Történetek

A vonat fénye a távolban feltűnik. Kiáltok a haveroknak, segítsenek, de nem tesznek semmit, elfutnak. Próbálom kirángatni a lábam, de nem megy. Verejtékezve, könnyezni kezdek, a vonat hangosan „ordít”. Reccsenést hallok, a lábam.. Elvérzek… Minden sötétségbe vonul...

Hosszú, paphoz nem illő fekete haja volt, amit varkocsba fonva viselt. Fekete reverenda, kőrisfa pásztorbot, mélyrehatoló fekete szem, és az őt körülvevő félelem jellemezte. Nem volt a faluban egy ember, aki akárcsak szóba mert volna vele állni. Ha végigment az utcán alkonyatkor, az emberek bementek a házakba, és elfújták a gyertyákat. A gyerekek annál is inkább féltek tőle. Ahogy én is...

Mai napig nem tudnám megmondani ki ütött először. Utána már nem volt megállás. Nem lehetett. Csattanó öklök tompa hangja jutott el hozzám és anyu könyörgése.
- Hagyjátok már abba! - kiabálta végül. De ők meg sem hallották.
Anyu pedig gyengének bizonyult a két erős férfihez képest. Mikor megpróbálta szétválasztani őket félrelökték...

- Ez a varázstárgy megsokszorozza a mágiahasználó erejét, így komolyabb varázslatra is képes. Nektek adom, ha találkozni akartok vele, vigyétek el neki - s átnyújtotta a lánynak.
- Rendben van, megpróbáljuk, remélem, sikerrel járunk, de ha nem akkor arra jobb nem is gondolni... - sóhajtott Esyer. Elrakták a gyűrűt, s elbúcsúzván a fiútól tovább indultak.
- Hát akkor irány a várbörtön - adta ki az útirányt a lány...

Egy különös világba repülök. A galambokból keselyűk válnak. Akárhová nézek önpusztító játékok sorát látom Lucifer vidámparkjából. Óriáskerék, körhinta, szellemvasút, ami elvisz kiskorút-nagykorút. Fel is út, le is út.
Érzem a vesztem, nincs ki segítsen nekem… letaszítva… megalázva… hallom az ördög kiált felém…

Egy nap aztán úgy vettem észre, hogy az addig örökmozgó kutya magába roskadt, rövid idő alatt éveket öregedett, csak ült a kennel sarkában. Az örömtől ragyogó szeme helyett fátyolos, háborodott tekintet meredt rám. Sokszor úgy éreztem nem is hallja, amit mondok neki, ha kiengedtem futni, nem tudtam milyen szándékkal közeledik felém. Mivel ennél a fajtánál ez beláthatatlan következményekkel járhat, döntenem kellett –és bár majd a szívem szakadt bele- el kellett altatni...

- Karcoló a neve - világosított fel Toran. - Ezzel úgymond kaput “karcolunk” a két világ között és azon át közlekedünk. És szerintem a mai napra elég is volt a mesélésből. Gondolom, kíváncsi vagy, milyen a mi világunk. Ha akarsz, velünk jöhetsz, kényszeríteni nem fogunk. Bár tudnod kell, talán te vagy az utolsó esélye az itteni és a mi világunkbeli embereknek.
- És az Igazi szüleim? Kik ők? - kérdeztem őket mohón. De nem válaszoltak rögtön. Itt valami nem stimmelt...

Kemény, keskeny fehér ágyon ébredek, steril ridegségét zöld, széles levelű szobanövények csitítják. Verítékezik a homlokom, rosszat álmodtam, már nem emlékszem mit. Valahonnan távolról emberi üvöltés szűrődik be, összehúzódom és átkulcsolom a lábam. Már emlékszem hol vagyok, a félelem a felismeréssel együtt talál rám. Nem akarok itt lenni! ...

A lány ismét belekortyolt a pohárba, s fanyarú arccal lenyelte az italt. Ám ekkor a lány ismét előredőlt az ágyon, belemarkolt a takarókba s hatalmas sikoltással visszadőlt az ágyba.
Ebben a pillanatban mintha minden megállt volna. A mormoló csuklyás elhallgatott, s a másik kettő is abbahagyta a munkáját. Halotti csend ereszkedett a szobára, hogy szinte hallani lehette a lány ziháló lélegzetét...

- Nem szeretem, ha sírni láttok…- hajtotta le a fejét. – Sem te, sem a G.O.D, sem Mia, sem senki más! Nem tudom miért születtem ilyen érzékenynek, de nem szeretem azt a tudatot, hogy akármi történik az kihat az én lelkiállapotomra… Ez egy idő után elviselhetetlenül zavaró, amellett hogy tudom felesleges. Hiszen nem tartok örökké… Nekem kéne ezt tudnom a legjobban, hogy az ember nem tart örökké…