Sötét úton - III. rész - 5.

A fiúnak lelkiismeret-furdalása támadt. Talán túl érzékeny pontjára tapintottam – gondolta, és átkozta a sorsot, hogy szerelem is létezik a világon.
Tehetetlenül bámult Dia egyre távolodó alakja után. Még baja is eshet – jutott eszébe, s ettől görcsbe rándult a gyomra. Egyedül vannak, s vigyázniuk kell. Ki tudja, hány Dani-féle alak leselkedik még rájuk!
Futva indult Dia után. Talán jobban félt a lánytól, mint a lány őtőle - nem, nem is, inkább Dia érzéseitől félt. Miközben ezt megállapította magában, közeledett barátjához. Dia a porban térdelt, és kicsit könnyes szemekkel bámult a semmibe.
Érezte, ahogy Sanyi megáll mögötte.
- Dia, bocsáss meg! – a fiú hangja szokatlanul gyengéd, de ugyanakkor megtört volt. – Nem akartalak megbántani.
Semmi válasz. Dia nem mozdult.
Aztán...
- Mondd, Sanyi, ha tudod, ki Senki, akkor miért... miért nem mondod meg nekem, hogy ő... hogy éli meg ezt? Hogy fáj-e neki?
- Nem, nem fáj – válaszolta Sanyi, még mindig halkan. – Inkább jólesik. Neki – tette hozzá.
Dia egy kicsit nevetett, a szemét törölgette.
- Hogy érted, hogy jólesik?
Sanyi eltöprengett, végül odaguggolt a lány mellé, és ránézett. Úgy döntött, elereszti a füle mellett a kérdést.
- Senkinek csak az nem esik jól, hogy ő Senki, és nem Valaki. Mondjuk örülne – mármint Senki -, ha a nevén neveznéd.
- Hogy mi? De hát...
Sanyi felvonta a szemöldökét.
- Nos? Van neve Senkinek?
- Nem... nem tudom.
- Ő Valaki egyáltalán? – kérdezte Sanyi. – Tudod Senki nagyon... nagyon fél, de... de ha kimondod a nevét... akkor... – elharapta a mondatot, s lopva Diára pillantott.
- ... Akkor lehet, hogy örülni fog – fejezte be halkan.
Dia végre ránézett.
- Ö... örülni?
- Bezony – bólintott Sanyi mosolyogva. – Végülis egyszer már kimutatta, mit érez, de ezt csak akkor mutathatja ki igazán, ha...
Dia mély levegőt vett, és önmagát is meglepve Sanyi szavába vágott:
- Szeretlek.
Némaság telepedett rájuk.
Sanyi pislogott, s megpróbálkozott egy mosollyal. Jó időbe telt, mire meg tudott szólalni.
- Ilyet még soha senki se mondott nekem... – mondta végül. Zavarban volt.
- Tudod... én... már amikor ott a folyosón... szóval... akkor már nem úgy éreztem magam, mint... mint aki Hajni udvarlója, hanem aki szeret... szeret... Valakit, de nem őt. Azt hiszem, Valaki meg Senki egész jól összeillenek... nem? – nézett bátortalanul Diára.
A lány mosolyogva bólintott.
- Igen... Sanyi.
- Kimondtad Senki nevét – nevette el magát Sanyi.
- Igen... – Dia is nevetett.
Sanyi lehajtotta a fejét, aztán odahajolt Diához.
- Én is... mármint ő is... szerelmes, de... ezt... nagyon... nehéz kimondanom... mármint neki.
Dia mosolygott. Aztán lehunyta a szemét, s megfogta Sanyi karját. Itt már nem volt senki, aki megzavarta volna őket...
- Éppen úgy, mint régen – suttogta Sanyi, s Dia érezte, hogy ajkuk összeér, s veszik el egy gyengéd, lágy csókban.

- De tényleg, mondd már el, hogyan tüntetted el Danit!
- Nem én tüntettem el, csak végrehajtottam pálca nélkül egy igen jól bevált varázslatot.
- Éspedig?
Sanyi a porban ült, Diával szemben. A lány elmosolyodott, ahogy felidézte a jelenetet.
- Tudod hallottam egy olyan varázsigéről, ami... nos, gyakorlatilag elriasztja az ellenfelet, mert addig mindenütt vérszomjas szörnyeket lát, amíg a közelünkben van. Szóval miután elájultál, sikerült ezt megcsinálnom, s a mi drága barátunk már árkon-bokron túl van.
- Itt nincs is bokor! – jegyezte meg Sanyi, de azért nevettek egy jót.
- Pedig nem kéne viccelődnünk – tünődött a srác. – A puszta közepén vagyunk...
- Igaz – sóhajtott Dia. – Hatren jól itthagyott minket a pácban, nem mondom.
- A Fekete Alakokat akarja kinyírni – mondta Sanyi fejcsóválva. – Nem haragudhatunk rá, mert bosszút akar állni társai haláláért.
- Jó, jó, de azért gondolhatott volna ránk is.
Sanyi körülnézett, és csípőre tette a kezét.
- Már kezd alkonyodni. Jobb lesz, ha elindulunk keresni magunknak valami szálláshelyet.
- Föld.
- Kösz.

