Sötét úton - III. rész - 4.

A nap átszűrődött a fák között, megvilágítva a nedves rétet. Hajnalodott, a nap épphogy felbukkant a horizonton. A vöröslő eget narancssárga felhők vették körül.
A nap megvilágította Dia arcát. Körülnézett Sanyi után, de egyedül volt. Elindult a réten, aztán egyre gyorsabban és gyorsabban rohant, tudta, hogy miharabb el kell tűnnie a fekete alakok elől. Csattanás hallatszott. Dia összerándult, és felriadt.
Megpróbált megmoccanni, de a kötelei nem engedték. Szédült, hányingere volt, öklendezett a szájába gyömöszölt rongytól. Kaparta a torkát valami, köhögés tört rá, de a rongy eltompította a hangot.
Dia kimerülten mocorgott, forgott vele az egész helység. Rázta a hideg, de melege is volt.
Mi lehetett az a csattanás?
Megpróbálta összeszedni magát, és koncetrálni erre a kérdésre, de a rosszulléte nem enyhült.
Behunyta a szemét, majd újra kinyitotta. Most egy kicsit világosabb volt, látott valamicske fényt.
Szeme megtelt könnyel. A feje is megsajdult.
Szeretett volna aludni, de nem jött álom a szemére.
Küzdött a hányingerrel, és már-már úgy érezte, itt fog elpusztulni, mikor egy ajtó kitárult, s a fény úgy zúdúlt be a szobába, hogy Diának hunyorognia kellett.
- Itt van – mondta egy férfihang.
Egy vékony, magas ember jött be, és körülnézett. Aztán meglátta Diát, és a döbbenettől kikerekedett a szeme.

- Mit csináltak vele? – kérdezte fojtott hangon. – Úgy néz ki, mint aki már a végsőket rúgja.
- Ó, igen, tudja, biztosan elkapta a vírust – mondta a másik. – Ezzel a vírussal gyengítjük a foglyainkat.
Dia elhaló nyögést préselt ki magából. Tehát a vírus miatt érzi rosszul magát.
- És ez a vírus... gyógyítható, vagy halálos? – kérdezgetett tovább a vékony férfi.
- Mit számít az magának? Azért jön ide, hogy elvigye a foglyokat, nem? Válogathat közülük.
- És mindegyik ilyen?
- Persze, mindet megfertőzzük. Mihez tartás végett.
- Figyeljen, én orvos vagyok! Engem azért fizetnek, hogy minél több ember életét mentsem meg a maguk vírusaitól. Nem vagyok rendőr, föl nem jelentem magukat, mert a fejemet veszik. De mondja csak, ha ez gyógyítható vírus...
- Az.

Dia ennek hallatán kicsit megkönnyebbült, mégis verejték csorgott le a homlokán.
- ... akkor én elviszem ezt a foglyot, és meggyógyítom. Hány éves?
A másik odalépett Diához. A lány behunyt szemmel szenvedett.
- Fiatal, nem lehet több tizenötnél.
- Akkor főképp elviszem!
- Ahogy gondolja.
Dia kinyitotta a szemét, és a két férfi felé sandított. Látta, hogy az orvos átad valamit a másiknak – nyilván pénzt.
Aztán a foglyulejtő kiment, az orvos pedig odament Diához, és kirántotta a rongyot a szájából.
- Hallasz engem? – kérdezte.
A lány szeme fénytelenül csillogott. Az orvos látta rajta, hogy megmozdulni sincs ereje.
- A nevem Dr. Jondet, de szólíthatsz Eriknek is. Ahogy tetszik. – miközben kioldozta Dia köteleit, folytatta:
- Elviszlek téged meggyógyítani.
Dia nem válaszolt. Újra köhögni kezdett. Erik felültette.
- Elég rossz módon bánnak itt a foglyokkal – morogta rosszallóan.
A lány megszédült.
Erik talpra állította, de Dia még állni is alig bírt. A férfi átkarolta, és kitámogatta őt a szobából.

A friss levegőre jutva Dia erőre kapott, legalábbis a feje sajgása múlni kezdett. Nem észlelte, merre mennek, túlságosan kábult volt ahhoz, hogy bármit nyomon kövessen. Mikor aztán félájultan egy puha ágyba fektették, feleszmélt.
Egy kövér asszonyság hajolt fölé, kezében egy vízzel teli pohárral.
- Idd meg – szólt lágyan. Segített Diának felülni. A lány mohón nyeldeste a vizet, és mindjárt jobban érezte magát.
- Igen ki lehetsz száradva – bólogatott az asszony. – Én Erik húga vagyok, Amélia.
Dia bólintott.
- Ör... örülök... – suttogta, s azon nyomban mély álomba merült.
Nem álmodott semmit, és amikor felébredt, már nem is szédült annyira, viszont a köhögése nem múlt el, sőt, inkább erősebb lett.
Amélia néni végig ott ült az ágya mellett, és néha megitatta egy-egy korty vízzel.
- Remélem, jobban vagy – mondta.
Dia bólintott, és visszafeküdt a párnák halmára.
- Kicsit. – hangja még erőtlen volt, de legalább tudott beszélni, és ez nagy szó volt a számára.
Nyílt az ajtó, és Dr. Jondet lépett be, kezében barnás színű üveggel és egy kanállal.
- No, látom, máris kezdesz erőre kapni – szólt mosolyogva. – Hoztam neked egy köhögéscsillapító gógyszert, hátha segít. – leszedte az üveg kupakját, és a gyógyszerből öntött a kanálra.
Dia felült, és lenyelte a folyadékot. Egész kellemes íze volt, csak az utóíze volt szörnyű.
Az orvos elnevette magát a lány savanyú ábrázatán.
- Nem nyerte meg a tetszésedet., mi?
Dia arcán halvány mosoly suhant át. Amélia néni rátette az éjjeliszekrényre az üveget és a kanalat.
- Hamarosan vacsorázunk – mondta Erik. – Javaslom, hogy még ágyban fogyaszd el a csirkecombodat és az almádat.
Dia bólintott.
- Köszönöm.
Erik mosolyogva biccentett, és távozott. Dia egyedül maradt Amélia nénivel.
- Bocsánat, hogy még nem... nem mutatkoztam be – motyogta Dia.
Az asszony arcáról egy pillanatra sem tűnt el a meleg mosoly.
- Ugyan, hiszen rettentő erőtlen voltál. Semmi baj nincsen.
- De most már egész jól vagyok – motyogott a lány.
- Ennek örülök, kedves...
- Kindes Diána – sietett a válasszal Dia.
- Oh. Szóval a neved Kindes Diána.
- Igen. Tizennégy éves vagyok. Tudja... nagyon sok helyen megfordultam már. Egyébként melyik bolygón vagyunk? Hallott már Lagerfeltről? Mardigón van, de a Földön születtem, csak két évvel ezelőtt jöttek a Lagerfeltes mesterek, és elvittek engem tanítani. Ott ismertem meg Lawren Sanyit, aki a legjobb barátom, és ő az évfolyamunk legjobb kardozója. Én nem bánok olyan jól a karddal, az igaz, de... – s innentől kezdve Diából tovább ömlött a szó, az asszony meg csak hallgatta.
- ... de azért tudok én is egyet s mást. Hallott már arról, hogy Mardigót a napkő élteti? Még csak elsős voltam, amikor Sanyi bátyja, Iboz el akarta lopatni. Sanyi persze semmit se tudott arról, hogy van testvére... végül sikerült megakadályoznunk a dolgot...
- Aztán, tavaly a Zombik Völgyébe kerültünk, de azt sikerült elpusztítanunk...
Amélia néni meglepetten nézett rá.
- Ejha! Akkor igazi hősnővel ülök szemben? – kérdezte.
Dia erőtlenül felkacagott.
- Azt azért nem, legfeljebb egy igazi harcossal. Legalábbis harcosok vagyunk, valamilyen szempontból.
Amélia néni szeme megrebbent.
- Végülis igen, de amit ti véghezvittetek a barátoddal...
- Ő nem a barátom – mondta Dia, és fülig elvörösödött. – Csak...
- Tudom, tudom – sietett a válasszal az asszony. – Ő nem a barátod, csak a baráti barátod, ugye?
Dia megkönnyebülten elmosolyodott, csak aztán megint köhögnie kellett.
- Igen – nyögte ki végül.
- Jól van, értem én – bólogatott Amélia néni. – De most legjobb lesz, ha újból alszol egy nagyot. Azzal is csak gyógyulsz. Ha kész lesz a vacsora, felébresztelek, rendben?
- Igen! – válaszolta Dia boldogan. Tűrte, hogy anyáskodó módon nyakig betakarják, és elrendezzék a párnáit. Amélia néni Dia homlokára tette a kezét.
- Tűzforró a fejed – szólt halkan. – No, de az alvás biztos jót tesz majd. – lehet, hogy válaszra várt, de Dia már aludt is.

