Az ezüstös hold alatt.

- John Semfels a becstelen nevem, és egy történetet szeretnék megosztani veletek. – szólalt meg egy fiatalember a hátsó sorok között, és felállt. Magas volt, hosszú vállig érő fekete haja, és zöld szeme, arcán napi borosta, tekintetét a földre szegezte, és beszélni kezdett.
A beszélgetés rendes menetben elkezdődött, mint megannyiszor életemben. Fél 5 kor megérkezett az első férfi, majd rögtön utána egy másik is. Mikor negyed hatkor felálltam a székemből, hogy köszöntsem az egybegyűlteket, már 15-en vagy még többen is voltak előttem. Szokás szerint félkörben helyezkedtek el az emberek, székeiket befelé fordítva, arcuk vagy a másikat, vagy a földet pásztázta. Néhányukat már ismertem így, mosolyogva köszöntem nekik, és beszélni kezdtem:
- Köszöntök mindenkit ezen a kis összejövetelen, köszöntöm az újakat, és persze a régi ismerősöket is. – mosolyomat még szélesebbre nyújtottam, és körbenéztem az arcokon. – a mai alkalommal is megbeszélhetünk mindent, bárki elmondhat bármit, de a szokásos, sőt, hagyományos kis… - kicsit kuncogtam. – elbeszéléseinknek is eleget kell tennünk. Ki is következik ma a sorban?
- Azt hiszem én, lennék az. – állt fel egy alacsony, kövérkés nő az első sorból, és már el is kezdte: - A férjem tegnap elment a kocsmába, aztán mikor hazajött…
- Mrs. Felsgerson, nagyon sajnálom, de ön tegnap volt. Nagyon érdekes történetet adott elő nekünk, de ma más következik. – gyorsan rámosolyogtam az asszonyra, nehogy valami vitába bonyolódjon az összejövetel, és ránéztem a kis füzetemre:
- Mégpedig Karen Benson lesz az.
Egy fiatal 17 éves lány felállt a székéből, és rám nézett. Nagy, kék szemei voltak, tekintetében halvány félelem bujkált. Piszkosszőke haja vállára omlott, ruhája egy térdénél szakadt farmer, és egy bő ujjú pulóver volt.
- Sziasztok. A nevem Karen… - a szavak néhol összefolytak miközben beszélt, de azért tartotta magát, nyilván nem szerette volna, ha a többiek lenézik, mert nem tudja elmondani, mi nyomja a lelkét. Ezért jöttek el. Elmondta, hogy 14 évesen elhagyta az apját, meg őt az anyja, és így rossz útra tévedt. Nem volt ki vigyázzon rá, az apja állandóan dolgozott, sose volt otthon, ha meg néha hazament mindig megkérdezte rendesen megfürdött-e. És hiába mondta neki, hogy ”igen apa!”, az nem hitt neki, követelte, hogy azonnal mutassa meg neki magát, mert ő is meg szeretne győződni, igaz-e! És ez így ment egy éven át, mikor a lány hazavitte az első fiúját. Az apa aznap is hazajött, és a fiú nem tűrte el, hogy bántalmazza a lányt, megölte a férfit, és elmenekült. A lány egyedül maradt, és elment dolgozni. Pár hónapra rá kiderült, hogy terhes, de nem tudta kitől, ugyanúgy lehetett az apjától, mint a fiútól. A gyereket elvetette, de később megbánta, és nap-nappallá téve sírt a gyerek után, míg végül eljött ide: - és most itt vagyok.

Megtapsoltuk a lányt, mire szégyenkezve leült, én pedig ismét szólásra nyitottam a számat: - Karen, azért jött el hozzánk, hogy valakivel megoszthassa a dolgokat, melyek a vállát nyomták nem kis súllyal. Most rajtunk a sor, hogy könnyítsünk ezen.
A többiek szépen lassan ellátták jó tanácsokkal, és mire az ajtón lévő falióra elütötte a 8 órát, már mindenki talált magának beszélgetőpartnert egy férfi kivételével. Ő hátát a falnak vetve ült a földön egy széles bársonypárnán, és magába roskadva motyogott.
Felálltam, és megköszörültem a torkomat, mire mindenki elhallgatott, és rám nézett, kivéve a férfit, aki továbbra is a padlót nézte, és magában motyogott.
- Kedves barátaim. Most hogy mindenki ilyen jól elbeszélgetett egy másik társával, ideje, hogy ismét meghallgassunk egy történetet. Lássuk ki is lesz az… - belenéztem a kis füzetembe, de csak a látszat kedvéért, majd felpillantottam a legelragadóbb mosolyommal: - Semfels úr, maga következik.