Elindultak. Sanyi a környéket fürkészte egyrecsak, abban a reményben, hogy meglát egy fát.
Az idő gyorsan telt. Az ég rózsaszín- és narancs színekbe öltözött, s az idő is hűvösebbre fordult. Dia fázósan dörzsölte össze a kezét, és belelehelt a tenyerébe.
- Fázol? – kérdezte Sanyi.
- Aha – válaszolta a lány savanyú ábrázattal.
Sanyi bólintott, és továbbment. De Dia csakhamar érezte, hogy Sanyi belecsúsztatja a kezét az övébe.
Nem tiltakozott. Abban mindketten megegyeztek, hogy egy kis kocogás talán felmelegítheti őket, s így gyorsabban is haladnak.
A végén már olyan fáradtak voltak a futástól, hogy Dia megadóan leroskadt a porba.
- Soha nem fogunk innen kikerülni – sóhajtotta. – Csak a nagy semmibe megyünk. – Az égre nézett, s megkordult a gyomra. Sanyi leheveredett mellé.
- Sötétedik – jegyezte meg. – Most már reményünk sincs a továbbjutásra, hacsak nem megyünk tovább.
- Hát... nem is tudom – vonakodott a lány. – Éjszaka gyalogolni? Ez eléggé... húzós.
Sanyi megrántotta a vállát.
- Lehet, de akkor biztos, hogy ha lefekszünk, fel se kelünk többet, mert pillanatok alatt megfagynánk.
Dia nyelt egyet.
- De olyan fáradt vagyok...
- Próbálj nem gondolni a fáradságodra, hátha könnyebb lesz úgy! – javasolta Sanyi.
Félelmetesnek hatott este a puszta. Sanyi szorosabbra kötötte a nyakkendőjét, és az ingét is teljesen begombolta.
- A járás egészséges – válaszolta, mikor a lány századszorra is felnyögött.
- Persze! – vágta rá Dia gúnyosan. – Csak nem most!
Sanyi mosolygott, lehajtotta a fejét. Aztán hirtelen felkapta.
- Hé!
- Mi az?
- Látod azt ott? – mutatott Sanyi egy igen-igen messzi pontra. – Fa!
- Sanyi, de hát az kilométerekre van innen! – sápítozott a lány.
- Nem baj! Fa! FA!
Azzal Sanyi, mit se törődve a fáradságával, rohanni kezdett.
- Sanyi, állj meg! – kérte Dia. – Nincs erőm rohanni...
De a srác meg se hallotta. Dia végül belátta, hogy jobb, ha követi.
Hamarosan beérte a barátját, ugyanis Sanyi is hamar kifáradt.
A földön ült, és az oldalát szorongatva lihegett.
- Én... én megmondtam! – kapkodott a lány levegő után. Odaroskadt Sanyi mellé, aki átkarolta a vállát.
Egy ideig csöndben ültek.
- Itt maradtunk... – suttogta végül Sanyi.
Dia bólintott.
- Itt.
- Ha kifújtuk magunkat, tovább kell mennünk.
- Igen... – Dia pislogott, aztán teljesen váratlanul – elnyomta a buzgóság.

Arra ébredt, hogy Sanyi rázogatja a vállát.
- Dia! Dia, ébredj!
- Höh?
Felemelte a fejét. Már reggel volt, s a hideg is enyhült valamelyest. Dia csak most vette észre, Sanyi mennyire koszos lett, legalábbis az arcát több koszfolt is díszítette.
- Oh...! Elaludtam...
- Hát igen. – mosolyodott el kényszeredetten a fiú. – De nem fagytál meg. Szerencse. Gyerünk, menjünk tovább!
Dia a szemét dörzsölgetve ásítozott. Felkelt, és követte Sanyit, akiben még nagyobbra nőtt az akarat. Elszánt léptekkel haladtak. Szó nem esett köztük, s mikor végre elérték a fát, hihetetlen látvány tárult a szemük elé.
Két fa volt ott, s beljebb egy út vezetett befelé. A távolban nagy épületek magasodtak, s ahogy közelebb értek, lágy énekszó ütötte meg a fülüket.
A két éhező, kiszáradt torkú, s fáradt gyerek tátott szájjal bámult.
Végül bólintottak, és elindultak az úton.
Rengeteg épület, különböző magassággal és formával. Nem lehetett eldönteni, melyik a legpompásabb közülük.

- Hol vagyunk? – mormogta Sanyi Dia fülébe, de a lány csak a fejét rázta.
- Fogalmam sincs.
Egy hadseregnyi páncélos katona trappolt el előttük. Fekete köpenyt és álarcot viseltek. A két gyereket rossz érzés kerítette hatalmába.
- Sanyi... miért van olyan érzésem, hogy most mi a Fekete Alakok területén járunk?
- Mert talán igaz is – mormogta a fiú, idegesen tekintve jobbra-balra.
A katonák megálltak egy Sanyiéktől nem messze eső ponton. Vezérük, aki vörös köpenyt viselt, mintha Diáékra nézett volna, és morgott valamit.
Az álarcos katonák sorfala rezzenéstelen maradt. Sanyi hirtelen megragadta Dia karját, és vonszolni kezdte az épületek tengerébe.
- Hova viszel? – esett pánikba a lány.
- El innen – hangzott a válasz. – Nagyon sokat forgolódott felénk az a manus.
- Mégis, melyik? – érdeklődött Dia, de Sanyi nem felelt.
Sietősen lépkedtek az épületek felé, mígnem elérkeztek egy magas, több emeletes óriási építményhez. Sanyi habozás nélkül berontott a nehéz vaskapun.
Ebben a pillanatban száz meg száz hang szólalt meg, aztán egy éles kürt...
- VI-GYÁZZ! KÉSZÜLJ! LŐJ!
Dia felsikított, amikor egyszerre lövedékek sora zúdult rájuk, mély nyomokat hagyva a falban. Sanyi beráncigálta a lányt az épület belsejébe, és átrohantak egy hosszú csarnokon, fel egy lépcsősoron...
A katonák követték őket. Hirtelen eltűnt a lábuk alól a talaj, és csúszni kezdtek, a lépcső lejteni kezdett...
- ÁÁÁÁÁÁÁ....!!!!
Sanyi ordítva csúszott lefelé a csúszdán, hol hason, hol háton fekve. Fel akart ülni, de nem tudott. A csúszda vége egy lyukban végződött, ami...
Sanyi csak akkor látta meg, mi vár rájuk, amikor már csak pár méterre voltak a lyuktól. A lyuk tele volt tűhegyes acéltövisekkel.

