Történetek

Mosollyal az arcán lépett ki háza ajtaján, hogy friss virág illatát érezhesse a pirkadó reggelben. A reggelbe megnyújtózva, hagyta, hogy haját a szél fújja. Lelkében teljes boldogságot érzett. Ekkor észrevéve háza előtt sétált el egy komor férfi...

Hát legyen! Ha ez a sorsom. Hirtelen belém nyilall a felismerés. A félelem felesleges, a természet rendje, Isten birodalma előtt. Nem ellenkezem, és nyitott békés szemekkel merülök el a habokban. Meleg víz öleli körbe testemet, mint egy régóta várt barátot. A fehér emberi koponyák helyett, nagy tengeri kagylókat és csapatokban vonuló fickándozó halakat látok...

TEST, SZELLEM, LÉLEK.

A jelenlegi tudáshalmaz alapján e három princípium alapján állítható össze legpontosabban egy ember személye. A test a biometriát, a szellem a tudati gondolatiságot, a lélek az érzelmeket, ösztönöket, a mélyebb indíttatásokat képviseli...

Sok keserves koncentrálással töltött perc után sikerült kutyává változnom, így jobban el tudtam viselni a dementorok dermesztő közelségét, de sajnos nem tartott sokáig, mert nem volt pálcám, amivel tartósabb átalakulást tudtam volna elérni...

Ma megint egy pluszhatás, egy rosszhatás, hideg érzéketlen, amit ember csak kaphat. Még egy visszautasítás. Bár kedves, de tudom hogy ez csak tisztelet vagy kedvesség. Szóval a tények úgy állnak, hogy még egy csaj utasított vissza egy meghívástól. Ez már kezd fájni...

A hang tulajdonosa ugyanis Remus Lupin volt, aki most gyűlölettel vegyes szánalommal nézett rám a cella tőlem legtávolabbi sarkából. Felültem a rozoga, szúette, molyrágta ágyon. Rámeredtem Remusra, és hosszú percekig csak néztük egymást, mert egyikünk se tudott megszólalni. Nekem a döbbenet, neki pedig valószínűleg az undor, amit irántam érzett, szorította el a torkát, de aztán hirtelen teljes erőből rámvetette magát szavakkal, és puszta kézzel egyaránt...

- Szerinted mi ez az egész? – kérdezte a fiú Ritától.
- Nem tudom. Terroristák? – tette fel a kérdést költőien.
- Áh, nem te vagy az első, akitől ezt hallom… vagyis, gondolom, mindenki ezt hiszi itt. – mutatott körbe Gábor a metrókocsiban.
- Miért, szerinted nem azok? – lepődött meg a lány.
- Nem hinném… te láttad a holttesteket ott kint? ...

De ennek már vége volt. Észre sem vetted, hogy kezedet ökölbe szorítottad, a körmeiddel felsértve ezzel a tenyered és a véred a csupasz, fagyott földre hullott.
Azt gondoltad, hogy észre kellett volna vegyed. De te behunyt szemekkel jártál és észre sem vetted azt, ami a felszín alatt volt...

Álmában ismét megjelentek az ismerős képek: Üres sikátor, menekülés, magas férfi, de most először látta az arcát is. Tágra meredt szemekkel állt az úton, már nem futott csak meglepetten nézett. Az arc azé a férfié volt, kit ma látott, egy bizonyos Steve-é. A férfi megragadta a karját, olyan erővel, hogy az fájt a lánynak és félelmet keltett benne...

Nem tehettem semmit, beleszerettem. Fülig. És akkor elkezdődött a játszma. Egyik órán egy kis színházba mentünk, ahol egy modern drámát adtak elő. Tom, a srác, mondta, hogy üljek vele az utolsó sorba. Annyira örültem annak, hogy maga mellé ültetett. Mikor elkezdődött a darab, lekapcsolták az összes villanyt, és akkor először megfogta a kezem...