Kopnak igaza volt: Rodék már végeztek.
- Csakugyan lezuhantak – mondta Írvon. Felemelte Dia egyik batyuját: - A holmijuk is itt van.
Sanyi felvillanyózódott ennek hallatán.
- Csakugyan? És az én táskám is maguknál van?
Írvon szótlanul Sanyi kezébe lökte a fiú táskáját.
Sanyi boldogan túrt bele a ruháiba. Örült is, hogy talán át tud öltözni, mert az inge már inkább szürkés árnyalatot vett fel, a nyakkendője pedig szakadt volt.
- Átöltözhetek majd? – kérdezte csillogó szemmel.
Rodew végigmérte a fiút.
- Ez nem az az alkalom, hogy szívességeket kérj – mordult rá. – De majd átöltözhetsz. Most sietnünk kell. Charsir és Kindes eltűnt.
Sanyi gyomra fájdalmas bukfencet vetett.
- E... Eltűntek? – kérdezte, maradék önuralmával.
- Hatren elment megkeresni őket, de... – ebben a pillanatban vijjogás hallatszott Rod farmerzsebéből. Előkapta a telefonalakú tárgyat, és lenyomott egy gombot.
- Igen?
- Rod – hallatszott egy recsegő hang. – Charsir meghalt.
A férfiak sokatmondó pillantásokat váltottak.
- Meghalt? – kérdezte Rod. – De... mi történt? És mi van a lánnyal?
- Kindest elrabolták a Fekete Alakok, teszem azt. Csakis ők lehettek, mert azok tanyáznak sötét sikátoroknál. Most elmegyek abba a házba, ahol a foglyaikat tartják, hátha.
Hatren már megfordult ott – egyszer fogoly volt, de elvitték meggyógyítani.
- Majd azt mondom, orvos vagyok. Nem hinném, hogy felismernének.
- Rendben – egyezett bele Rodew. – De siess!
- Megpróbálok – volt a válasz, aztán egy kattanás hallatszott, s a kapcsolat megszűnt.
Sanyi elsápadva állt.
- Ha elrabolták... ugye...ez azt jelenti, hogy nem... nem...?
- Még nem ölték meg – bólintott Írvon.
Sanyi felsóhajtott.
- Akkor még van remény – motyogta, és imádkozott, hogy így legyen.

Dia arra ébredt, hogy Amélia néni rázogatja gyengéden a vállát.
- Diácska! Ébredj!
Dia felriadt, és szinte nyomban kikerekedett a szeme a döbbenettől.
- Hogy... mi...?
- Kész a vacsora – mondta az asszony, s nem tudta, Dia miért néz rá ennyire megütközve.
- Mi a baj? Nem vagy jól?
Dehogynem – akarta mondani Dia. Bosszús volt. Senki se hívta még Diácskának, s ez a fajta becézés cseppet sem tetszett neki.
- Semmi – mondta gyorsan, de a dühe mégiscsak érződött a hangján. Gyorsan felült. – Jól vagyok.
Amélia néni felemelte a tálcát, amin a vacsora volt, és Diának adta.
- Tessék. Remélem, ízleni fog!
- Köszönöm – morogta a lány. Az étel igen gusztusosan nézett ki, s Dia nem kételkedett jó ízében sem. Ennek ellenére még mindig azon dühöngött, ahogyan szólították.
- Mindjárt hozom a teádat is... vagy tejet kérsz esetleg? De van kávé és Cappucino is.
- Nem, köszönöm, csak teát kérek – motyogta Dia.
- Citromosat vagy gyümölcsöset?
- Citromos – vágta rá a lány. – Utálom a gyümölcsöset.
Az asszony elmosolyodott ennek hallatán, s kisietett.
Dia kezébe vette a villát meg a kést, aztán jó étvággyal nekilátott az evésnek.
Már javában falatozott, mikor Amélia néni besietett, kezében a bögre teával.
- Tessék...
Dia egy biccentéssel megköszönte az italt. Amélia néni már kifelé indult, amikor Dia megszólalt:
- Amélia néni...