Sanyi elfehéredve bámult előre. Aztán hirtelen szétterpesztette a lábát, s sikerült megtámasztania magát a tövisek felett. Dia közben nekirepült a fiúnak, mire Sanyi lába megroggyant.
- Dia, szállj le rólam! – ordította.
- Mi...
- Ha leesek, mindketten meghalunk!
Dia meglátta a töviseket, s nyomban olyan érzése támadt, mint aki mindjárt elájul.
- Úristen... – nyögte.
- Próbálj felmászni – hörögte a srác. – Már csúszik a lábam...
Azonban látta, hogy a lány teljesen bepánikolt.
- Hisztire semmi szükség! – figyelmeztette komoran. – Higgadt legyél! Akkor talán túl... áááá!
Sanyi egyik lába megcsúszott, s a fiú félig máris az acéltövisek között találta magát. Nadrágját felszakították a rudak, de a lába szerencsére nem sérült meg.
- Dia! – üvöltötte dühösen. – Ne csinálj még egyszer ilyet, mert tényleg leesek! Nézd meg a nadrágom!
- Ó... bocsi – motyogta a lány. Idegesen kapaszkodott meg a csúszda két szélében, és megpróbálta felhúzni magát, de ennek az lett az eredménye, hogy ismét nekiesett barátjának. Sanyi másik lába is megcsúszott, s abban a pillanatban érezte, hogy az egyik rúd veszélyesen közel került az arcához. Ijedtében elkapta a gödör szélét, s ott lógott, tehetetlenül. Aztán szörnyű fájdalom hasított a lábába, s csaknem elvesztette az eszméletét. Az egyik tövis elérte a lábát.

A keze elernyedt. A fájdalomtól elakadt a lélegzete, tekintete elhomályosult.
Dia hangját is alig hallotta.
- Sanyi... tarts ki... kérlek... válaszolj! Sanyi... válaszolj, kérlek... magadnál vagy?
Magadnál vagy? Magadnál vagy?
A kérdés a fejében visszhangzott, de alig fogta fel az értelmét. Másik kezével is felnyúlt, de aztán felszisszent. A lábába fúródó rúd még mélyebbre süllyedt.
A fiú felordított, és elengedte a lyuk peremét.
- SANYI!
Dia a kezét nyújtotta barátja felé. Ujjaik súrolták egymást, aztán Sanyi érezte, hogy egy kéz megragadja a csuklóját. Ismét szúró fájdalmat érzett.
- Dia...
- Nem hagyom, hogy meghalj! – zokogott fel a lány. Könnyei rácseppentek Sanyi kezére. Még erősebben markolta meg a fiú csuklóját. – Nem hagyom! Kapaszkodj!
- Már úgyis mindegy – suttogta Sanyi elhalóan. – Meghalok... így is... már... nincs... – megakadt. Nyelt egyet. Már egyre jobban elsötétedett körülötte a világ, már hallotta a halál hívó szavát... – Dia... próbálj... menekülni...
Dia elkábult. Mikor a háta mögött hangok hangzottak fel, meg se hallotta. Sanyi tekintete elhomályosult, aztán lezuhant, a tövisek közé.

Szinte magától bukott előre. Nem érzékelte, mi történik körülötte, még azt se érezte, amikor két kar átkarolta a testét, mielőtt Sanyi után ment volna a halálba.
- Sanyi... – motyogta félájultan. Elcsuklott a hangja. Átkarolta megmentője nyakát.
- Nem halhat meg!
- Dia...
Szinte hallotta Sanyi hangját.
- Dia! Válaszolj! Dia, jól vagy?
Kinyitotta a szemét. Könnyeitől alig látott, de amikor meglátta Sanyi arcát, ismét vissza akart zuhanni az öntudatlanságba.
- Ne...
- Maradj nyugton – utasította a fiú. – Megsebesültél.
- Hogy...Mi?
Sanyi óvatosan megragadott egy acéltövist.
– Amikor elájultál, szerencsére két tövis közé estem – mondta. - Te viszont...
Dia lenézett. A bal lábából és a jobb karjából egyaránt egy-egy acélrúd állt ki, de nem is érezte.
- Ó!
Csak ennyit tudott mondani.
- Hogy... van a lábad?
- Egész jól – válaszolta Sanyi. – Bár szörnyen fáj...
- Hogy szedted ki?
- Csssss. Ne mozogj, megnézem, hogyan tudnálak kiszabadítani.
Sanyi körülnézett, majd letérdelt, és a töviseket vizsgálgatta.
- Óriási mák, hogy még élünk – motyogta. – Nagyon őrzik ezt az épületet, hogy ilyen csapdát állítottak ki a behatolóknak.
- De... ha... utánunk jönnének...
Sanyi felnézett Diára, és megrázta a fejét.
- Nem fognak.
- M... miért?
Sanyi megköszörülte a torkát, aztán hirtelen rátámaszkodott egy tövisre, minek következtében vérezni kezdett a keze.
- Dia. Mit gondolsz, miért vannak itt ezek az izék?
- H... hogy... meg...
- Igen. Hogy meghaljunk. – bólintott zord ábrázattal a fiú. – Tehát 10-ből egy az esély rá, hogy megnézik a holttestünket. Amúgy pedig úgy tűnik, ha ezeket kihúzom, elvérzel.
Dia azt hitte, rosszul hall. Szeme megtelt könnyel.
- Sanyi... mondd, hogy... csak viccelsz...
Sanyi az arcát fürkészte.
- Nem – ingatta a fejét szomorúan. – Az a legrosszabb az egészben, hogy nem vicc. De ne aggódj! – suttogta, közelebb hajolva. – Megoldjuk. Kijutunk innen. – megtörölte véres kezét a nadrágjában, és felnézett a csúszda végére.
- Ha nem lennének itt ezek a tövisek...
Elhallgatott. Felderült az arca.
- Dia! Puha föld, amibe beleszúrták ezeket! – lábával beletaposott a földbe. – Hogy ez eddig nem jutott eszembe!
Azzal lázasan ásni kezdett. Dia nem látta, mert feküdt. Meg se hallotta a barátja szavait. Egyrecsak az járt a fejében, hogy bármikor elillanhat belőle az élet...
- Sanyi...
Sanyi ásott tovább.
- Sanyi...
- Höh?
- Most... meg fogok halni? – a lány hangja rémültnek tűnt.
Sanyi arcáról egy szempillantás alatt eltűnt a boldog mosoly.
Odalépett Dia ernyedt testéhez, és visszafojtott lélegzettel nézte.
- Nem. Nem hagyom!
- Sanyi, mondd meg... kérlek...
Sanyi zihálva vette a levegőt. Nem tudta, mit mondjon.
- Nem! – kiáltott fel indulatosan. – Nem fogsz!
- De akkor... hogy akarsz... kiszabadítani?
- Leásom mélyre. Megkeresem, hol vannak a cövekek eleje. Kirángatom őket, és... – zavartan elhallgatott.
- De ha kiszeded... meghalok – szólt a lány, s elsápadt. Miközben Sanyira meredt, észrevette, hogy a fiú arcán két könnycsepp szánkázik lefelé. Sanyi leroskadt a földre, cipője sarka nekinyomódott az egyik tövisnek, de nem törődött vele. Leroskadt, a tenyerébe temette az arcát, és... felzokogott.
- Annyi mindenen keresztülmentünk... – suttogta a lány. – Annyi minden... történt... és... most... egyedül... kell... menned... de... ne...
Sanyi leeresztette a kezét, felpillantott.
- Nem hagyom, hogy meghalj – mondta megtört hangon. – Dia!
Azzal felpattant sérült lábával mit sem törődve, megragadta Dia kezét, és megszorította.
- Kijutok innen, és hozok segítséget – zihálta. – Ki foglak menteni! Engem nem érdekel, hány szörnyű helyre kell elmennem – elmegyek én bárhova! Csak maradj életben...

