Metró - 2.

- HÉ-LVAN…?
- HÓ-LV-N…?
- HÉ… Hé… Jól van?
Gábornak lassan kitisztult a feje, s végre élesen látott mindent: az állomás sárga falait, és a remízben rostokoló, világító metrószerelvényt. Körülötte 4 ember állt, s őt figyelte.
- Mennyi az idő? – kérdezte kissé zavarodottan a fiú.
- Ööö… - nézett az órájára az előbbi kérdést feltevő férfi – 11:52. Körülbelül 10 perce fekszik ájultan.
Gábor a homlokára tette a kezét, s behunyta a szemét. Próbált visszaemlékezni, hogy mi történhetett vele, de nem sokra jutott.
- Emlékszik valamire? Egyébként László vagyok. – mondta.
- Hát… nem. Csak arra a két hullára… levágták a fejüket.
- Két hulla? – vonta föl a szemöldökét egy idősebb férfi, majd a többire nézett, akik csöndben hallgattak.
- Miért… több is van? – kérdezte Gábor halkan.
- Hát… azok, akik fölmentek a lépcsőn, nos… mind meghaltak. Mind a 13-an, plusz, akik a segítségükre siettek, még 4-en. Ja, és az a kisfiú is. – válaszolt neki egy harmadik ember.
- 18 hulla. – mondta vigyorogva egy Gáborral egyidős fiú a csoportból.
- De mi történt velem? – kérdezte Gábor.
- Valahogyan leesett a peronról, s a sínekbe bevágta a fejét. Szerintem agyrázkódása lehetett, de nem olyan durva… nincs hányingere, vagy ilyesmi?
- Nem, nincs… csak gyenge vagyok. – válaszolt a sérült fiú.
- Maga orvos? – kérdezte meg Lászlótól a már előbb említett idősebb úr.
- Ja nem, csak már nekem is volt agyrázkódásom… elestem a jégen korcsolyázás közben, és nagyon bevertem a fejem.
- És? Mi történt? – kapcsolódott be a párbeszédbe Gábor.
- Hát, legalább 10 perc, vagy akár több is kiesett a fejemből… mármint nem emlékeztem az esésre, aztán utána arra sem, ahogy levittek a pályáról, meg mire kijöttek a mentők… na mindegy, aztán amikor fölkeltem, hánynom kellett, meg utána még kétszer is. Csak kérdezgettem magát, hogy hogyan érzi magát, de úgy látszik, magának nem olyan súlyos a fejsérülés. De igazán nem tudhatom, nem vagyok orvos. – mosolygott László.

- Mi volt ott fenn? – kérdezte most már komolyabban a földön fekvő fiú.
A fölötte álló 4 ember csöndben maradt, próbáltak kinyögni valamit, de nem jöttek a szájukra a szavak. Ismét László szólalt meg:
- Öh… hát… nem tudjuk.
Gábor fölemelte a földről a fejét.
- Nem tudják?
- Nem mertük megnézni. Maga csak az első két hullát látta, de… nos… - László abbahagyta, majd elmutatott a kijárati kapu felé. A fiú lassan fölült, nehogy visszaájuljon, s megvizsgálta, mit mutathatott a férfi. Ledöbbent, amikor meglátta: mind a 18 holttest ott feküdt egy kupacban, egymáson. Sőt, nem is 18-an voltak, többen.
- Te jó ég… - mondta Gábor, már ülve – Hányan vannak azok?
- Ó, igazából… 22-en. – jegyezte meg halkan László. – Nézzen a metróra: mindenki ott szorong, holtsápadtan, s nem mernek kijönni. Mi is csak maga miatt osontunk ki. Amikor az a „valami” sorban ledobálta a lépcső tetejéről azt a sok, megcsonkított holttestet, néhányan odamentek, nem is tudom, hogy nők-e vagy férfiak. A lényeg, hogy odamentek, hogy megnézzék, mi a fene történhetett. De mindenki, aki odament a lépcsőkhöz… meghalt.
- Mármint… hogyhogy meghaltak? Megölte őket az a gép? – kérdezte Gábor.
- Nem… csak fölnéztek, és holtan estek össze. Nem tudjuk, mi lehet ott, de akármelyikük odament, csak annyit lehetett látni, hogy fölnéztek, és összeestek. Az a kupac is úgy keletkezett, hogy csak annyian mentek oda, hogy ki tudják őket húzni a bejárati kapuból, körülbelül öten, csukott szemmel, de rettegtek, és most is rettegnek. Sőt, nem csak ők. Mint mondtam, mindenki a szerelvényben. Valami van a lépcső tetején, és nem tudjuk, hogy mi az. De aki meglátja, az nyomban meghal.
Gábor elgondolkodott a helyzetről. Hogy kéne kijutni onnan?