Az asszonyság megfordult, s kérdőn nézett rá.
- ... nem szeretnék gorombáskodni, de... megkérhetném rá, hogy... ne szólítson Diácskának?
Amélia néni felvonta a szemöldökét. Dia gyorsan folytatta:
- Nem azért mondom, hogy gorombának tűnjek, csak... tudja, ilyenkor kiráz a hideg. Én nagyon szívesen beérem annyival is, hogy Dia.
- Rendben – vont vállat vonakodva az asszony. – Ahogy gondolod, kedvesem.
Megint elindult, de a lány ismét utánaszólt:
- Ha készen van mindennel, nem jönne be hozzám?
Az asszony visszafordult.
- Parancsolsz?
- Semmi, csak... beszélgetni szeretnék – szabadkozott Dia. – Tudja, nagyon egyedül érzem magam. – körülnézett a barátságos kis szobában. - Egyedül, egy vadidegen helyen, ahol még Sanyi sincs...
- Sanyi? Oh, igen... a baráti barátod, igaz?
Dia kényelmetlenül érezte magát.
- Hát... úgy is mondhatjuk... – hebegte.
Az asszony szélesen elmosolyodott, és leült az ágya szélére.
- Nagyon hiányzik? – kérdezte megértően. Dia bólintott.
- Ha jól sejtem, elég fontos neked ez a fiú.
- Hát... öö... hát... izé... én... – a lány lehajtotta a fejét, és szégyentől lángoló arccal bólintott a paplanjának. – Nagyon.
- Ah! – nevette el magát az asszony. – Már mindent értek.Te szerelmes vagy!
- Nem, dehogy! – tiltakozott Dia erőtlenül. – Vagyis... igen – tette hozzá szerencsétlenül.

- És ebbe mi a rossz? – érdeklődött az asszony.
- Sok minden – válaszolta Dia halkan. – Például egyáltalán nem figyel úgy rám, ahogy szeretném, és néha... néha igen hűvös velem szemben.
- Miért, talán tudja?
Dia megrázta a fejét.
- Azt hiszem, nem, bár... lehetséges. De ez nem számít. Más lány tetszik neki.
- Jaj. Hát ez igen elviselhetetlen helyzet.
Dia elmesélte a Milós-történetet.
Amélia néni pár pillanatig elgondolkodott a hallottakon.
- Tehát foggal-körömmel védi ezt a Hajnit?
- Igen – bólintott Dia savanyú ábrázattal. Beleharapott a csirkébe. Mikor lenyelte a falatot, folytatta:
- És úgy vettem észre, hogy össze is jöttek, csak ugye éppen elmentünk. – szándékosan nem akarta elmesélni a folyosón történteket, de úgy érezte, ha nem mondja meg, a történetben homályos rész lesz. Így hát belefogott a magyarázatba különös képességét illetően.
- Aztán behívott engem a tanár, Gwedmir mester. Kaptam tőle egy medált, és amikor eljöttem, találkoztam Sanyival. Megkérdezte, honnan van a medál, én meg válaszolni akartam, de nem tudtam, mert azt mondta, nem akart megbántani... nem tudtam mit csinálni, egyszerűen lebénultam... és akkor odahajolt hozzám... és...
- Akkor mégiscsak érez irántad valamit! – kiáltott fel az asszony. – Elméletileg a csók a szerelem jele, tehát...
- Nem – rázta meg a fejét Dia. – Ez nem... nem olyan volt. Elvesztette a fejét, ennyi az egész. Utána meg mondta, hogy nagyon sajnálja, többet nem fordul elő.

Az asszony figyelmesen hallgatta.
- Hát benne vagytok ebben nyakig. Elég titokzatos fiú lehet Sanyi.
- Nem titokzatos. Aranyszíve van, nagyon figyelmes, humoros, bátor...
- ... szóval a fiúk külön mintapéldája? – nézett rá Amélia néni mosolyogva.
- Valahogy úgy – nevetett Dia.
- Hát, ha Sanyi tényleg mintapélda, akkor minden elismerésem az ízlésednek. Viszont akkor sem hagy nyugodni ez a dolog. Szent meggyőződésem, hogy igazából téged szeret, és nem Hajnit.
Dia vállat vont, és nagyot harapott a csirkéjéből.
- Csakhogy! – emelte fel az ujját Amélia néni. – Ha esetleg összejönnétek... lehet, hogy akkor már úgy érzed, ennyi elég is volt, mert belefáradtál a küszködésbe.
- Jaj, dehogy! – tiltakozott Dia hevesen. – Én lennék a világ legboldogabb embere, ha azt mondaná, hogy szeret! Hiszen erre vártam már két éve!
- De az is lehet, hogy tényleg szeret, csak nem meri bevallani, és arra vár, hogy te mondd el neki, mit érzel.
- Én nem fogom elmondani! – fakadt ki a lány. – Az őrültség lenne, hiszen lehet, hogy tényleg csak véletlen volt az egész folyosón történt ügy, és akkor csak leégetném magam, ráasásul a barátságunknak is megártana.
- Ahogy gondolod, bár szerintem minél hamarabb meg kéne tudnia Sanyinak, hogy szerelmes vagy belé.
Dia szíve fájdalmasan kalimpált.
- Nagyon meg szeretném neki mondani – bizonygatta. – De csak kiborulna tőle. Nem akarom, hogy ezután nagy ívben elkerüljön, mint a kolerát.
- Viszont ha szereted Sanyit, el kell neki mondanod, Dia! Hát szerinted mások hogyan jöttek össze? Bevallták, mit éreznek a másik iránt.
Dia a maradékát bámulta.
- Nagyon szeretem Sanyit, igaz... de... Mi lesz, ha elutasít?
- Biztosra veszem, hogy nem fog. Ha meg elutasít, akkor sincsen semmi baj, mert még semmi sincs veszve. – felállt. – Most megyek én is vacsorázni. Szia. – azzal kiment. Dia egyedül maradt kavargó gondolataival.
Meg kell mondania Sanyinak... Most döbbent csak rá, hogy mennyire, mennyire fontos neki ez a fiú. Hogy mennyire szereti őt, milyen boldogan bújna hozzá...
„Azt hiszem, erre alszom egyet” – gondolta, s átcsúsztatta a tálcát az éjjeliszekrényére.

Sanyi az ajkát harapdálta. Igyekezett higgadtan gondolkodni, de nem ment. Dia elvesztése úgy hatolt belé, mintha tőrt mártottak volna a szívébe. Lehet, hogy megölik. Vagy valami szörnyűt művelnek vele...
Sanyi megrázkódott. Nem, erre egyáltalán nem akart gondolni. Forróság öntötte el, s haragja kétségbeeséssel vegyült. A tenyerébe temette az arcát, lerogyott az ágyára, és hagyta, hogy könnyei végigszánkázzanak az arcán.
Nem veszítheti el. Nem. Ha Dia meghal, ő is. Nem élhet néküle. Egyszerűen képtelen lenne úgy élni.

Szíve fájdalmasan sajgott, s ez még inkább könnyekre sarkallotta a fiút.
Aztán lassanként megnyugodott. Felemelte a fejét, rámeredt Dia ágyának faragott lábára. S ekkor belehasított a felismerés...
Megriadt. Harag lobbant fel benne, olyan erővel, hogy Sanyi nem bírta tovább. Felpattant.
Észre se vette, hogy ordít. Majd’ megőrült a tudatlanságtól, félt, hogy sose látja viszont a lányt, s ez jobban fájt, mint mikor kiderült, hogy a testvére egy őrült.
Ekkor benyitott Rodew, s homlokráncolva nézett körül.
- Lawren, mi bajod van? Miért üvöltözöl?
Sanyi megperdült, rögtön odarohant a férfihoz, s megragadta a karját:
- Rod... segítenie... segítened kell...
A férfi teljesen ledöbbent.
- Tessék?
- Rodew! Segítened kell! Ha nem menthetem meg Diát, én belehalok... én... – Sanyi távolinak hallotta a saját hangját, erőtlennek, s olyan szenvedélyes tűz égett benne, mint még soha.