Az utolsó szavaknál elakadt a hangja. Nyelt egyet.
- Mit akarsz tenni? – kérdezte végül Dia.
- Ások egy járatot. Muszáj valamit tennem. Sietek.
- És ha idejönnek?
- Nem fognak. Azt hiszik, halottak vagyunk.
- Rendben, Sanyi. Ahogy... gondolod. Én... nem...
Sanyi azonban csendre intette, és rámosolygott.
- Ne beszélj. Csak pihenj! Hamarosan visszajövök.
- Vigyázz magadra.
Miközben Sanyi lehajolt, Dia szabad kezével megfogta a karját, és magához húzta.
- Mi az?
- Hajolj ide – kérte a lány.
Sanyi odahajolt.
- Még közelebb...
Csaknem összeért az orruk. Dia kicsit megemelte a fejét, és búcsúzóul megpuszilta a fiú arcát.


Sanyi kitartó ásásának köszönhetően a cövekek föld alá kerültek, s hamarosan Sanyi valóban rábukkant egy föld alatti járatra. Sikerét örömteli kurjontással jelezte, s leugrott a maga ásta gödörbe.
Döbbenten látta, hogy a föld alatti járatot egész csinosan kivájták. A cövekek a járat aljához voltak erősítve.
„Ajaj, ez probléma...” – gondolta Sanyi. Letérdelt, és megvizsgálta a cövekeket. Sajnos azokat kihúzni sem lehetett. Szitkozódva nézett körül. A járatban sötét volt, de a távolban távoli fénypontot vélt felfedezni. Futva indult el a remélt fény felé.
Egy idő után azt is látta, hogy a fény egy tágas teremből ömlik. Hangokat hallott, s ezért megállt.
- ...Ha nem hajlandóak alávetni magukat a parancsaimnak, mindet meg kell ölni – jelentette ki egy mély hang. – Vita nincs.
- Vagy rabszolgasorba kell hajtani a nőket a gyerekekkel együtt – szólalt meg egy fiatal férfi. Sanyi közelebb lopakodott a teremhez, és belesett.
A terem padlóját patyolattisztára suvickolt kőlapok borították. Középen egy hatalmas fémasztal állt, körülötte ültek vagy ötvenen, mind a Fekete alakok ruháját viselve. Sanyinak összeszorult a gyomra.
- Elkezdődtek a robbantások, Ajvar? – kérdezte ugyanaz a mély hangú férfi, és az egyik kecskeszakállas fiatalemberre nézett.
- Igen, uram. Már felrobbantottuk a hadiszállásukat is...
Sanyi már reszketett félelmében. Közelebb hajolt, s véletlenül belerúgott a földön heverő kövek egyikébe. A kő begurult a terembe.
- Hamarosan... – folytatta a fiatalember, de elhallgatott, mikor meghallotta a kő koppanását.
Sanyi beszívta az ajkát. Körülnézett. Hova bújhatna el?

- Mi volt ez? – kérdezték odabent.
- Nem tudom. Nézzük meg. Lehet, hogy behatoló. Két ismeretlent láttak berohanni, de állítólag a gödörbe estek. De lehet, hogy rájöttek...
Sanyi nem akart többet hallani. Megfordult, és visszafelé kezdett rohanni, amilyen gyorsan csak tudott. Ha elkapják, végük van.
Lábdobogást hallott a háta mögül. Valaki kiabált.
Kimerült volt. Mikor végre elérte a lyukat, ahonnét leugrott, rémülten látta, hogy nem tud visszamenni.
Megfordult. Vagy húszan eredtek a nyomába.
- Dia, baj van! – kiabált föl, és remélte, hogy a lány meg is hallotta. Aztán rohant tovább, az ismeretlen felé. Szúrt az oldala, a lábai elgyengültek.
A járat másik oldalán is egy terem volt. Sanyi mikor bejutott, megállt.
Ez a terem telis-tele volt robbanóanyaggal.
Tehát ez volt az, amiről az a manus beszélt.
Végül, jobb ötlete híján beszaladt, és elbújt az egyik doboz mögött, amin ez a felirat volt látható:

Exploder

Sanyi szíve hevesen kalapált. Sosem hitte volna, hogy bombák között fog rejtőzködni.
Hallotta, ahogy bejönnek a terembe.
- Itt kell lennie valahol – mondta fennhangon az egyik. – Nézzétek meg a dobozok mögött!
Sanyi egyből elátkozta magát a saját ostobaságán. Négykézláb igyekezett valami új menedékhelyet keresni, de szinte egy métert se tett meg, mikor csattanást hallott a háta mögül. Automatikusan oldalthemperedett; már megszokta, hogy legegyszerűbben leütik őt.
Mikor a bokájára egy kéz csavarodott, a padlóra zuhant.
- Megvan! Egy srác.
Felrántották.
- Mi a neved?
Sanyi összeszorította a száját.
Egy szakállas férfi bokánrúgta, mire feljajdult.
- Kérdeztünk valamit!
Sanyi körbenézett. Mind a húsz férfi köréállt – lehetetlen volt elszöknie. Akkor se tudott volna máshova menni.
- Van egy társad is, ugye? Ti voltatok, akik a gödörbe estetek! De lám! Túlélték!
Az egyik ősz hajú intett a többinek:
- Szedjétek ki belőle, mit keres itt, és hol a társa. Gyanítom, az is fiú.
- Akár a tűvel is? – kérdezte az egyik.
- Akár. Mindent vessetek be, de ne üssétek le és ne is nyírjátok ki. Még hasznunkra lehet.
Azzal elvonult. Sanyi ekkor akcióba lendült: mindkét könyökét oldalra rántotta, és kigáncsolt egy harmadikat, egészen addig, amíg egy férfi hátulról fel nem kapta, és át nem karolta a mellkasát.
- Gyerünk!