- És van valami tervük? Bocs… tegezhetlek titeket? – kérdezte kicsit szédülten a fiú, még nem volt teljesen jól az esés után.
- Persze.
- Aha.
- Igen.
- Igen. – válaszolták szép sorban.
- Jó… szóval, van valami tervetek? Hogy hogyan jussunk ki? Nem dekkolhatunk itt a végtelenségig.
- De nem érted, az a valami megöl mindenkit, ha csak közelítünk hozzá. – mondta Gábornak a vele egyidős fiú.
- Persze, de igaza van, kéne tenni valamit. – mondta ismét László.
Elhallgattak mind az öten. Vajon mi, vagy ki támadta meg őket? A terroristák ötletét szinte mindenki elvetette. De akkor mi volt az? És miért támadott rájuk? És hogyan lehetne túljárni az eszén?
- Na, hogy van? – kérdezte László.
- Én visszamegyek a kocsikhoz. – mondta a már említett harmadik férfi.
- Oké. – válaszolták neki a többiek, s már indult is vissza.
- Már jobban. Nem is szédülök. Megpróbálok fölállni. – válaszolta Gábor.
- Segítünk. – mondta az idős férfi, majd megfogta Gábor jobb karját, a fiatal fiú a balt, László pedig elölről figyelt, nehogy elessen. Miután mindenki kész volt, lassan fölállították a „beteget”, aki egy darabig egy helyben állt, nehogy visszaessen, s úgy érezte, jól van, elindult a kijárati kapu irányába.
- Hé, mit csinálsz?! – kiabálták neki a többiek.
- Csak megnézem a hullákat. – válaszolta.
- Úristen, vigyázz, nehogy bemenj a kijárathoz. – mondta neki László.
- Dehogyis. Csak megnézem őket.

Gábor látta, hogy a holttestek kupaca mögött még ott fekszik a rengeteg csupasz csontváz. A fiúnak görcsbe rándult a gyomra. 122 holttest van a szeme előtt… ilyet még nem tapasztalt. Ahogy közeledett, nem tudta megállni, hogy ne nézzen el a lépcsők irányába. Nem nézett fel a tetejükre, mivel nem is lehetett látni az állomás plafonjának alacsony mivoltából kifolyólag. De ahogy a kapuhoz ért, lelassított, s megpróbált minél halkabban lépkedni a holttestek felé.
A sok halott valóban egy kupacban volt, egymáson feküdtek, de nagyon könnyen meg lehetett különböztetni egymástól azokat az embereket, akik a lépcsők tetején tartózkodtak és akik a látványtól estek össze holtan: ugyanis akik fönt voltak, azok hullája szinte a felismerhetetlenségig meg volt csonkítva.

- Te jó… - mondta volna Gábor, majd elfogta a hányinger. Némelyik holttestnek a feje, volt amelyiknek valamelyik (vagy az összes) végtagja hiányzott, de szinte az összesben öklömnyi lyukak voltak, s ki voltak fordulva a belső szerveik. A fiú nem is figyelte őket sokáig, azonnal megfordult, majd sietve visszaindult. Eluralkodott rajta a rosszullét.
- Na mi van? – kérdezte a fiatal srác Gábortól.
- Basszus – mondta, visszafojtva a hányingert -, ez valami rohadt undorító…
- Ja… én is láttam. Majdnem odaokádtam. – válaszolt neki.
- A rohadt életbe, mi a szar lehetett ott fönn? Ilyet ember nem csinál. – mondta Gábor.
- Lehet, hogy ufók voltak. – vigyorgott a fiú.
- Aha, biztos… - jegyezte meg gúnyosan László.
- Hova lett az az idős pali? – kérdezte Gábor.
- Ő is visszament a metróba, és lehet, hogy nekünk is ezt kéne tenni. – javasolta a férfi, aki el is indult a szerelvény irányába. Gábor követte.
A peron meghosszabbításán ment el a fiú az első kocsiig, gondolta, visszamegy oda. Lászlónak igaza volt: a kocsikban tartózkodó emberek arcán látszott a félelem. Néhányan még mindig a telefonjukat próbálták üzembe helyezni, de hiába. Egyik sem működött.
Gábor belépett a „kocsijába”, ahol meglepve fogadták.