Rodew azonban látta, hogy Sanyinak nem segítség kell. Erősen megrázta a fiút a vállánál fogva:
- Térj már észhez, Lawren! Hagyd ezt abba!
Sanyi zihálva meredt rá. Így álltak néhány percig, végül a fiú sóhajtott.
- Igazad van. Bocsánatot kérek. Csak kétségbe vagyok esve.
- Felesleges – válaszolta Rod. – Hatren elment a fogdába. Igaz, hogy vírussal megfertőzik a foglyokat, de semmi bajuk nem lesz tőle. Sőt, az is lehet, hogy már elvitték meggyógyítani, mert havonta vagy évente jár oda egy orvos. Többen a fogda orvosai, azért fizetik őket, hogy a foglyokat meggyógyítsa, és aztán elengedje.
- És... orvos mikor járt ott utoljára?
- Kiderül hamarosan – válaszolt a férfi. – Hatren majd megkérdezi.
Sanyi nyugtalanul pislogott.
- Hát... nem is tudom... – motyogta.
Rod végigmérte.
- Szerintem legjobb lesz, ha átöltözöl – mondta végül. – Mindjárt hozom a holmidat.
Azzal kiment. Sanyi tanácstalanul állt, aztán az ágyához vánszorgott.
Nemsokára Rod ismét megjelent, kezében két nagy táskával. Mindkettőt Sanyi ágyára dobta:
- Az egyik Kindesé, gondolom – jegyezte meg, és bezárta maga után az ajtót.
Sanyi először a saját ruháit nézte meg. Átvette az új fehér ingét, de a nyakkendőjét nem vette fel. A koszos ruhákat belegyömöszölte a táskájába.
Sóhajtva nézett Dia batyujára.
- Hiányzol – mondta halkan. Nehezére esett mindezt kimondania, még ha a semminek is szólt.
Dia hiánya egyre jobban felerősödött benne. Aggódott – de úgy, mint még talán soha, semmikor senkiért.
„Miért van ez?” – gondolta. „Egyáltalán nem kéne ennek így lennie. Nekem arra kéne gondolnom, hogy mit fogok mondani Hajninak...”
Dühödten felhorkant.
„Ki a rossebet érdekel Drajkó?” – szólalt meg a fejében egy dühös hang, s azzal Sanyi nagy ívben elhajította a táskáját, ami a falnak csapódott.
- Elegem van az egészből! – ordította. Olyan tanácstalan volt, nem volt képes józanul gondolkodni. Csak az járt az eszében, mi lesz, ha...
Végül az ágyára dőlt, s szinte nyomban mély álomba zuhant.

A szörny fülsértő nyikorgására és ordítozásra ébredt. Riadtan pislogott körbe.
Hatalmas robaj hallatszott közvetlenül az ajtó előtt, Sanyi pedig úgy vette észre, mintha a falak oldalra kezdenének dőlni. Idegeneket látott, ahogy össze-vissza rohangálnak, s az egyik épp feléje rohant. Sanyi sarkon fordult, és vissza akart rohanni a szobájába, de az idegen elrohant mellette, s közben egy pisztoly csövét megragadva tarkónvágta a fiút, akinek erre fennakadt a szeme, és hanyattvágódott a padlón. Onnantól kezdve Sanyi semmire sem emlékezett.

Mikor Sanyit ily módon kivonták a forgalomból, Kop, Írvon és Rodew még keményebben küzdöttek a Fekete Alakok ellen.
Rod lebukott egy felé repülő golyó elől, megfordult, és beletérdelt az egyik harcos gyomrába, mire az a padlóra rogyott, s orra hamarosan találkozott Rod cipőjével.
Reccsenés, s a Fekete Alak orra eltört.
Rod még bebokszolt egyet ellenfelének, aztán hátulról rávetette magát egy másikra, aki Kop-ot igyekezett megfojtani.
Írvon egyszerre kettővel harcolt, egyik kezében egy pisztolyt, másikban egy kardot szorongatott. Kiváló harcos volt közel- és távolharcban is. Fejbelőtt egy felé rohanó banditát, közben levágta a karját egy másiknak.
Azonban az ellenség túlerőben volt. Nem sokkal később mind a hárman holtan hevertek.

Dia mit sem sejtve üldögélt az ágyában, és megpróbált írni egy szerelmes levelet elváltoztatott írással, mert mint rájött, ily módon bevallhatja szerelmét, anélkül, hogy leleplezné magát. Úgy gondolta, Amélia néni szívesen megírta volna helyette, de nem akarta még jobban beleavatni az asszonyt.
Így hát az új írását próbálgatta. Már kilenc óra is elmúlt, s Amélia néni behúzta a függönyt, hogy a lánynak ne tudjon bevilágítani a hold.
Egyszercsak kopogtak az ajtón.
- Tessék – szólt Dia meglepetten.
Amélia néni és egy ismerős férfi lépett be a szobába. Dia azonnal ráismert: Rodék csapatából való volt.
- Kindes?
- Igen... – nyögte ki Dia. Gyorsan az éjjeliszekrényére dobta a könyvet és a papírt a ceruzával együtt.
- Hála az égnek! – sóhajtott fel Hatren. – Charzir holttestét megtaláltam, és elmentem a Fekete Alakok börtönébe, hogy hol lehetsz, és végül megtudtam, hogy elvitt egy orvos. Közben pedig hírt kaptam róla, hogy a Fekete Alakok megtámadták a bázisunkat...
- Micsoda? – ugrott ki Dia az ágyból. Amélia néni rögtön visszanyomta a párnára. – Ne izgasd fel magad – csitította a lányt.
Dia azonban nem tudott megnyugodni.
- És?! Mi történt?!
- Nem tudom – rázta a fejét Hatren. – De kicsi az esélye, hogy túlélték.
A lány gyomra felcsúszott a torkába. Alig bírta kipréselni magából:
- Sanyi... meghalt?
- Semmit nem tudok. Lehet.
Dia úgy érezte, menten elájul.
- Holnap, ha elég jól vagy, elmehetnénk megnézni, mi van velük – folytatta Hatren. – Mielőtt idejöttem, Írvonék megmondták jelenlegi tartózkodásuk helyét.
Dia bólintott.
- Mindenképpen megyek – motyogta. Köhögni kezdett, ezért gyorsan visszafeküdt az ágyba. A férfi elment Amélia néni pedig jó éjszakát kívánt, és lekapcsolta a villanyt, de Dia sehogy sem tudott elaludni. Félt, hogy esetleg mind a négyüket holtan találja.
„Csak Sanyinak ne essen semmi baja!” – imádkozott. „Ne történjen vele semmi, istenem, kérlek...”
Végül, félóra forgolódás után elaludt, de azután is csak rémálmok gyötörték.