Dia hangokat hallott lentről. Először rohanó léptek zaját, aztán már ordibálást is. Aztán nem sokkal később nyögéseket hallott.
Hamarosan egy létra jelent meg a Sanyi ásta gödörben. Dia szíve kihagyott egy dobbanást. Mikor egy idegen, feketeruhás férfi ugrott le a tövisek közé, Dia már tudta: nagy a baj.
- Megvan! – kiabált le a férfi. – Lány!
- Hozd le! – hallatszott egy másik hang.
A férfi a töviseket nézegette.
- Nem tudom!
- Miért nem?
- Beleálltak a tüskék...
Dia összeszorította a száját. A sérült lába elzsibbadt, a karja pedig tompán fájt.
- Hol?
- A bal lábánál meg az egyik karjánál. De nem vészes. Nem vágta el az ütőeret, talán ki lehet szedni.
- Akkor majd küldünk egy osztagot – mondta a lent álló idegen. A férfi visszamászott hozzá, Dia pedig imádkozni kezdett, hogy túléljék ezt az egészet.

Mire az osztag megérkezett, Dia már úgy érezte magát, mintha a fejét elválasztották volna testétől. Néha megmozgatta az ujjait, hogy ne gémberedjen el teljesen, és közben vadul zakatolt az agya. Az nyilvánvaló volt, hogy elkapták őket, és Sanyi nem járt sikerrel – akkor már rég ő is feljött volna.
Amikor az osztagosok feljöttek, és óvatosan kihúzták Dia lábát az acélrúdból, a lány akkorát ordított, hogy biztosra vette, ezt az egész városban hallották.
A lábából egyszerre kezdett el ömleni a vér. Az egyik férfi erős kötést tekert Dia lábára, egy másik pedig kihúzta a karjából is a cöveket.
Ez már túl sok volt. Dia már sírt a fájdalomtól, ugyanakkor rosszul volt a sok vérveszteségtől. Ha nem fogják, biztosan összecsuklott volna.
Valaki felkapta a derekánál fogva. Az osztagosok szépen lassan leereszkedtek Sanyi gödörjén keresztül az ordító Diát hurcolva.

Nem sokkal később, mikor Dia végre kinyitotta a szemét - eddig összeszorította ugyanis -, a padlón feküdt. Kicsit arrébb, a falnál Sanyi állt; furcsán kihúzta magát, és behunyt szemmel szenvedett. Dia ritkán látta ilyen állapotban a fiút. Homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, kócos, mindenhol szétálló haja a szemébe lógott. Arca vörös volt.
Dia meg akarta szólítani, de nem tudta, Sanyi válaszol-e. Úgy nézett ki, nem tud megszólalni.
Vajon mit csináltak vele? – töprengett a lány. Sebesülése nem engedte, hogy akár egy tapodtat is meg tudjon tenni, így csak távolról szemlélte barátját.
Aztán léptek hallatszottak, s Dia rögtön a hang irányába fordult. Egy Fekete Alak volt az. Odament Sanyihoz, és gonosz vigyor terült el fiatal arcán.
- Nem bírod a gyűrődést, mi? Hát igen, valóban fájdalmas, ha megkínoznak valakit... – felnevetett.
Sanyi nem válaszolt. Egy arcizma se rendült.
- De hát valahogy meg kell tudnunk, mi járatban voltatok – folytatta a férfi. – Úgyhogy még további fájdalmakra kell számítanod. Hamarosan már állni se bírsz, hidd el nekem, úgyhogy jobb ha mindent elmesélsz.
Mielőtt Dia megszólalhatott volna, hogy dühösen valami sértéssel illesse, egyszerre három férfi is belépett a terembe. Egyikük egy éles tűt fogott, a másik egy szíjat, harmadik pedig egy... kést.
Senki se figyelt Diára.
Mikor odaértek Sanyihoz, a tűt fogó férfi megszemlélte a fiú arcát, aztán odabólintott a társának. Ráhelyezték a szíjat, és a tű Sanyi karjába fúródott. A srác olyan velőtrázóan sikított fel, hogy Dia biztosra vette, ezt nem éli túl...
- Most már mást is csinálhatnál ordítás helyett – morgott az egyik Fekete Alak. – Elektrosokkolót! A lányt is hozzátok ide!
Dia megdermedt.
Egy férfi elindult felé, miközben hozták az elektrosokkolót.
- Eresszen el! Eresszen el! – próbálkozott Dia, aztán feljajdult a lábába hasító fájdalomtól. Hiába küzdött, megragadták, és Sanyi mellé kötözték. Sérült lábát megtámasztották, hogy ne tudjon összeesni.

Amikor egy Fekete Alak Sanyi mellkasához érintette az elektrosokkolót, Sanyi ájultan rogyott a földre, de durván felrántották, és jókora pofonnal észhez térítették.
Aztán a tű Dia karjába fúródott. Dia már tudta, Sanyi miért ordított. Ez rosszabb volt minden szúrásnál – a lány már nem is tudta, mit csinál, a saját fájdalomkiáltását se hallotta...
Mikor végül a tűt kiemelték, Dia már úgy érezte magát, mintha a túlvilágra juttatták volna. Mindketten ernyedten álltak. Egy pofon Diát is elérte – akkora erejű volt, hogy a lánynak megroggyant a térde.
Az elektrosokkoló ismét hozzáért Sanyihoz, de most már pofonnal megakadályozták, hogy újra elájuljon. A srác már kiabálni se tudott – összegörnyedt, néha-néha azonban felszakadt belőle egy fájdalmas nyögés.
- Ennyi elég lesz – emelte fel a kezét az egyik. – Ez majd szóra bírja őket! Fiú! – dörrent rá Sanyira. – Beszélj!
Sanyi elhalóan felnyögött, megint a földre zuhant.
Két férfi felráncigálta, és kétoldali pofont adtak neki. A pofonok csattanása sokáig csengett Dia fülében is, aki előbbi fáradalmait próbálta kipihenni.
Mikor a kötelek- és szíjak kiengedték őket, szinte egyszerre roskadtak össze.