- Na, jól van? – kérdezték tőle többen is. Gábor figyelmét felkeltette az a vele egyidős lány, akit ma már látott, amikor a csontvázakat vizsgálták. Oda is ment hozzá.
- Szia! – mondta Gábor.
- Szia. Jól vagy? – kérdezte a lány.
- Aha, kicsit bevertem a fejem, de most már minden oké. Remélem. – tette hozzá viccesen, a lány erre elmosolyodott. Gábor úgy érezte, sikere van.
- Egyébként Gábor vagyok. – nyújtotta a kezét.
- Rita. – mutatkozott be a lány is, aki kissé nyugtalanul állt az egyik bal oldali, zárt ajtónak dőlve.
- Szerinted mi ez az egész? – kérdezte a fiú Ritától.
- Nem tudom. Terroristák? – tette fel a kérdést költőien.
- Áh, nem te vagy az első, akitől ezt hallom… vagyis, gondolom, mindenki ezt hiszi itt. – mutatott körbe Gábor a metrókocsiban.
- Miért, szerinted nem azok? – lepődött meg a lány.
- Nem hinném… te láttad a holttesteket ott kint?
- Dehogyis… - hajtotta le a fejét Rita – Nem volt hozzá erőm. Miért, mi van velük?
- Hát… - Gábor megvakarta az orrát, kitekintett a metrókocsiból, majd fújt egyet.
- Na… mi van velük? Valami gáz van? – kérdezte kicsit idegesen a lány.
Gábor mélyen a lány szemébe nézett, majd lassan belekezdett:
- Azokat az embereket halálra csonkították. Le vannak vágva különböző testrészeik, kilógnak a beleik…
- Fúj… - fintorodott el a lány – De mitől?
- Na, hát ez az… tuti nem az arab terroristáktól. – jegyezte meg gúnyosan Gábor.
- És azok a… csontvázak? Azok hogyan kerültek oda?
- Nem tudom, azokat én sem láttam… mármint, hogy mi történt velük. De elég ijesztő.
- Az… - mondta Rita.

Nagy tolongás kezdődött meg ekkor a második kocsiban. Az emberek kirohantak belőle a keskeny peronra, onnan pedig az állomásra. Az első kocsiban nem értette senki, hogy mi lehet, néhányan kinéztek a nyitott ajtókon, de abból sem derült ki. A metró vezetője elszaladt a kocsi mellett az állomásperon irányába, majd idegesen bekiáltott Gáborékhoz:
- Fussanak, az istenért, menjenek már az állomásra!
A bent tartózkodó emberek nem tudtak mit csinálni, ugyan nem menekülve, de kiszaladtak a kocsikból, és elrohantak a többiek irányába. Gábor is ezt tette, elszakadt Ritától. Ahogy kiért az állomásra, hangos zúgást hallott, körülbelül fél percig, miután rájött, hogy ez egy közeledő szerelvény hangja! Az állomáson tartózkodó körülbelül hatszáz ember örömujjongásban tört ki, még tapsoltak is. Gábor is megnyugodott, jön a felmentő sereg! Azonban nem lehetett hallani a szokásos, ereszkedő hangfekvésű dallamot, ami a lassuló metró hangját jelentette. A zúgó hang állandó magasságon hangosodott, ahogy a vonat közeledett az állomáshoz. A legtöbb ember érezte, hogy valami baj van, Gábor is. A tapsolás abbamaradt, az örömkiáltások elhalkultak. Ebben a pillanatban a szélsebesen száguldó metró elsuhant az állomás előtt: tele emberekkel. A kocsikban tartózkodók kétségbeesetten próbáltak ordítani a kint állóknak valamit. Mindenki elsápadt az állomáson ezt látva, majd a szerelvény fékezés nélkül belerohant a remízben álló másik metróba, aminek következtében mind a kettő összetört, majd kisiklott. Látni lehetett, ahogy a garázsban lévő kocsik leszakadnak egymásról, s szikrázva végigcsúsznak a síneken. Hatalmas robajjal járt a baleset. A csikorgó fémek hangja mellett még hallani lehetett a fájdalomtól felordító áldozatokat. Legalább ezren voltak. És most mind meghaltak.

Folyt. köv.