Másnap Hatren már nyolc órakor betoppant Dia szobájába, s a lány, amilyen gyorsan csak tudott, felkapkodott magára egy farmert, egy pólót és egy meleg pulóvert, majd belebújt egy kölcsönkapott dzsekibe.
Aztán a férfival elhagyták Dr. Jondeték házát. Dia először nézhetett körül. Igen elhagyatott környék volt. Fa sehol, a fű elszáradt, és hideg szél fújt. Össze kellett húznia magát, ha nem akart elevenen megfagyni.
Egyszercsak Hatren beledugott egy kemény valamit Dia kabátzsebébe.
A lány összerezzent, és döbbenten tapogatta ki a fegyver alakját.
- Egy... revolver? – kérdezte elhűlve, és a férfira nézett.
Hatren komoran viszonozta a pillantását.
- Igen. Nem lehet tudni, mikor lesz szükséged rá.
Dia nyelt egyet.
- Én... én... nem... nem akarok gyilkolni – nyögte ki remegő hangon. Lelki szemei előtt máris megjelent egy kép, amint egy Fekete Alakot lő szíven, s a golyó nyomán a harcos vérezni kezd...
- Csak saját magadat kell megvédened – felelte Hatren, de Dia hevesen rázta a fejét.
- Nem! Én nem használom ezt a fegyvert!
- Dehogynem – nevetett fel keserűen a férfi. – Veszélyes helyre megyünk. Meglátod, mennyire hálás leszel még nekem!
Nos, Dia egyáltalán nem így gondolta. Mindenesetre megpróbált tudomást sem venni a zsebében lapuló revolverről, és gondolatait gyorsan visszaterelte Sanyihoz.
Egy ideig csendben lépdeltek tovább. Hatren rendszerint körbe-körbetekintgetett, nem-e támadja meg őket valaki. De az utcán egy lélek sem volt.
- Tulajdonképpen melyik bolygón vagyunk? – érdeklődött Dia.
- Dawinon – hangzott a válasz. – Huszonkétmillárd fényévre a Földtől.
Dia félrenyelt.
- Tessék?
- Jól hallottad – simította le az öltönyét a férfi. – Mert gyanítom, onnét jöttetek, mielőtt Mardigóra kerültetek volna.
- Honnan tudja? – ráncolta a homlokát a lány.
Hatren felemelte a fejét.
- Ha mardigón születtetek volna, akkor tudnátok mardigiul.
- Hát... miért, hogy beszélnek a mardigóiak?
Hatren erre elkezdett valamit beszélni, de olyan érthetetlenül, hogy a lány csak pislogott.
- Bombasa hubduká bundá kija vété... Szófa agadér madrissa temzinin... Boneská maja vadér. Herel ferté?
- Te... tessék?
Hatren mosolygott.
- Na látod, megmondtam, hogy nem vagy mardigói.
- Miért, maga igen?
Hatren a fejét ingatta.
- Nem, de már tanulgatom a nyelvet. Csodálom a mardigóiak eszét és humorát. Minden álmom, hogy ott éljek Mardigón.
- Tényleg? – csodálkozott Dia.
- A mardigóiak egyedül egy nyelvet ismernek a sajátjukon kívűl, az pedig a magyar. Ők meg minket csodálnak...
Diát egyre jobban érdekelte a történet, így hát figyelmesen hallgatta társát.
- Sok bolygó létezik a Marson, a Neptunuszon, és a többin kívűl, amit a Földön tanítanak.
- UFÓk is léteznek? – kapott a szaván a lány.
Hatren felnevetett.
- Jézusom, dehogy! Ne vegyél már be minden hülyeséget, amit a Földön hallassz!
- Hát akkor kik élnek még? – faggatta Dia.
- Mardigóiak, Bursák, Flaymok, Sipók...
- Sipók?
- Sok ezer nép él még az űrben, akikről még hallani se hallottál még, Kindes Diána – susogta Hatren. Aztán előrebökött az állával:
- Megérkeztünk.
Dia felkapta a fejét, és a szörny romjaira meredt. Az építmény a lábán alig állt, és minden létező ablakát betörték.

A lány ettől kezdve semmi másra nem gondolt, csak arra, mi lehet Sanyival. Szó nélkül felmászott a szörny farkára, és egy betört ablakon át beugrott.
Hihetetlen látvány került a szeme elé:
Az asztal miszklibe aprítva, a három férfi holtan, vérző sebekkel hevertek a padlón. A falakon vérfoltok.
Dia döbbenten lépett közelebb a hullákhoz. Írvon arca fájdalmat tükrözött – bizonyára fájt neki, amikor egy kard elválasztotta a fejét a testétől.
A lány összerándult a látványtól. Iszonyodva Rodewre nézett, akit hasonszúrtak.
A legszörnyűbb látványt mégis Kop nyújtotta: mindkét karját lemetszették, éls szívenlőtték. Dia ezek után már biztos volt benne, hogy Sanyival is így bántak.
Zokogva rogyott le a fiú élettelen teste mellé. Könnyei végigfolytak az arcán, de nem törődött velük.
Hatren odalépett mellé, és komoran lenézett Sanyira.
- Őszinte részvétem.
Dia a tenyerébe temette az arcát. Nem akarta elhinni.
- H-hogy... hogy tehettek ilyet?! H-hogy... ?!
Hatren összehúzta a szemöldökét. Letérdelt a lány mellé, és megfogta Sanyi csuklóját.
- De hisz... Lawren él!
- M-mi?
- Érzem a pulzusát! Csak elájult! Él! – Hatren hitetlenkedve tapogatta ki Sanyi jókora dudorát. – Leütötték... akkora pukli van itt, mintha egy dinnyét hordana a fején...
Dia sírva-nevetve pislogott a fiúra. Hatren Sanyi fölé hajolt. Azt Dia nem látta, mit csinál, de hamarosan Sanyi mocorogni kezdett.
- S-Sanyi! – kiáltott fel Dia, és a fiú nyakába ugrott.
A fiút váratlanul érte a lány „támadása”.
- D-Dia? – nyögte ki rekedten.
- Istenem! Élsz! Ó, Sanyi... – a lány Sanyi vállába fúrta az arcát.
Sanyi zavartan pislogott, és megpróbált felülni. Hatren szelíden leszedte Diát Sanyiról, aki kimondathatatlanul hálás volt emiatt.
- K... Köszönöm – motyogta a srác. Kicsit összeakadt a nyelve beszéd közben. Megtapogatta a fejét és a dudort.
- Hol... mi történt? – nézett Hatrenékre.