***

Sanyi mozdulatlanul feküdt azon a vékony deszkán, amire fektették. Dia a szűk helyiség másik oldalán feküdt, de ő is szinte öntudatlanul.
Aztán Sanyi hosszú sóhajt hallatott, morgott, majd nehézkesen felült, de nyomban visszahanyatlott.
- Fáj... – akarta mondani, de nem bírta.
Vagy háromszor próbált felülni, mire negyedszerre sikerült, de az is csak nagy fájdalom közepette.
Sanyi kicsit imbolygó léptekkel elindult. Mikor odaért Diához, remegő kézzel kinyújt, és megsimogatta az arcát.
A lány kinyitotta a szemét, és ránézett.
- Sajnálom... – suttogta Sanyi.
- M... mit... mit sajnálsz?
Újabb szúrás a mellkasába, de nem adta fel.
- Az egészet...
Dia köhögött.
- Nem... nem kell...
- De! Kell.
Dia a fejét rázta, miközben feltápászkodott a deszkáról. Megvizsgálta a sebeit, aztán mély levegőket vett.
- Nem kell... bocsánatot kérned. Egyikőnk se... hibás.
- De. Én!
- Sanyi... kérlek...
- Bocsánatot kell kérnem...
- Tőlem nem.
- De Dia...
- Semmi de! – a lány kezdte elveszteni a türelmét. – Sanyi, én nem haragszom rád!
- Pedig lenne rá okod. Az én hibám volt, hogy... – Sanyi folytatni akarta, de Dia a fejét rázva félbeszakította:
- Sanyi, ami történt, megtörtént. Arról sem tehetünk, hogy idekerültünk, ahogy arról sem, hogy megkínoztak, ahogy arról sem, hogy tele vagyunk sebekkel, és hogy majdnem...
- De hát ha én nem hozlak...
- ... meghaltunk! Hidd már el...
- ... ide... akkor ez nem...

- Hagyd már abba az önmarcangolást!
- Dia, értsd meg...
- Nem, nem értem meg, mert nincs mit megérteni! – Dia már tényleg kezdett bedühödni. Sanyi tétlenül álldogált.
- Nehogy mondd a magadét! – figyelmeztette Dia, és lerántotta maga mellé. Szembefordult vele, és megfogta Sanyi mindkét karját.
- Kérlek, Sanyi, hagyd abba! Ezzel csak nehezíted a helyzetet...
- Már nem mindegy? Ha nem beszélünk, agyra kínoznak minket azok a vadállatok, és...
- Jaj, nem tudnál egy kicsit se csöndbe maradni és végighallgatni?! – fakadt ki a lány.
- Hát nem! Veszélyeztettem az életedet és szeretném jóvá tenni! – kiabálta rekedten a srác.
- De hát nincs mit jóvátenned!
- De van! Azonnal le kéne szelnem a Fekete Alakokat, és helyette csak itt bénáskodom...
Dia egyszerre mindent megértett. Sanyi azt hiszi, hogy valamit elrontott kettőjük között!
- Jaj, istenem! – két kezébe kapta a fiú arcát, és megcsókolta.
- Nekem úgy vagy jól, ahogy vagy, Sanyi! Emiatt igazán nem kell dühösnek lenned. Elvégre semmink sincs, és egyáltalán nem a te hibád! Sanyi, én szeretlek téged!
- Tudom! De...
- Nincs de! Ha tudod, akkor miért nem érted meg?
Sanyi mondani akart valamit, de végül csak elfordította a fejét.
- Attól még, hogy szeretsz, még nem változtat a tényen, hogy...
- De igen! Sokat változtat. – Dia visszakormányozta Sanyi állát, hogy a fiú a szemébe nézhessen. –Mindent megváltoztat. Mindent! Mert nem a te hibád.
Sanyi nem mondott semmit. Jobbnak látta hallgatni.
Dia pár percig még az arcát fürkészte, aztán lágyan megcsókolta, miközben remélte, hogy Sanyi tényleg elhitte, amit mondott.


Eseménytelenül teltek az órák. Sanyi mélyen aludt, Diának azonban nem jött álom a szemére. Azon törte a fejét, hogyan tudnának kikerülni ebből a szorult helyzetből. Nyilvánvaló volt, hogy nem fedhetik fel valódi kilétüket – ha Rod felismerte őket, akkor más is felfogja valószínűleg.
Sóhajtott. Felült, az alvó Sanyit fürkészte. Hihetetlen, hogy a fiú szereti őt. És végig szerelmesek voltak egymásba, de egyikük sem merte bevallani! Felfoghatatlan.
Kirázta a haját a szeméből, és hátrasimította. A karjába belenyillalt a fájdalom, de nem törődött vele.
Végigpörgette magában az elmúlt napok eseményeit. Csak harc, menekülés, küzdelem jutott eszébe. A küldetésüket nem teljesítették, és az sem biztos, hogy valaha hazajutnak. Lehet, hogy már holnap megölik őket...
A gondolatra összerándult a gyomra.
Körülnézett a kis helyiségben, ahová behurcolták őket. Egy patkány mocorgott a sarokban, a vastag porrétegen üres kólásdobozok és összegyűrt csomagolópaprok hevertek. Egyszóval elég lerobbant helyre jutottak.

Vajon mivel érdemeltük ezt ki? – töprengett. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer egy ilyen, felettébb gusztustalan helyre dugják be őket.
Ekkor Sanyi mocorogni kezdett, mire Dia megmerevedett egy pillanatra.
- Nagyon furcsát álmodtam – motyogta a srác, és hatalmasat ásított.
- Igen? Mit? – kérdezte Dia, és úgy döntött, eltekint Sanyi nyitott szájú ásításáért való leszidástól.
- Öö... nem tudom.
Dia megcsóválta a fejét. Ez jellemző volt Sanyira.
- De... Várj csak! Igen, már tudom! – Sanyi váratlanul felült, és hadarva magyarázni kezdett, de Dia egy szót sem értett belőle.
- Légy szíves, lassabban!
Sanyi zavartan pislogott.
- Mi?
- Lassabban mondd!
- Ja... Oké! Szóval: rohantál... nem! Én rohantam! Vagy te voltál...?
Dia lemondóan legyintett.
- Tudod mit, inkább nem is vagyok kíváncsi rá!
Ebben a pillanatban meglepő dolog történt. Az egész cella remegni kezdett. Sanyi pillanatok alatt a földön találta magát. Dia viszont értetlenül állt.
- D-Dia...?
A lány nem válaszolt. A falak is remegni kezdtek, a patkány rémülten rohangászott közöttük.

