taníts, hiszen benevezett a tanárod a versenyre!”– és újra mosolygott.
Rita szíve még egyszer utoljára összeszorult, tudta előre, hogy ez fog történni, de mivel gyerek, még most sem volt könnyű lemondani a jóról.

A fiúval kiültek a Városligetbe, és ott relaxáltak. Beköszöntött az igazi tavasz, virágillatot sodort a szél.
A fiatal lány Krisztián mesterévé vált. Minden napot együtt töltöttek.
Mindössze 1 hetük volt már csak a felkészülésre.
Rita napokat virrasztott mellette, és továbbra is tiltotta barátját Miklós bácsitól, bármennyire is hízelgő, amit mond.
Nem engedhette, hogy a tiszta tehetséghez mocskos kezek nyúljanak.
Saját magára már nem is jutott ideje. Egyik nap anyja a szokott módon berontott Rita szobájába, és arcon csókolta. Kiderült, hogy felvették a szinte legjobb iskolába.
De őt nem érdekelte semmi más, csak a verseny foglalkoztatta.
Valamelyik nap épp az emberi arc ábrázolását tanította a fiúnak, amikor észrevette, hogy milyen gyönyörű szemeket tud rajzolni. Könnye is kicsordult, olyan büszke volt tanítványára.
Pár hét alatt elképesztő változások jelentkeztek Krisztián rajzolásában.
Olyan egyenes vonalakat húzott, mint Rita, hiba nélkül.
És Rita ugyanúgy magára is büszke lehetett volna. De nem volt, mert még mindig nem hagyott fel azzal a gondolattal, hogy művész lesz, persze mostmár nem volt célja az első helyezés.

Felkelt a nap, madarak daloltak és repdestek odakint. Rita feltekintett ágyáról egyenesen ki az ablakon. A lány nem tudott aludni az este, végig azon rágta magát, merre is menjen. Meglátszott arcán a fáradtság, de boldog volt, hogy végre közelít valami szívet dobogtató esemény.
Az ég kék volt, tiszta és friss. Jókedvre derített minden felkelőt.
Ami fontos is volt, hiszen a verseny napja elérkezett.
A két jó barát együtt indult útnak, egy közeli zuglói gimnáziumban tartották meg az idei megmérettetést.
Mindenhol művészek bukkantak fel, ideges kezek, ujjak pattogtak.

Kiadták a feladatot: grafika, bármilyen témában, majd egy festmény beállítás szerint, amit a gyerekek maguk állítanak össze. Csupán 2 órájuk van mindkettőre, 1 szünettel.
Krisztián csak rajzolt, nagyon beleélte magát, hiszen ez volt első versenye életében, először rajzolt valami nagyobb cél érdekében. Rita csodálta őt, és el is felejtette, hol is van…
Végül összehozott valamit, de szánalmas volt Krisztiánéhoz képest.
Ahogy felálltak, nem érzett semmit sem, arra sem emlékezett már, mit is rajzolt percekkel ezelőtt.
Csak gratulálni akart barátjának. Erre készült még festés közben is, hogy majd mit mond Krisztiánnak.
Váratlanul a fiú ragadta meg az ő kezét:
„Rita, ha tudnád mennyire hálás vagyok mindazért, amit az elmúlt hetekben tettél értem.
Feláldoztad a szabadidőd, semmi másra nem gondoltál! Feladtad azt, amire vágytál hónapokig, az álmaidat egy barátodért! Te vagy az igazi tehetség! Tehetség kell ahhoz, hogy az ember tudjon lemondani, és hogy tudjon tovább lépni. Köszönöm!” – és egy csókot nyomott a lány kezére, aki természetesen belepirult.
Amikor kiállították a rajzokat, mindketten megbámulták egymás munkáját.
Krisztián kis barátnőjét rajzolta le, Rita ugyanígy Krisztiánt.
Furcsa választás volt, megnevettette őket.

A festmények ugyanabban a beállításban készültek, csodálatosak voltak, de hangulatuk mégis különbözött:
Krisztián sötétebb tónusú, hideg színeket használt. Rita ellenben forrónak látott mindent, ő a meleg színeket részesítette előnyben alkotásán.
A sok gyermek csak nézett némán, az ő munkáik egészen eltörpültek az igazi versenyzőké mellett.
Pár hét múlva kiderült, hogy a tanítvány – senki nem lepődött meg ezen – végzett első helyen, Rita viszont váratlanul második lett!
Tudta, hogy érzéseket adott önmagából, és miközben oktatta barátját, ő is kapott a fiú tehetségéből.
Tudta, hogy ő is művész, de belátta, hogy a pontosság, a figyelem, a precizitás inkább az orvosok fő tulajdonságai. Rájött, hogy neki az anyja felé vezető utat kell választania.
Ő hobbiból lesz művész – mondta egyszer.

Ahogy az évek teltek, barátságuk is egyre erősebb lett, és átalakult fiatal szerelemmé.
Krisztián egyre magasabb szintre emelkedett, Magyarország rajzos-dobogója felé lépkedett 16 évesen.
Rita mindig így emlékezett rá: „Kezében a papír olyan volt, mint a varázstükör, bárki megláthatta benne a lelkét.”