A szokás úgy diktálta, minden tagnak, hogy amikor bejön a terembe, írja fel a nevét a papírra, így hiába volt idegen egy személy, a nevét mindig tudtam.
Mr. Semfels felpillantott ültében, és körbenézett. Jól láthatólag meg volt döbbenve, hogy a nevét hallja. A többiek bólogattak, és bátorítóan mosolyogtak, mire a férfi felállt. Magas volt, úgy 190 körül, de több is lehetett. Iszonyú jó képű fickó volt, mélyen ülő zöld szemek, szögletes áll, széles váll. Előrelépett, és beszélni kezdett:
- John Semfels a becstelen nevem, és egy történetet szeretek megosztani veletek. – Nem vártam, hogy egy ilyen nagy melák, értelmesen, választékosan fog fogalmazni, alaposan meglepett.
Nagy levegőt vett és belekezdett:

1979 Bismarc.

Az ősz épp csak elkezdődött, mikor a levelek rohanvást siettek le a fákról, és két héten belül, már egy árva levél sem maradt meg a fákon. Hideg télnek nézünk elébe; mondták az emberek, sokan tűzifát kezdtek gyűjteni, mert a hőmérséklet napról napra egyre jobban csökkent. 12. én fél 6 tájban, madarak röppentek fel a város határán húzódó erdő fáiról, és egy szörnyű kiáltás harsant a levegőbe.
- Apa! Mi történt? – kérdeztem, és követtem a nagyszobába, ahol anyu aludni szokott. Apa megrázta anyát, mire az felkelt, és veszekedni kezdtek, jobbnak láttam nem hallgatni őket, visszamentem a konyhába, és újabb adag fát dobtam a tűzre. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy a nap, már lemenőben van, idegesen beleböktem a tűzbe. A húgomnak már itthon kéne lennie, azt mondta napnyugta előtt egy órával, megjön. Anya sikoltott a nagyszobában, nyomban beszaladtam, és apához fordultam:
- Apa! Mi a baj?
- A húgod. Hol késik már?
- Azt mondta napnyugta előtt egy órával itthon lesz. Bizonyára azonnal itt lesz. – feleltem, de apámat ez nem nyugtatta meg. Borostás arca megkeményedett, amint leült a fotelba.
- Aggódom érte. Nem olyan nagylány még, hogy egyedül császkáljon ezen a környéken napnyugta után.
Leültem, csendben, hogy ne zavarjam, és az arcát figyeltem. Pár perc múlva vonásai kisimultak, és elengedte magát.
- Ha napnyugtára nem jön meg, akkor nagyon mérges leszek. – mondta.
- Jogos is. Ha mond valamit, azt be kell tartani. – bólintottam, és elővettem a sakk készletet. Apám elmosolyodott, és intett hogy húzódjak közelebb. Nagy gondolkodó hírében álltam, és imádtam sakkozni, de apám nálam sokkal okosabb volt, így egy óra múlva komoran közölte velem:
- Sakk matt. – elraktam a játékot, és kimentem a konyhába. Felszítottam a tüzet, és kinéztem az ablakon. A nap már eltűnt a horizont mögött, és engem kivert a veríték. Mi lesz, ha valami baj történik Lucyval? Az istenért sem bocsátanám meg magamnak, ha valami baja esne, hisz én vagyok a bátya! Kihúztam magam, és bementem a szobába, ahol anyu Tommy-t próbálta elaltatni, de az nem volt álmos, így minduntalan kimászott a járókából. Végül anya az ölébe vette és énekelni kezdett neki, amitől megnyugodott, és lassan álomba szenderült. Apámra néztem, és ő intett, hogy üljek le mellé:
- Hova ment? Derrongsékhoz? – kérdezte, arcán megint megújultak a ráncok.
- Igen. Teázni.
- Az innen négy 4 mérföld, ha jól számolom. Melyik úton szokott oda menni?
- A Sziklás Rét felé. Az erdő mellett. – ahogy kiejtettem a szavakat, mintha összeszorult volna a nyelőcsövem. Sötétedés után az- az út egyáltalán nem biztonságos, szörnyű hegyes sziklák állnak ki a földből szerte szét az egész mezőn, néhol hatalmas árkokkal keresztezve. Nappal át lehet menni, ha az ember ismeri a járást, de sötétben…
- Hozd a puskám. – felállt, és kisietett a konyhába. Kiszaladtam a házból, és bementem a pajtába. 4 lovunk volt, és 15 tehenünk. Parasztok voltunk, hát istenem, állatokkal foglalkoztunk. Kicsit szégyelltem is magam a barátaim előtt. Ők városi fiúk voltak, sokuk még New York-ban is megfordult. Kiválasztottam két lovat, az egyik az enyém volt. Nagy barna példány volt, nem neveztem el, pedig már 2 éves is elmúlt. Apám azt mondta, ha egyszer valami nagyszerű dolgot hajt végre, majd arról nevezzem el, és akkor szerencsét fog hozni. Felmálháztam mindkettőt, és kivezettem őket az udvarra, ahol apám már várt. Átvette a kantárokat, én meg visszaszaladtam a puskájáért. Mire visszamentem már a lován ült, tekintete a távolba nézett.