Megrepedtek a falak, aztán a kemény deszkák darabokra törtek.
Valami szél fújt be a cellájukba; Dia haját lobogtatta a szél, ami olyan erős volt, hogy Sanyinak az arca elé kellett kapnia a karját. Vakító fény töltötte be a helyiséget, s a falak egyre hevesebben reszkettek.
Sanyi ide-oda kapkodta a fejét.
- Mi...
Egy pillanattal később vette észre Dia ökölbe szorított kezét, és mindent megértett. Dia idézte elő a földrengést! De hogyan? Hiszen most még dühös se volt...
- Dia! Dia, hagyd abba! Mit csinálsz? – felpattant, imbolyogva felállt, de aztán megtántorodott, és elesett.
Már nem csak fehér, hanem sárga és vörös fény is volt a helyiségben. A remegés és a szél egyre erősebb lett. Sanyi hiába kiáltozott, hangját elnyomta a dörgés, amit a falak okoztak.
S mindezek ellenére Dia ugyanolyan mozdulatlan maradt, mint eddig. A fények vadul táncoltak körülötte, s Sanyi kábultan nézte a lányt.
- DIA! Hallasz? Válaszolj! – sikoltotta a srác.
Aztán érezte, hogy erőteljesen nekicsapódik a falnak, s szúró fájdalom hasított a hátába.
- Dia...
A fájdalom elvakította, s úgy érezte, meg sem bír moccanni. Fejében egymást kergették a gondolatok – vajon Dia támadta meg, vagy csak ilyen erejű a szél?
„A szél... honnan jött a szél?”- gondolta elgyötörten.
Sikerült kinyitnia a szemét, és amit látott, attól szinte már ordítania kellett.
Dia még mindig állt, de közben a fények erős pengékké változva a fiú felé vették az irányt.


Sanyi tágra nyílt szemmel meredt a pengékre, amik leírtak egy kört a levegőben, aztán pedig ismét felé suhantak...
És Dia nem csinált semmit. Sanyi ezt nem értette a legjobban. Mi történhetett Diával? Miért...
- Áááogh!
Sanyinak idegennek tűnt saját fájdalmas kiáltása, amikor három penge a mellkasába állt. Minden gondolat eltűnt a fejéből, s még a fájdalmat se érezte, ami lüktetve öntötte el a felsőtestét.
Tátogva próbált levegőt venni, de próbálkozása sikertelen volt. S miközben hassal a földre zuhant, látta, ahogy Dia megfordul és odasétál hozzá.
- Íme tanúi lehetünk Lawren Sándor haláltusájának!
A fiú megrökönyödve emelte fel a fejét.
- D... ’ia? – lehelte.
Dia felnevetett, s a pengék egymás után fúródtak bele Sanyiba. A szél elült, de a falak recsegve-ropogva dőlni kezdtek. Dia nevetve kiszökkent egy lyukon, és otthagyta barátját, akire hamarosan rászakadt az épület.


Sanyi sosem hitte volna, hogy ilyen csodálatos utazást tehet. Bár a sebei fájtak, és furcsa sötétség volt körülötte, valahol látta a fényt. Kinyújtotta a kezét, hogy elérje, de meglepetten tapasztalta, hogy a keze meg se moccant. Valami meleg folydogált a ruháján, de nem tudott felülni. Látta az épületet, ahogy rászakad, fülében még mindig Dia nevetése csengett. Aztán feltámadt a szél, szétoszlotta a sötét felhőket, fehérség vette körül, s a fülében monoton kattogást hallott. Talán lélegeztetőgép? Az nem lehet, hiszen...
Ki akarta nyitni a szemét, de nem tudta. Látni akarta, hogy vajon hol van, de nem tudott gondolkodni. S a kattogás erősödtével valami kemény ütközött az egyik karjának. Felszisszent, aztán a feje megmoccant, és végleg elnyelte a sötétség.

Dia tekintete kitisztult, remegés futott végig rajta. Még futott pár métert, majd megállt, és körülnézett.
Miért rohantam ide? – töprengett. Megfordult, s ekkor vette észre az összedőlt cellát, ami egy hatalmas épület része volt.
Gyorsan odarohant a romokhoz.
- Hol vagy, Sanyi? Kijutottunk...
De Sanyi sehol sem volt.
- Sanyi!
Kétségbeesetten forgolódott körbe-körbe.
- Sanyi, itt vagy?!
Semmi.
Dia ránézett a romokra... És felsikoltott.
- Ne! Istenem, ne! Sanyi!
Nagy nehezen félredobott egy hatalmas kődarabot, aztán még egyet és még egyet. Kezét fölsértette valami, de nem érdekelte.
Aztán megtalálta Sanyit, véresen a romok közt, feje beszorult két kődarab közé, testét össze-vissza zúzták a szikla nagyságú kövek.
Dia megdermedt. Ahogy a mozdulatlan testet nézte, előtörtek a könnyei, a térde megroggyant.
- NEEEEEEEEEEEEEEE!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Könnyei ráfolytak Sanyi ruhájára, s talán itt érezte azt, hogy ez a fiú volt neki a legfontosabb. És most örökre elveszítette...

