Történetek

– Főnök, ha elkapjuk ezeket a dezentorokat, internáljuk őket a világűrbe, biztos, hogy béke lesz a földön?
– Nem teljesen, de egy kis szelettel mi is hozzájárulunk a békéhez. Még hátra lesz az imperializmus, a fináncoligarchia, és a katonai héják karanténba zárása, majd a világűrbe való internálása. Ehhez előbb kelepcébe kell csalnunk őket. De, ne siessünk elébe a dolgoknak barátaim, majd időben, a helyszínen mindenről megkapjátok a parancsot...

Indult volna a tyúklétráért, de a négy zöld emberke elállta az útját. Valamilyen sugárral, amit a szemükből lövelltek ki, lebénították. Úgyhogy, nemhogy lépni, de se köpni, se nyelni nem tudott. Ketten hozzáléptek és két mutatóujjukat a feneke alá tartva, felemelték, mint a pelyhet. Már vitték is be az űrkompba. Ott azonnal lehúzták róla a tubigatyáját, és a kompban lévő fehérmaszkos orvosféle a műtőasztalra, fektette és elkezdte méregetni a bíborfurulyáját...

Hiába kiabáltam vele. Csak annyit értem el, hogy még szorosabban fogta a kezem, miközben húzott maga után. Olyan gyorsan ment, hogy szinte repültem mögötte. Végig a nappalin, fel a lépcsőn, aztán egy folyosó következett. Berántott egy ajtón, majd egy ágyra lökött. Az ajtó résnyire nyitva maradt, elgondolkoztam a szökésen...

A lány házánál van, de ő nem várja kint, vagy már elindult, vagy késik - gondolja. Becsönget, jelezve, hogy megérkezett, folytathatják együtt az utat. A lépcsőház ajtaja kinyílik, a fiú belép, egy alak könnyed mozdulattal megragadja, és lerángatja a pinceszintre...

Az öregasszony végre abbahagyja munkálkodását. Mélyet szív a szivarból, feltápászkodik, zörgő csontjait megropogtatva hajlott derekát megpróbálja kiegyenesíteni, és komótosan kicammog az udvar végibe. Sarkaira ülve lekuporodik a földre. A lánynak is int, hogy kövesse az ő példáját. Aztán száraz faághoz hasonló gacsos ujjainak rabságába zárva meredten vizsgálgatni kezdi a lány felfelé fordított tenyerét. A lány türelmetlenül kérdi:
– Látsz valamit mámi? – amaz közelebb viszi szemeihez...

Hogy csináljam? Honnan tudnám én azt. Még sosem csináltam. Nekifussak rögtön? Bele a dolgok közepébe? De hát mégis hogy?
Ismeretlen ösvényeken barangolva gondolkodtam hasonló zagyvaságokon...

A hiány egy különös érzés. Egyben jó és rossz, nehéz elfogadni, ez tény. Ennek is, mint mindennek, vannak különböző válfajai. Nem olyan egyszerű ezt megérteni, és még nehezebb felboncolni...

Ebben az írásomban tisztelegni akartam b. Temesvári Pelbárt előtt, aki szerintem a középkori skolasztikus irodalom csúcsát képviseli: felépítése, hosszadalmas körmondatai a középkort képviselik, de gondolatai, megfigyelései szinte a XX. század lélektani megfigyeléseit idézik. Művei közül mai szemmel talán a Példázatok a leginkább élvezhetők a mai olvasóknak, ennek stílusát vettem alapul ezen írásomhoz.

Kicsit idősebb voltam, mint te, amikor találkoztam vele.
Ahogy megláttam, valami furcsa érzés kerített a hatalmába. Ismerős és egyszerre ismeretlen.
Ragyogott. Kívül- belül. Aranyszínűen. És nevetett, úgy, ahogy én sosem tudtam. Gondtalanul és boldogan…

Az öreg kétségbeesésében bucskázott egyet a fején és úgy eltűnt előlük, mint a kámfor. A kocsmatöltelékek egyre csak meresztgették a szemeiket, mint borjú az újkapura. Az ördög pedig mintha a földből nőt volna ki ott állt előttük. Meghajolt, és a kezében tartott aranytojást tojó tyúkocskát az asztal közepére állítva, így szólt hozzájuk.
– Kérésetek parancs. Elvittem a Józsi bácsit. Mi legyen a kendermagossal?
Egyszerre éktelen hangzavar keletkezett, és mindenki magának követelte...