Egy angyalról..

A tél bekopogott hozzánk is. Kacagó szél söpörte ablakomba hószínű, hideg, olvatag könnyét.
Kint, a meleg szobán túl apró kezek kis golyókat gyúrnak szorgosan. Az ismerős szemek észrevesznek, a pici száj nevet, a kesztyűs kéz int és a játékháború, a képzelt ellenséggel abbamarad.
A lábak szaporán szaladnak, hogy végigtrappoljanak az előszobán át - hozzám.
Az én fagyott szentem didereg kicsit, hozzám bújik, szeme álmosan csillog. Elfáradt. Eljött az alvás ideje..
Anya, az angyalosat meséld!- követeli az akaratos manó.
Már kívülről tudod..
Nem baj..
Fészkelődik egy kicsit, becsukja a szemét, én pedig emlékezem…

Kicsit idősebb voltam, mint te, amikor találkoztam vele.
Ahogy megláttam, valami furcsa érzés kerített a hatalmába. Ismerős és egyszerre ismeretlen.
Ragyogott. Kívül- belül. Aranyszínűen. És nevetett, úgy, ahogy én sosem tudtam. Gondtalanul és boldogan…

Azt hittem nem vesz észre, hiszen én láthatatlan voltam.
Ha elég kicsire összehúztam magam, a pillantások elsiklottak felettem, de az ő szeme nem került ki engem. Nem tudom mit látott, de ha én az ő csillogását, neki valami sűrű, áthatolhatatlan feketeséget kellett bennem. Mégsem riasztotta el.
Hát így találkozott a sötét és a fény.

Annyira tiszta volt.
A tekintete reménnyel és bizakodással teli. A szíve csupa jóság és melegség..
És én? Én hideg voltam. Jéghideg. Szellemként bolyongtam áttetszően, otthontalanul, meghalni készen. Nem értem miért és hogyan lehetett, de azt érzem és tudom, hogy az utolsó pillanat volt, hogy megmentsen - önmagamtól.
Egy visszhang a fejemben egyre hívott furcsa szirénhangon - felé. Nem menekülhettem.
Rettegtem. Szívem ajtaja régen berozsdásodott a sok könnytől, ami reá hullott az éjszaka sejtelmes csöndjében. A szeme mégis arra biztatott- egy kicsikét nyissam ki, mert ő tudni akarja, mit őrzök legbelül…

Mellette voltam hát és ámultam szépségén. Tanultam ezerféle dolgot, amikről azt hittem régen meghaltak bennem. De a valóság ezerszínű arca nem ölt meg mindent.

Tudod mire tanított a maga csöndes, állhatatos módján?..

Újra élni. Arra, hogy hogyan lépjek ki az árnyak közül a fényre..
Sokszor azt kívántam, hogy csak egy pillanatra azt lássam, amit ő látott bennem. Az én tükröm csorba és törött volt és bárhogy igyekeztem sosem azt mutatta, amit szerettem volna. De a szívem annyira szerette, hogy bármit elhitt neki. Azt, hogy kedves vagyok és a legcsodálatosabb a világon.
Pedig a csoda ő maga volt. De a szeme vak volt saját szépségére…
Gyönyörű volt. Kívül és belül. A leggyönyörűbb jelenés, ami valaha is testet öltött.
Ő volt számomra minden. Mikor vele voltam ragyogtam én is. Neki és miatta. Nevettem, ahogyan tanított és szerettem szívből. Őt. Az Angyalt. Az Angyalt, aki meglátott. Az Angyalt, aki életre keltett.
Őt, aki megajándékozott a barátságával. A szívével.
Bármerre is vessen az élet, én tudom, amit más nem. Azt, hogy angyalok igenis léteznek.
Én találkoztam egyel, akkor, amikor úgy hittem számomra már nincs esély.
Haldoklottam- belül, csendesen, észrevétlen. De a hite és szeretete meggyógyította darabokra tört szívemet..
Az én Angyalom ragyog töretlenül aranyszínűen. Ma is és most is. Mindenkinek.

Ma mást kérek. Azt, hogy lássa, amit én. Magát. Az én szememmel. A csodát, amit megalkotott. A csodát, amit létrehozott. A varázslatot, ami újraéled nap- nap után. Egy téli estén, egy apró manó csillogó szemében.
Az én vagyok..- súgja egy álmos hang.
Te vagy drágaságom.
Anya..
Tessék kis szívem.
Nem mondtad ki a nevét… De én tudom!- bólogat komolyan.
Hát hogy hívják Őt?
Fruzsinának… - suttogja, és mosolyogva álomba szenderül.

Az én szemem is lecsukódik lassan. Megnyugodtam, hiszen átadtam a Titkot. A jövő nemzedéknek.
A hitet, a reményt és a szeretetet.

Úgy, ahogy tanultam. Egy angyaltól, akinek áttetsző szárnyát csak én látom.