A férfi visszafogta Diát, aki megint meg akarta ölelni barátját.
- Megtámadtak titeket, és úgy látom, csak te úsztad meg.
- Megúsztam? – Sanyi keserűen felnevetett. – Tényleg, nagyon jó volt! Kiléptem a szobámból, és máris leütöttek...
- De legalább élsz! Kopéknak még ennyi szerencse se jutott!
Sanyi, ha lehet, még sápadtabb lett. Tekintetével társait kereste.
- Hol vagyunk? – kérdezte.
- Természetesen a bázison. – Hatren odalépett Sanyihoz, és segített neki felállni. Sanyi nekitántorodott a falnak.
- De amint látod, nem sok minden maradt meg belőle. Én elmegyek innen. A ruháitok, úgy látom, még megvannak – jegyezte meg a férfi, bekukkantva a szobájukba. – Menjetek, keressetek magatoknak valakit, aki befogad.
- Miért hagy itt minket? – kérdezte Dia megütközve.
Hatren összepréselte a száját.
- Jogom van visszavágni ezeknek! Rám többet ne számítsatok. Jó utat! – azzal Hatren megfordult, és kisietett a romból.

Sanyi még mindig arra nézett, amerre Hatrent utoljára látták. Dia besétált a szobába. Mindenhol szanaszét hevertek a ruhák. A lány felemelt egy nyakkendőt.
- Sanyi?
- Höh? – a srác odakapta a fejét. Kicsit bizonytalan léptekkel odament.
- Ez a tiéd vagy az enyém?
Sanyi elvette a nyakkendőt, és az ingére nézett.
- Ki tudja. Én nem vettem fel nyakkendőt. Neked pedig itt kell lennie a tartaléknak...
- Akkor ez a tiéd – mondta Dia. Megfordult, és keresgélni kezdett. – Igen... Itt egy ing is... Kimennél?
- Miért?
- Át szeretnék öltözni – felelte a lány.
Sanyi elfintorodott.
- Menjek ki, ahol a barátaink hullája fekszik! – hördült fel, de azért kicsörtetett, és bevágta az ajtót, ami elég furcsán állt.
Dia sóhajtott, és nekiállt öltözni. Éppen a nyakkendőjét kötötte, amikor hirtelen ordítás hallatszott a folyosóról. Ijedten kirohant.
Amit látott, attól megroggyant a térde. Sanyi egy bomba fölött térdelt, amit eddig nem vettek észre, és sírva igyekezett kitalálni, hogyan állíthatná meg a visszaszámlálást.
20 másodperc.
Dia nem habozott. Berohant a túlélőcsomagért, aztán megragadta Sanyit a karjánál fogva, és a szörny egyik nagyobb betört ablakán kilökte, majd ő maga is utána ugrott.
- Áááááááááááááá!
Bamm.
Hassal zuhantak a földre. Akkora volt a fájdalmuk a mellkasuknál, hogy csak hörögve tudtak levegőt venni.

Dia végül nyögve feltápászkodott. Hátranézett.
- Alig pár méterre vagyunk a...
A mondat elhaló nyögésbe fulladt. Sanyi gyorsan becsukta a szemét, hogy őt ne kelljen leütni.
Hallotta a robbanást. Mikor felemelték a földről, a csukott szemhéján keresztül elvakította a tűz.
- Nagyszerű – mondta egy mély férfihang. – Végleg leszámoltunk velük. A két gyereket nyugodtan elengedhetjük. Vigyétek őket valami elhagyatott helyre! Ha magukhoz térnek, úgyse fogják tudni, hol vannak.
- Ahogy akarod – válaszolt egy másik.
S ezután csak vitték őket, vitték és vitték. Kis idő múlva már Sanyi végleg elvesztette az időérzékét.
Mikor résnyire nyitotta a szemét, egy magas ember hátán himbálózott. Kicsit oldalra fordította a fejét. Diát ugyanígy cipelték.
Kietlen tájakon haladtak. Sanyi aggódni kezdett. Rablóiknál nem volt semmi, csak őket vitték. Se túlélőcsomag, se ruhák.
Aztán kemény landolás – futó léptek zaja, végül távoli autóberregés, és csend.
Sanyi felült. Dia ájultan hevert a porban. Oldalt feküdt. Sanyi odamászott hozzá.
- Hahó! – suttogta. – Kelj fel! Dia! Térj magadhoz! Baj van!
Megrázogatta a lány vállát.
- Jól vagy? – kérdezte aggódón. Dia lassan kinyitotta a szemét.
- Aha – válaszolta kábán, de ez inkább úgy hangzott hogy „Haka”.
- Itt hagytak minket! – fakadt ki tehetetlen dühvel a fiú, s mérgében a porba rúgott.
Dia körülnézett, és felült.
- Most mit csináljunk? – kérdezte Sanyi.

A válasz igen furcsa módon érkezett meg. Először motorberregés verte fel a puszta csendjét, majd hamarosan felbukkant a motor gazdája is. Napszemüveget hordott, szőke kócos fürtjeit lobogtatta a szél, és rövidiujjú inget viselt, amin pálmafák voltak. Mikor lefékezett a két gyerek előtt, láthatóvá vált rövidnadrágja is. Ezt homokparti strandolás képe díszítette.
Az idegen lefékezett mellettük, és csodálkozva feltolta a szemüvegét.
- Szevasz, öcsisajt! – üdvözölte Sanyit. – Mizu?
Sanyi kimeredt szemmekkel bámult rá, Dia nemkülönben.
- Na mi van, nem vágod? – kérdezte a fickó. Ekkor vette észre Diát, aki még mindig a földön ült, és hátra tett kezekkel támaszkodott. Rögtön lepattant a motorjáról, ami kitámasztás nélkül - eldőlt. Sanyi rémülten ugrott hátra. Az idegen Dia elé pattant, és kinyújtotta a kezét:
- Hölgyem! Had segítsem fel! – Másik kezével mellkasba vágta Sanyit, és hanyattlökte. – Ez elég modortalan volt, haver! Bántani szegény gyönge teremtést... – vakító fehér fogakkal mosolyt villantott Dia felé. – Ön felettébb csinos – füttyentett. – Hajlandó lenne végre elfogadni eme segítő kezet?
Dia pislogott.
- T-tessék? – dadogta.
Az idegen felettébb fiatalnak látszott – 15-16 lehetett.
- A nevem Markus Dániel. De ön csak szólítson... Vagány srácnak!
Sanyi, bár nem volt túlzott jókedvében, mégis harsány hahotára fakadt.
- Hogy miii?! – kacagta. – Vagány Sráác?!
Markus Dániel ránézett.
- Jaj, már megint itt vagy? – fintorgott. Sanyi füléhez hajolt: - Mondd, nem hagyhatnál kicsit flörtölni, mi? Húzzá el, jó? Tedd meg ezt a szívességet! Léccíííí!