Kilovagoltunk a birtokról, és 15 perc múlva már a Sziklás Réten poroszkáltunk. Apám megállt, így én is így tettem, a szél feltámadt, de csak egy pillanatra, hogy előhozza a holdat. Nagy, ezüstös arca bevilágította az utunkat. Kisvártatva paták szapora dobogása ütötte meg a fülünket, majd egy nagy, fekete ló bukkant fel egy nagy szikla mögül, hátán egy hatalmas embert hordott. Széles karimájú kalapot hordott, az alól villantotta ránk a metsző pillantását:
- Steven! Hála égnek, hogy itt vagy. Téged kerestünk.
Újabb lovasok bukkantak fel hárman, közülük kettőt ismertem, az egyik a postás legidősebb fia volt, hosszú csövű puskát tartott az egyik kezében, a másikkal a kantárt fogta. A másik kövérkés férfi a hentes volt, lent a városban, ő pisztolyt forgatott. A harmadik is ismerős volt, de hirtelen nem tudtam sehova sem tenni.
- Miről van szó? Lucyról? – apám szemében félelem csillant.
- Igen. – felelete a kalapos férfi, és belefogott a mondandójába, én meg közben ráfagytam a lóra. – Fél hatkor egy pásztor, a Lens, az a buta kölyök, a házamhoz rohan, és azt mondja, hogy látta a kis Lucyt, amint átvág a kukoricás mellett, és a Sziklás Rét felé veszi az irányt. Ez rendben is volna, csakhogy hozzáteszi, hogy amikor bement a kis füzesbe, akkor még látta, de onnan már nem látta kijönni.
Az ereimben megfagyott a vér, és dermedten bámultam magam elé.
Apám nem esett kétségbe, hanem intett, a férfinak hogy folytassa:
- Tehát körbeszóltam a birtokon, és összeszedtem ezt a három embert itt, - mutatott maga mögé. -, majd elindultunk hozzátok.
- A füzesbe megyünk. – közölte vele apa, és ellovagolt az éjszakába, mi, többiek utána.
20 perc múlva, ha jól jár az agyam, elértük a kis füzest, itt lóval már nem lehetett közlekedni, ezért az állatokat ott hagytuk. Apám ment elöl, mögötte a kalapos, aztán én, és nyomomban a három férfi. Kis idő múlva apám hátrakiáltott nekem, én előreszaladtam, és leguggoltam mellé.
- Az a húgod ruhája? – kérdezte suttogva apa, és egy ágon lógó sárga ruhafoszlányra mutatott. Olyan kísérteties volt, ahogy ott lógott egy darab a ruhájából, a hold erős fénye átvilágította a szövetdarabot.
- Igen. – nyögtem kétségbeesetten. Hirtelen nem tudtam mit is, keresek itt. A lábam földbe gyökerezett, szemeim könnybe lábadtak.
- Tovább. – szólt hátra az apám, és elindult a ruha felé. Magas alakja toronyként magasodott fölém, olyan bátorságot sugárzott az egész aurája, hogy a lábamba visszatért az erő. Megmarkoltam ingem szegélyét, és utána eredtem.
A ruhadarabot jobban megvizsgáltuk, de nem találtunk rajta sem vért, se sarat, csupán egy kis darab anyag volt. Továbbmentünk a füzesben, és kisvártatva kiértünk egy kis tisztásra, ahol elkezdődött az erdő. Megálltunk tanácskozni:
- Továbbmegyünk, az erdőbe, a nyomok arra vezetnek. – szólalt meg halkan a hentes, aki profi nyomolvasónak tartotta magát.
- Szerintem is tovább kéne menni, két oldalról közelítettük meg a Sziklás Rétet, de egyikünk sem találta meg a kislányt. Minden bizonnyal csak eltévedt, és besétált az erdőbe. – okoskodott a postás fia.
Én apámra néztem. Ő is tovább akart menni, de ez nagyon kockázatos volt. Az erdőben köztudott volt, hogy farkasok, és medvék is élnek, ha találkozunk egy horda farkassal, széttépnek minket.
- Megkeressük. – dörmögött végül, és intett, hogy menjünk. Senki nem ellenkezett, mindenki szótlanul csörtetett tovább az erdőben. Engem közrefogtak: a postás fia, és a kalapos egyfolytában mellettem jött. A fákon nem suhogott egyetlen levél sem, mind ott hevert a földön, hatalmas avart képezve a talpunk alatt. A fák, csontos óriásként magasodtak fölénk, szúrós bokrokon verekedtük át magunkat, a húgom nevét kiáltva:
- Lucy! – ordította apám, szorosan markolva a puskát, miközben kikerült egy kidőlt fát. Teljesen ki voltam merülve, 15 éves lévén sokkal nagyobb kirándulásokat is megtettünk már a barátaimmal, de ez a sötétben botorkálás, az állandó rettegés, hogy vadállatok lesnek ránk a bokrokból…