Jó időbe telt, mire ki tudta szabadítani Sanyit. Az ölébe fektette, megsimogatta a halottsápadt arcot.
- Istenem... miért... miért kellett... ezt tenned?!
Meg sem próbálta letörölni könnyeit, amik a fiú vértől lucskos ruhájára csöpögtek.
Nem is jutott eszébe, hogy tulajdonképpen úgy kerültek ide, hogy kihalászták őt a tövisek közül, Sanyi pedig lebukott „expedíció” közben.
Viszont agyába villant az ostorszíj csattanása...
Felkapta a fejét. Kijutottak a cellából. Most elmenekülhetnek. Élni kell a lehetőséggel, ha Sanyi még magánál sincs, akkor is. Így hát felnyalábolta Sanyit, a vállára vette, és tántorogva elindult valamerre. Nem tudta azt se, hova indul, csak azt, hogy el kell innen vinnie Sanyit. Minél távolabb, annál jobb.

Vagy egy óra gyaloglás után rátört az émelygés. Messze maga mögött hagyta már a Fekete Alakokat, viszont az éhségét nem tudta legyőzni. Szinte hálásan roskadt össze a porban. Elengedte Sanyit, aki legurult a földre, maga mellé. S ott feküdtek a tűző napon, fáradtan, éhesen, sebesülten. A sötét talán kegyes hozzánk – gondolta elgyengülve Dia, mikor végre magához tért. Aztán meghallott egy lágy női hangot, mire felpattantak a szemhéjai.
A nő barátságosan rámosolygott. Szőke haja volt, élénk barna szeme Diára szegeződött.
- Mi történt veletek? – kérdezte a nő. Dia úgy saccolta, 20-30 év közt lehet.
A lány válaszolni akart, de nem jött ki hang kiszáradt torkán.
- Jól van. Semmi baj. Arnolddal mi majd segítünk.
Dia egy kicsit oldalra fordította a fejét. Látta, hogy egy férfi – Arnold – Sanyit vizsgálja.

- Mi történt ezekkel? – morogta Arnold. – Tiszta lucsok és vér ez a gyerek.
- Majd elmesélik. Gyerünk, Arnold! Vigyük haza őket. Úgy látom, nincsenek túl jó állapotban.
Dia hagyta, hogy felkapják, és elcipeljék. Sanyit Arnold vitte. A lánynak összefacsarodott a szíve, amikor látta, hogy Sanyi még nem tért magához.
Meghatározatlan idő után végre lefektették egy széles ágyra őket, egymás mellé.
- A fiú... szerinted meghal? – kérdezre a nő a férjétől.
- Lehetséges – hangzott a válasz. – Úgy látom, kómában van.
Dia szíve kihagyott egy dobbanást. Kómában? Úristen...
- Nem kéne orvost hívni?
- Ma délután beviszem a városi kórházba.
- És a lány? Ő nincs annyira rossz állapotban, de azért láttam rajta is elég mély sebeket.
„A tövisek!” – villant Dia eszébe. Kinyitotta a szemét, és a karjára nézett. Igen, jól sejtette. Megint vérzett, tompán sajgott is, de a lány megpróbált tudomást se venni róla.
- Kérem... – suttogta erőtlenül.
Arnold megfordult, és odalépett hozzá.
- Mi a neved? – kérdezte, lehajolva hozzá.
Dia száján már majdnem kiszaladt, hogy „Kindes”, de aztán csak ennyit mondott:
- D... Diána.
- És a fiú?
- Sa... Sanyi.
- Rendben. Móni, hozz neki enni és inni valamit! Addig megnézem, milyen állapotban van a bink.

Dia azt hitte, rosszul hallotta a szót. Bink? Biztosan valami mást mondtak, csak...
- A binkkel fogod bevinni Sanyit? – csodálkozott Mónika.
- Igen. Sürgősen orvosra van szüksége. De Diának is – tette hozzá, és a lány lábára mutatott.
„Jaj, ne! A lábam is!” – nyögött fel magában Dia.
Móni betakarta őket, és eltűnt egy ajtó mögött. Arnold addig kiment a „bink”-ért.
Mikor Móni újra megjelent egy tál borsólevessel és egy szelet kenyérrel, Dia gyomra hálásan megkordult. Móni felültette, és az ölébe rakta az ételt, amit Dia éhesen be is falt pillanatokon belül, s az arcába is kezdett visszatérni a szín.
- Mióta ettél utoljára? – kérdezte a nő.
- Ehm... nem tudom...
- Úgy is nézel ki -bólintott komoran Móni. – Nem csodálom, hogy elájultál az éhségtől.
Dia hallgatott.
- Kérsz még enni? – kérdezte Móni.
A lány bólintott.
- Rendben, hozok egy kis gyümölcsöt, kaláccsal és egy kis vajjal. – sorolta Móni, és ismét eltűnt a konyhában.

Dia ezt az időt arra használta fel, hogy megnézze Sanyit. A fiú kezét-lábát szétvetve feküdt. Homloka vértől csillogott, arcába valami erős tárgy fúródhatott, mert vörös csíkok díszítették.
Ahogy a levegőt vette, látszott furcsán behorpadt mellkasa is. Dia elzsibbadt szinte, mikor arra gondolt, hogy akár össze is eshetett a tüdeje.
Apró szúrónyomokat talált a mellkasán.
„Mi lehet ez?” – töprengett.
Kérdésére csak délután kapott választ, amikor Arnold a „bink”-kel bevitte őket a városi kórházba. A bink olyan volt, mint a Földön az autó, csak pár centivel a föld felett lebegett.
Viszonylag hamar beértek, ami szerencse is volt, ugyanis Sanyinak leállt a légzése, éppen akkor, amikor beértek a kapun.
Amikor Arnold orvosokért kiáltott, vagy három feltűnt, két nővérrel a sarkában. Szinte csak egy pillantást kellett Sanyira vetniük, máris odaszólt az egyik orvos a nővéreknek:
- Készítsék elő a műtőt! Oxigénmaszkot! Gyorsan!
Miközben sürgősen elvitték Sanyit, Dia nekidőlt a pultnak.
A recepciós felnézett.
- Nem érzed jól magad? – kérdezte.
Arnold egyből magyarázni kezdte, hogy találtak rájuk, és hogy Dia is megsebesült.
A recepciós bólintott, és telefonért nyúlt.
Kis idő múlva letette, és bólintott.
- Üljenek le. Nemsokára behívják magukat.
Arnold leültette Diát, és körülnézett.
A lány gondolatai vadul cikáztak a fejében. Ha Sanyinak baja esik... ha nem tudják megmenteni...
Kimerülten hunyta le a szemét.

Folyt. köv.