Sanyi összehúzott szemmel nézett rá.
- Bocs, de...
Mielőtt befejezhette volna, Dani beletenyerelt az arcába, ás megint a porba lökte.
- Kopj le, öcskös!
Sanyi igazán kezdett feldühödni. Elnézte, ahogy Dani felsegíti Diát.
- Hölgyem, becses neve, melyen szólíthatom?
Sanyinak egyre inkább nem tetszett a srác. Öklét dörzsölgetve feltápászkodott, és odatoppant Dani elé:
- Figyelj, semmi szükségünk egy ilyen báj...
Dani harsány hahotára fakadt, átkarolta Sanyi vállát.
- Na figyu, öcskös! Nekem ne nyomd a sódert, mert akkorát kapsz, hogy Miamiig repülsz... Fogtad?
Sanyi karba fonta a kezét.
- Nem, nem fogtam!
Dani erre körbemutatott.
- Úgy tűnik, nem tudod, mi itt a dörgés... Tudod én egy kicsit... jobb vagyok nálad... Tehát ebből mi következik? – barátailag megveregette a fogcsikorgató Sanyi vállát. – HÚZD EL A CSÍKOT! – nagyot taszított rajta, Sanyi így a porban bukfencezett.
- Nos – fordult vissza a fiú Diához. – Hol is tartottam... ja, igen... Látom, segítségre szorul... elvihetem egy körre?
Ellenlábasa újra felállt.
- Na jó! Nálam tudod mi a pálya? Nézed a kezem, ami szépen... BEHÚZ NEKED! – azzal Sanyi ökle meglendült, és orronvágta Danit. Dani erre megtántorodott, és visszaütött. Sanyi az állát dörzsölgette, aztán lebukott Dani lába elől, és kigáncsolta ellenfelét. Dani belemarkolt Sanyi arcába, és lefelé nyomta, miközben Sanyi lába beleakadt az övébe.
- Fiúk! – kiáltott fel Dia. – Hagyjátok abba!
Dani bemosott egyet a fiúnak, aztán nagy kegyesen Dia felé fordult.
- Ó, hölgyem, nincs itt semmi probléma, mindjárt... ÁÁÁÁH!
A földön kötött ki. Sanyi lila monoklival a szeme alatt végre kigáncsolta őt. A haja a szemébe lógott, az álla zöldes színben játszott.

Dia nem tudta, mit csináljon. Kétségbeesetten rohangált a fiúk között, akik újra meg újra nekiestek egymásnak.
Dani gyomronvágta, majd beletérdelt Sanyi gyomrába, mire a fiú összegörnyedt, de az ökle máris mellkasba találta Danit. Sanyi hanyattesett, aztán Dani orrából ömleni kezdett a vér. Miközben a földön feküdt, Sanyi hirtelen megállt előtte, és kinyújtotta a kezét.
- Na, kelj fel!
Dani egyik kezét az orrán tartotta, másikkal ellökte Sanyi kezét.
- Kösz, nélküled is elvagyok! – két lábával eltalálta Sanyit, aki hátratántorodott, és Dia karjaiban kötött ki. De rögtön fel is pattant, és rávetette magát a fiúra.
Dani lába egyszercsak eltalálta Sanyi fejét. A fiú egy rémült kiáltással a földre zuhant.
- Sanyi! – sikoltott fel Dia. Oda akart rohanni a fiúhoz, de Dani még egyet behúzott ellenfelének, mielőtt az feleszmélt volna. Sanyi megragadta Dani szuperfelturbózott haját, és rángatni kezdte.
Így küszködtek néhány percig. A csöndet csak a fiúk nyögései zavarták meg. Sanyi térde Dani hasában kötött ki, miközben a füle vérezni kezdett, miután Dani eltalálta a füle tövét.
Dani végül azzal zárta le a verekedést, hogy erősen tarkónvágta Sanyit, aki visszahanyatlott a földre.
- Na, öcskös – térdelt fel elégedetten a srác. – Megtudtad, mi a pálya! Hahaha!
- Az nem olyan biztos – hallatszott Sanyi rekedt hangja. A hátára fordult, és ezzel a mozdulattal együtt fejberúgta Danit, aki hanyattesett.
- Elég!

A fiúkat Dia zord hangja zavarta meg. A lány arca kipirosodott a méregtől.
- Miért kell összevernetek egymást? Van ennek értelme? – mielőtt bármelyikőjük válaszolhatott volna, Dia rögtön megadta a választ: - Nincs! Dani, ha lehet, állítsd le magad, és te, Sanyi, te meg ne ugorj neki a torkának!
Lehajolt, enyhének nem nevezhető mozdulattal megfogta Sanyi karját, és felrántotta a földről.
Meg se hallotta a fiú méltatlankodó kiabálását.
- Engem ki segít föl? – kérdezte Dani sértődötten.
- Senki – vágta rá Dia. – Nem is ismerünk.
- Hát... – Dani elgondolkodott. – Ez igaz... de akkor is, azért felsegíthetnétek, mint jóbarátot...
Dia erre hátracsapta a haját, és felháborodva nézett Danira.
- Hát ha összevered Sanyit, az nálam ellenségnek, semmint barátnak minősül, úgyhogy...
- Összeverem... Sanyit?!
- Igen!
- Mi ez csak nem... – Dani hitetlenkedve mutatott rájuk.
- Mi van, ti jártok?
Dia és Sanyi összenéztek.
- N-nem, dehogy! – dadogott a lány. – Szó sincs róla!
- Csak barátok vagyunk – bólogatott Sanyi, miközben az arcát tapogatta. Véres orral és monoklival fele olyan jól se nézett ki, mint máskor.
Dani szeme megcsillant.
- Akkor jó!
Sanyi dühbe gurult.
- Mi az hogy „Akkor jó”?!
A srác felvette a földről a napszemüvegét.
- Semmi. Csak elviszem egy kicsit motorozni a kiscsajt. – elvigyorodott.
- Dehogy viszed!
- Miért, ki áll az utamba? Te?
- Akár!
- Hát azt nem hiszem. Figyelj, nekem kell a csaj, és meg is fogom szerezni! Elég jól néz ki...
Dia elsápadt. Jól hallotta?
- Micsoda?! – horkant fel Sanyi.
- Öcskös, jobb, ha átengeded. Bizonyára nem akarsz a nyakadba egy bandát...
- Nem érdekel semmilyen banda!
Dani hirtelen odaugrott Dia elé, és megragadta a karját.
- Na gyere – vigyorgott.
- Hagyd békén!
Dani ránézett, aztán hirtelen odament a motorhoz, és elővett egy...
- Na, így már mindjárt más, nem igaz? – mosolygott a srác.
Sanyi átkarolta Diát, és igyekezett megvédeni őt.
- Ha lelőlek, nem sokra mész – sziszegte Dani. – El fogom vinni! Állj félre!
- Nem!
- Állj félre!
- Nem! – rázta makacsul a fiú a fejét.
- Állj félre!
- Nem!
- Utoljára mondom!
Sanyi már úgy szorította Diát magához, hogy az már fájt.
- Nem!
- Te akartad... – sóhajtotta Dani, azzal a fegyvert Sanyira irányította, keze a ravaszon...
- FEKÜDJ! – ordított fel Sanyi, mikor ellenfelük lőtt. A porba lökte Diát, ő maga pedig egy ugrással Danira vetette magát.
- Dia, fuss! – ordította. – Fuss!
Dani átkarolta Sanyi nyakát, és a pisztoly csövét a fiú fejéhez nyomta.
- Szép álmokat! – vicsorgott.
- Dia... fuss...
A lány kővé dermedve bámult rájuk. A fegyver belevájódott Sanyi arcába.
- Szétlövöm a fejed, haver!
Sanyi arca már zöldes színben játszott. Látása elhomályosult, s egyre keményebb lett a nyakán a szorítás.
- ’uss... D... Dia...
Dani elvigyorodott.
- Lám lám, haver, azt utolsókat rúgod? Ejnye, azt kittem, kitartóbb vagy...
Sanyi levegő után kapkodott.
„Jézusom, meg fogok fulladni!” – gondolta.
Már beszélni se tudott. Dani hátrarántotta a fejét a hajánál fogva, és belezihált a fülébe.
- Fáj, igaz?
- Segíts, Dia... ne... nem bírom...
A lány arcán könny folyt végig.
- Dia... megöl... neee...
Dani még jobban a könyökhajlatába szorította a fiú fejét.
- Jobb lenne, ha csendbe maradnál, öcsisajt!
Sanyi látta, hogy Dia sír, de már nem volt ereje felfogni, mi történik körülötte. A fegyver a fején csattant, s onnantól Sanyi átadta magát a halálnak.