Már egy órája csörtettünk az erdőbe, amikor nem messze tőlünk egy farkas elvonította magát. Összerezzentem, és a henteshez simultam.
- Nyugodj, meg fiam. – suttogta nekem, és megborzolta a hajamat, a sötétben nem láttam, de sejtetettem, hogy kacsint is egyet. – Meg lesz a húgod.
- Remélem. – vacogtam, és tovább indultam apám intésére.
Egyre gyorsabb tempóban mentünk, apám nagyon meghajtott minket, ő fáradhatatlan volt. Ahogy ki tudtam venni a sötétben, a postás fia volt még olyan éber, mint ő, a többiek ugyanúgy el voltak fáradva, mint én. Láttam, hogy mindenkinek van fegyvere, csak nekem nincs, de nem szóltam, csak idegesítettem volna őket.
Kiértünk egy kisebb tisztásra, egy nagy kődarab volt a közepén, mint valami szertartási oszlop, hatalmas fák vették körül, a hold ide nem világított be. Át akartunk vágni az egészen, amikor halk nyöszörgést hallottunk. Megdermedtem, ahogy felismertem a húgom hangját, és már szaladtam is volna, hogy a keblemre öleljem, amikor egy kinyújtott kar megakadályozott ebben:
- Várj, nem csak ő van ott. – suttogta az apám. Tudtam jól, hogy nem lenne ilyen óvatos, ha nem szimatolna veszélyt, így csendben követtem. Legyező alakban, közelítettük meg a követ, ami mögül a hang jött. A postás rám nézett, és a visszafelé mutatott a fák felé, ahonnan jöttünk.
- Menj, vissza oda. Ha valami baj történne, akkor te el tudsz szaladni. Fuss vissza a lovakhoz, és lovagolj be a városba. Hívj segítséget. – bólintottam, és visszasiettem a fák közé, onnan figyeltem az eseményeket.

