Dróthoz kötve

- Kérem ne! – kiálltotta. - Segíí... - hiába, ez itt nem segít. Az alak megragadta erős kezével és szájához egy áztatott rongyot tartott. A fiú szíve egyre jobban pumpál, egyre hangosabb, felkiált az ájulat határán lévő agy helyett is. A pupilla kitágul a test küzd a méreg ellen. Az idő lelassul, az alak egyre lassabb, homályosabb… Torzul a tér, az eddig oly egyértelműen sötét, keskeny kis folyosó egyre szélesebb… egyre… Fehérség… Idegesítő sípolás, elviselhetetlen…
Elállt, végre valahára abbamaradt…, ha tovább sípolt volna, azt nem bírtam volna elviselni- futott végig az agyán. Körbenéz, keresi a horizontot, önmagát, az alakot, folyosót, rongyot, akármit. Egy pontot, amihez viszonyítani tud, és megnyugtatja, valósággá teszi számára, mindazt, ahol van, de csak vakító fehérség, üresség. Képtelen volt beletörődni, hogy jelenleg fogalma sincs hol van, és ténylegesen talán sehol sincs. A felszín alól hirtelen hatalmas robaj tört fel. Ez meglepett. Valami megzavarta az idillt. A nyomás egyre nagyobb lett. A fehérség átszakadt, és a sötétség hatalma szűrődött be az átszakadás több pontján. A fiú rohanni kezdett a beszűrődő sötétség felé. Furcsa, valahogy lassan ment. Az oly közelinek tűnő fény igazából hihetetlen távolságokon lehetett. Akármilyen irammal próbálta megközelíteni, nem ment… Pedig érezte, hogy halad, érezte, hogy egyre közelebb van, de nem…

- CsSsrr.. CSssRrr... Fél hét van, híreinket hallják… - A homályos kép egyre élesebbé válik, a kar reflexből lecsapja az ébresztőt, mely a rádiót indította be. -Reggel - Tűnődött el a fiú. Megmozdulna… de már nem megy. Nem érzi magát. A teste feláll, de ő nem kérte rá, mint ahogy arra se utasította, hogy csapja le a vekkert. Homályosan lát, a szeme mozog, de ő nem mozgatja azt. A lába lép, de ő nem gondol lépésre, az agyával gondolna, de az nem az ő gondolata. Elkülönült a két gondolat egymástól, mintha két agy lenne egy testben mind kettő tudna gondolkodni, mindkettő tudja egymás jelenlétéről, de az irányító szerep mégsem az övé, de mégis… oly ismerős ez az egész. Mikor iskolába indul… az egész… ez már megtörtént… gondolja… igen az értelmetlen reklámtábla, ugyanez mellett haladok el minden reggel
„Ne félj, mi vigyázunk rád!”

Átkel az úton, jó irányba megy, a rövidebb úton. Végigsétál az aluljárón, eszébe jut az aluljáró elágazásán látható falfirka szövege „..még ha a halálnak árnyékának ösvényén járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy” Itt mindig furcsa borzongást érez, amikor erre rágondol, aztán kissé gúnyosan elképzel egy gyermeket, akit elkap a völgyben a gonosz, majd magával rántja a mélybe. A fény már erőteljesen betör az aluljáró kijáratán, hosszú árnyékot hagyva a fiú után. Egy hajléktalan ismét ott ül a padon, aki mellett elhalad nap, mint nap. A szakállas vén halkan mormol valamit, ami nem túl meglepő, mivel folyton ezt csinálja. A tömeg elsuhan a fiú mellett, csak árnyként látja őket, arcukat nem veszi ki. Elhalad a piros nadrágos hölgy, kitűnve az unalmas közegből.

Ebben a pillanatban belehasít a fájdalom a fiú karjába. Az agy reagálna, de nem ő irányít. A fiú szíve egyre jobban pumpál, egyre hangosabb, felkiált agy helyett is. Vidáman sétál tovább. Mintha kitépnének a karjából darabokat. Iszonyúan elviselhetetlen. Pár sarok és odaér az iskolába, ki kell bírnia. Fúrást hall, borzasztó fájdalmaktól összeesne, de nem tud, nem az övé az irányítás. Apró mocorgást érez, majd érzi, hogy több ponton kötözi az erő a karját. Tűszúrást érez, de még mindig nem lát semmit. Higgadtan sétál az iskolába, semmi jele annak, hogy az agya bármit is érzékelt volna az egészből. A mellkasán erős nyomást érez, majd egy enyhe tűszúrást… zsibbadás… Megszűnt a kellemetlen érzés, csak magát érzi, ahogy lépked, és az útról érkező enyhe szellő oldalról megcsapja. A lány házánál van, de ő nem várja kint, vagy már elindult, vagy késik - gondolja. Becsönget, jelezve, hogy megérkezett, folytathatják együtt az utat. A lépcsőház ajtaja kinyílik, a fiú belép, egy alak könnyed mozdulattal megragadja, és lerángatja a pinceszintre.

A homályos kép egyre élesebbé válik, a tág tér helyett ismét a szűk folyosó, két oldalt kis pinceajtókkal, pókhálós falazat… Az alak sehol, a fiú egyedül maradt, feküdve a hideg kövezeten. Megmozdítja a karját, de valami visszarántja. Érzi, hogy húzza az idegeit. Ordít. Magára néz, felsőteste meztelen, mindenütt tiszta vér. Karjai és mellkasán hegek vannak. A fiú önkívületi állapotban megfeledkezve testéből ordít az életéért. Kezeiből drótok állnak ki, amik egymáshoz vannak feszítve, illetve a csuklójába egy tű van beszúrva. Nem törődve az idegeit feszítő drótokkal megadja a csuklójába lévő tűt és kirántja. A tűre van erősítve a drót vége, ezzel ezt is végigrántja. Kitépi magából az egész drótot, ami egészen a szívéig húzódik. A hegek felszakadnak, a fiú lebénul, az agy hiába parancsol, a test nem cselekszik. Testét vér nem hagyja el, szíve erős lüktetését nem érzi. Fejét oldalra hajtja, a kép homályosodik… a folyosó végén egy benzineskanna teli vérrel, egy szívvel, erekkel, a falra vérrel fel van írva az alábbi szöveg:

„Ha eléred a szívem, a tiéd”