- Sanyi? Sanyi...
Dia a fiú fölé hajolt, és aggódva rázogatta a vállát.
- Kérlek, térj magadhoz!
Sanyi meghallotta, hogy Dia beszél hozzá, s egyben elöntötte a boldogság. Éltek mind a ketten!
- Dia? – nyögte ki, és kinyitotta a szemét.
Egy hosszú pillanatig tekintetük egymáséba mélyedt. Dia szíve kalimpálni kezdett a mélyzöld szempártól. Sanyi bizonytalanul rámosolygott.
- Jól... – a lány a szavakat kereste. Végül csak ennyit mondott: - Minden rendben?
Sanyi tovább mosolygott, és hirtelen rátört egy furcsa érzés.
Kinyújtotta a kezét, és megfogta Diáét. A mozdulattól barátja megdermedt, és kicsit értetlenül nézett rá.
- Ne aggódj – suttogta Sanyi rekedten. – Semmi bajom sincs...
Dia nem bírt válaszolni.
A srác nagy nehezen felült.
- Nem tudom, hogy csináltad, hogy élünk, de mindenesetre köszönöm – mondta mosolyogva. A szeme élénken csillogott, s Dia valamiért zavarba jött ettől. Már az a kézfogás is eléggé zavarba ejtette.
- Sanyi – nyögte ki.
- Igen?

El akarta mondani, de valahogy nem jött ki hang a torkán. Melege volt. Ott térdelt Sanyi mellett, és miközben a fiú várakozón nézett rá, ő csak hallgatott...
Eszébe jutott, mit mondott Amélia néni:
„Ha nagyon szereted Sanyit, el kell neki mondanod, Dia!”
De hogy mondja el?
- De hogy mondjam el? – töprengett fennhangon.
- Mit hogy mondjál el? – ráncolta Sanyi a homlokát.
Dia összerezzent. Nagyot nyelt, mikor észrevette barátját.
- Jaj... s-semmi – dadogta elvörösödve.
Sanyi félrebillentette a fejét, és olyan aranyos arccal nézte, hogy Dia csaknem a nyakába borult. Ráadásul a haja a szemébe lógott, és igen-igen megdobogtatta a lány szívét ez a látvány.
- Te valamit titkolsz előlem!
- Dehogyis!
- De – bólintott Sanyi, még mindig hitetlenkedő mosollyal. – Szerelmes vagy?
Dia félrenyelt. Zavartan köhécselt.
- Hova... gondolsz? – nevetett két roham között.
- Én? Sehova, csak látom – válaszolta a fiú.
- Mégis... mit?
- Hogy szerelmes vagy! – vágta rá Sanyi. – Hiszen tök vörös a fejed!
Dia, ha lehet, még nagyobb zavarba esett.
- Ha lehet, ne beszéljünk... ilyenről – motyogta.
Sanyi gonoszul vigyorgott, hátratámaszkodott, és szórakozott arccal nézte a lányt.
- Tehát igen. Hm.
- Nem mondtam! – tiltakozott Dia.
- Ugyan! Sejtem is, ki az, akibe beleestél – folytatta, és leste, Dia hogyan reagál erre.
A lány szíve kihagyott egy dobbanást. Nem bánta volna, ha valami szellő is téved arra.
- Nem... nem vagyok szerelmes... senkibe! Senkibe, érted?
- A Senkibe? Szóval a szerelmed Senki? – Sanyi kicsit sértődött arcot vágott, s Dián átvillant a gondolat: Tudja!
- Igen, senkibe se vagyok...
- Na jó. – Sanyi elkomorult, és előrehajolt. – Dani a lovagod, igaz?
Dia annyira megkönnyebbült, hogy elnevette magát.
- Jaj, dehogy! Hova gondolsz...
- Hát persze – bólogatott Sanyi. – Tudhattam volna...hiszen láttam...
- Mit?

Sanyi felé fordította az arcát, és megint rámosolygott.
- Láttam, hogy Senkibe vagy szerelmes, és azt hitted, Senki nem is veszi észre. Mondd, teljesen hülyének nézel?
A lány teljesen lezsibbadt.
- Te most... miről beszélsz?
- Arról, hogy pontosan tudom, ki Senki – felelte Sanyi. – Hiszen oly boldog vagy vele...
- Mi?
Sanyi arcán sokasodtak a nevetőráncok. Felpattant.
- Mégis hová tűnt az udvarlód, az a vadállat? – kérdezte, lepillantva Diára, aki még mindig nem tért magához.
- Hahó! Figyelsz rám egyáltalán? Már rég abbahagytam, akkor meg mi...
Dia is felugrott, de egyből elrohant mellette
- Hé, hova mész? – kiáltott utána Sanyi, de a lány nem válaszolt. Sanyi még a zokogását is hallotta.

Folyt. köv.