Apám ment elől, szorosan mellette előre szegezett puskákkal a postás fia, és a kalapos. Mögöttük pár méterre a hentes, és az a másik férfi, akinek két vadászkés volt a kezében. Amikor apám bedugta a fejét a kő mögé, vonítás hallatszott, és egy dühödt morgás. Egy hatalmas alak kiugrott a fedezék mögül, és apámra vetette magát. A hold kidugta a fejét a fák mögött, fénye a harcolókra esett. Valamiféle állat lehetett, de nem farkas volt. Ennek nagy karmai voltak, és sokkal nagyobb pofája, hátsólába erősebb volt, mint az első. Lövések dördültek el, de az állatott, nem találták. Feltépte a kalapos hasát, vérhullám söpört végig a tisztáson, mire a hentes felordított és elszaladt. Apám több sebből vérzett, de még talpon volt, öklével oldalt megütötte az állat fejét, mire az dühösen mordult egyett, és megfordult.
- Gyere! – ordította az a késes fickó, és meglengette felé két kését. Az állat megindult felé, így a postásnak volt ideje teljesen megkerülnie a sziklát, és onnan a karjaiban előhoznia a húgomat.
Apám felordított, mint egy sebzett vadkan, és felkapta elejtett puskáját és lőtt. Az állatot a gyomrán találta el, és egy pillanatig elterült a földön.
- Futás! – ordította a késes, amint látta, hogy az állat felkel. – Majd én feltartóztatom.
Nem kellett kétszer mondani, a postás, és az apám eliramodtak felém. Már félúton voltak, mikor a késes férfi haláltusájában elordította magát.
- Apa! – kiáltottam, kilépve a fák közül. – Siessetek! – Amennyire tudták megszaporázták lépteiket, de az állat ott loholt a nyomukban. Beérve a fák közé, a postás fia a karjaimba lökte a húgomat:
- Fussatok a lovakhoz! – azzal megfordult, és kivette apám kezéből a puskát: - Szétlövöm a mocskot!

Futásnak eredtünk apámmal, ő vitte Lucyt, halottuk, hogy lövések dördülnek el, majd teljesen csend nem lett. Tudtuk, hogy az állat a nyomunkban van, de lehetetlen volt gyorsabban haladni. Minduntalan beleakadtunk az ágakba, és el is botlottam egy párszor. Nem tartottunk kerülőutakat, mint amikor idefele jöttünk, így jóval hamarabb kiértünk a lovakhoz. Felpattantam a lovamra, és apámra néztem, aki megpróbálta a lovára tenni a húgomat. Akkor szörnyű hörgés hangzott fel az erdő mögül, és a bestia előreugrott a lovak mellé. Apám megfordult, és feladta nekem Lucyt, aki kezdett ébredezni:
- Vágtass a városba! Vigyázz a húgodra! – kiabálta, azzal megfordult, hogy szembenézzen az állattal. Sarkamat belevágtam lovam oldalába, mire az eliramodott a város felé. Egyik kezemmel magamhoz szorítottam a húgomat, másikkal a kantárt fogtam.
Mikor utoljára visszanéztem, apám ölre ment az állattal. Soha többé nem láttam.

John Semfels leült egy székre, amit egy kedves úriember alá tolt, és kezébe temetve az arcát sírni kezdett:
- Ha nem vagyok olyan gyáva, akkor apám még mindig élne.
Az egész társaság körbeállta, és vígasztalták, sokan jobbnál jobb tanácsokkal látták el, én meg csak álltam, ott a kis emelvényen a székem előtt. Nem tudtam szóhoz jutni. Aztán se szó, se beszéd, kiballagtam a teremből, és hazamentem. Otthon felhívtam az apámat, és olyan jót beszélgettem vele, mint még soha.