Bocsássatok meg!

Szép sír volt. Rajta a név, születés és a halál éve alatta egy szép idézet. A sír körül már hervadtak a virágkoszorúk. Tél volt. A kis temető üres volt, nem volt ott senki csak Te. Te, aki egy magad álltál a sír előtt. Te, akinek szíve fagyottabb volt mint a föld. Ott álltál a legjobb barátod sírjánál és a lelkiismeret marcangolta lelkedet.

Visszaemlékeztél, mikor még gyermekek voltatok és minden nyáron együtt játszottatok a közeli erdőben. Este felé rémtörténeteket meséltetek egymásnak, így egész éjjel nem mertétek lehunyni a szemeteket. Aztán idősebbek lettetek, együtt kezdtétek az iskolát, együtt dadogtátok az első felolvasott mondatokat, együtt számoltatok tízig, majd százig. Együtt rosszalkodtatok szünetben az udvaron, Aztán együtt hallgattátok behúzott nyakkal a dorgálást, ami ezért járt.

De ennek már vége volt. Észre sem vetted, hogy kezedet ökölbe szorítottad, a körmeiddel felsértve ezzel a tenyered és a véred a csupasz, fagyott földre hullott.

Azt gondoltad, hogy észre kellett volna vegyed. De te behunyt szemekkel jártál és észre sem vetted azt, ami a felszín alatt volt.

Emlékeztél az első szerelmetekre, ahogy izgatottak voltatok, miközben a randikról beszélgettetek. Mikor almát loptatok attól a mogorva öregúrtól, aki mindenkivel kiabált, és aki légpuskával lőtt rátok, mikor észrevette, hogy elcsentetek egy két almát a fájáról. És arra is emlékeztél, hogy kifulladva, nevetve vágódtatok el a biztonságot nyújtó kertetekben, miután sikerült lehagyni a szeméttelep őrének vérszomjas kutyáját.

De arra nem emlékeztél, hogy milyen szomorúság volt a barátod szemében, mikor meghaltak a szülei. Az elkeseredést, mikor elhagyta élete első szerelme és az ürességet, mikor megtudta, hogy a pót-érettségije sem sikerült. Tudnod kellett volna. De Te csak a saját kis világodban éltél.

Miközben ott álltál a temetőben a hó elkezdett szép lassan szállingózni a feletted gyülekező szürke felhőkből. Sietned kellett volna, de te csak álltál ott, mint egy szobor. Lenéztél a véres kezeidre és egy kép jelent meg szemeid előtt. Az, amikor boldogan mentél át a barátodhoz, de ő nem volt sehol. Aztán benyitottál a vízgőzös fürdőszobába...

Észre sem vetted, hogy már négykézláb térdelsz a földön és egyre sűrűbben esik a hó. Hogy már nem érzed az ujjaidat s könnyeid versenyt futva a hópelyhekkel gurulnak le arcodon.

Te csak azt a képet láttad, amikor felfedezted a barátod hófehér testét a fürdőkádban. Amint ott feküdt felvágott erekkel a véres vízben. Tudtad, hogy a Te hibád. Hiába próbált Veled beszélni, Te nem figyeltél rá. Előbbre való voltál Te és minden más, csak rá nem jutott időd, arra aki egykor az egyik legtöbbet jelentette számodra.

A kád mellett egy papíron búcsúzóul ennyi volt csak ráírva: Bocsássatok meg!